2013. augusztus 25., vasárnap

Prológus 


 Szokták mondani, hogy az élet mit sem ér barátok nélkül. Persze míg melletted vannak fel sem tűnik mennyire is fontos szerepet játszanak az életedben, de ha egyszer csak eltűnnek az, hatalmas fájdalmakat tud okozni. Egész életemben, csak egy igaz barátom volt, akire mindig számíthattam, de őt is elvesztettem. Legalább is egy héttel ezelőttig még azt hittem...

Csendben lépkedek Bradford utcáin. Rég jártam erre, de annyiszor bejártam már ezeket a területeket, hogy a lábaim automatikusan visznek úti célom felé. Az emlékek megrohannak, ahogy elhaladok a régi cukrászda és a kis vegyesbolt mellett. Liz néni. Akaratlanul húzódik mosolyra a szám, mikor visszaemlékszem az idős és mindig életvidám Liz nénire, aki a finomabbnál, finomabb sütiket csinált a pékségében. Sose született gyereke, lehet épp ezért volt mindig olyan kedves az itt élő gyerekekkel. Emlékszem rengetegszer estünk abba hibába, hogy ugyan nem volt pénzünk, de mégis bementünk és csak bámultuk a kirakatot. Bár soha nem kéregettünk Liz néni mindig adott valami finomságot, amit kis hezitálás után elfogattunk. Sokan nagymamaként tekintettünk rá és így voltam ezzel én is.
  Két éve már annak, hogy utoljára itt jártam. Ahogy betöltöttem a tizennyolcat és elköltözhettem Logan bácsitól, búcsút mondtam Bradfordnak és magam mögött hagytam mindent. Nem mind ha annyi mindent tudtam volna itt hagyni, mert akit tudtam is volna, az inkább engem hagyott el, mint sem én őt. Nem hibáztathatod őt Kimberly! Súgta egy belő hang. Fejemet megrázva térítettem vissza magam a jelenbe. Kicsit megtorpantam. Na most légy okos nagylány. Jobbra vagy balra? Körbenéztem a fák, a villanyoszlopok, a kis domb, minden ugyan úgy van. A villanyoszlopnál balra. Ugrott be hirtelen és sietős léptekkel közeledtem a hely felé, ahhoz a helyhez ahol minden elkezdődött. Vajon ott van már? Magamban feltett kérdésemre hamar választ kapok, mivel a játszótér üresen áll. Sejthettem volna. Késik mint általában.

*Évekkel ezelőtt *

Halkan dúdolgatom magamban a legújabb Chris Brown számot, közben még egyet lökök magamon. A hintában ülve várom legjobb barátomat, aki most se hazudtolja meg magát, hisz a megbeszélt időpontot már vagy húsz perce lekéste. Csak tudnám mi tart neki ennyi ideig. Még sem mérgelődök, hisz már megszoktam, hogy nincs időérzéke. Bár ezen tulajdonságával együtt is szeretem és imádom. Sokszor úgy érzem nem tudna olyan dolgot tenni ami miatt, haragudni tudnék rá. Egyszerűen ha nem lenne én se lennék teljesen egész. Lehet bolondság így kötődni valakihez, de nem érdekel. Becsukom a szemem és élvezem az enyhe szellő cirógatását az arcomon. Lehetne kicsit melegebb is de az angliai éghajlat miatt ez szinte elképzelhetetlen. Egyszer el kell jutnom Spanyolországba. Döntöm el magamban, de tudom, hogy ez csak vágyálom. Ábrándozásomból hangos léptek zökkentenek ki. Mosolyogva nyitom ki szemeimet.
- Csak, hogy végre megérkeztél.

* Jelen *

Óvatosan nyitottam ki a játszótér zöld kapuját, majd magam után becsukva egyből a hintákhoz mentem. Mivel elég későre jár, így gyerekeket nem igen látni már sehol. Beleültem hintába és meglepődtem. Nagyobbra emlékszem. Ezek szerint csak nőttem valamennyit. Ajkaimra mosoly kúszott, hisz mindig azzal piszkált, hogy nem növök. Furcsa mert most még ez is hiányzik, pedig sose szerettem ha a méreteimmel viccelődik. Óvatosan meglököm magam és csendben várok. Furcsamód a megszokottnál jóval kevesebbet. Hallom ahogy nyitódik a kapu, félhomály miatt nem látom teljes egészében, de biztos vagyok benne, hogy ő az. A szívem a torkomban dobogott. Nyugi Kim, ne izgulj. Hiába kántálom magamba ezt a mondatot, valahogy nem megy ez a ne izgulj dolog. Az emlékek megrohamoznak. Az a sok együtt töltött idő, az élmények, a balhék amiknek részesei voltunk, a sok buli, a lelkizések, az együtt alvások és az a mérhetetlen szeretet amit egymás iránt éreztünk. Hisz szinte már olyan mintha a testvérem lenne, méghozzá a legjobb fajtából. Mindig kiállt és kitartott mellettem. Három év. Három éve nem láttam, nem öleltem és nem halottam a hangját. Gondolkodás nélkül szálltam ki és rohantam oda hozzá. Nem számít, hogy három évig nem keresett. Nem számít, hogy nem hívott és nem írt, mert most itt van és én nem hagyom elmenni. Testem nekiütközött az övének. Könnyeim utat törve maguknak hullottak a földre. Teljes erőmből magamhoz szorítottam és ő is ugyan így tett. Annyi mindet akartam mondani neki, de csak egy mondatot tudtam kinyögni.
- Csak, hogy végre megérkeztél.....