15 Fejezet

Önuralom.

Fejemben ezernyi gondolat. El se hiszem azt ami azt előbb történt, de őszintén szólva nem is akarom. Hogyan történhetett ez meg? Itt állok a próbafülkébe, a fejem vöröslik, a szívem vadul kalimpál, a fejem meg olyan szinten feszül, hogy legszívesebben ordítanék a fájdalomtól. Harry csókja miatt olyan szörnyen érzem magam mint még soha. A sírás kerülget, de nem hagyhatom, hogy emiatt akár egy kósza könnycseppet is ejtsek. Nem előtte és legfőképpen nem miatta. Nem tudom miért volt jó ez neki és, hogy miért csinálta, de nem is akarom tudni. Kihasználta a helyzetet és csak beakarta bizonyítani, hogy ha nagyon akarná akkor bizony az övé lehetnék egy szempillantás alatt. Csakhogy ezt nagyon rosszul gondolja.

Mély levegőt veszek, majd kilépek a próbafülkéből. Körbepillantok de sehol se látom a fürtöst, ami először megkönnyebbüléssel tölt el, de hamar rájövök valószínűleg itt hagyott. Lassan sétálok a hely felé, ahol a bevásárló kocsit hagytuk és nem lep meg mikor azt se találom sehol. Mivel fogalmam sincs merre lehet, így elindulok a pénztár felé. Óvatosan nézek körbe, a szívem mélyén remélve, hogy nem látom meg, de sajnos lehetetlen nem kiszúrni. Napszemüvegében és sajátos hajkoronájával ezer közül is felismerném, de bár máshogy lenne. Bár soha nem ismertem volna meg..

Már épp fizetni készül, mikor felemelve fejét megtalálta az én tekintetemet is és bár fogalmam sincs mire számítottam, de az biztos, hogy nem erre. Harry rám mosolyog, de ez nem az a kedves vagy éppen barátságos mosoly amit az emberek úgy szeretnek benne. Gúnyos és rideg, amitől még a hideg is kiráz. Ekkor érzem azt, hogy teljes mértékben át lettem verve. Mindenki azt hiszi, hogy emberséges, kedves és bájos, de ez egyáltalán nincs így. Süt belőle a gonoszság és, hogy egyáltalán nem érdekli mi is zajlik most éppen bennem. Zayn azt mondta az összes fiú jó fej, de ezek szerint nem ismeri elég jól barátját. Ennek ellenére nem állok ott tovább, elindulok felé és mikor a pénztároshoz érek, mosolyt varázsolok arcomra és boldogan köszönök neki. Nem lepődök meg magamon, hogy milyen hihetően is csinálom mindezt, hisz ha az ember évek óta rejteget valamit akkor kialakul ez a bizonyos rutin.

A pénztáros visszaköszön, majd megjegyzi, hogy az úr - vagyis Harry - már rendezte a számlát. Vidáman elrebegek neki egy köszi-t, de mikor felnézek rá, úgy érzem ölni tudnék a tekintetemmel. Nem hiába nem engedtem meg eddig se, hogy ő, vagy ők fizessenek bármit is. Nem szeretek másokra támaszkodni. Utálom ha függök valakiktől és Harry szerintem ezt pontosan tudja. Ezzel is csak bosszantani akar. Szépen lassan bepakoljuk a cuccokat a szatyorba és megindulunk kifelé. Styles végig előttem megy és látom rajta mennyire feszült. Merev testtartásának látványa biztossá teszi számomra, hogy van még valami ami nyomja az ő picike szívét, de őszintén remélem nem kívánja ezt megosztani velem. Azonban minden reményem tovaszáll mikor kocsijához érve szinte nekem ront.

- Mit képzel magadról, mondd csak? - Hangneme feldühít. Még ő van kiakadva? 

- Én? Te mit képzelsz? - A kocsi másik oldaláról nézek vele farkasszemet, de a dühöm csak egyre nagyobbodik. - Nem volt elég a reggel, igaz? Még itt is folytatnod kellett!

- Segíteni akartam.

- Segíteni? Mivel? Azzal, hogy szemét módon behurcolsz egy próbafülkébe, majd rám kényszeríted az akaratod?

- Ugyan. - Válaszolt flegmán. - Nem kellett téged semmire se kényszeríteni.

- Utálatos féreg vagy Harry! 

- Jaj kérlek, ne tegyél úgy, mintha még sose csináltál volna ilyet senkivel. Bár lényeges különbség az, hogy én nem is fizettem érte. - Nem teheti ezt! Nem mondhat ilyet...

- Neked ehhez semmi közöd! - Vágtam rá ordítva. Hogyan vághatja ezt a fejemhez? Azt hiszi ez nekem akkora öröm? Gyűlölöm magam a munkám miatt, de neki akkor sincs joga ítélkezni!

- Persze semmi, de nem is kell, hogy közöm legyen hozzá, hogy megmondjam milyen ember is vagy. - Szavai fájtak, de nem mutathattam ki.

- Miért, milyen vagyok? - Hangom elcsuklott. Féltem a választól, hisz tudtam mi következik.

- Egy mocskos ribanc vagy, aki pénzért dolgozik. Egy álszent, barátokat átverő kis fruska, akinek hinni sem érdemes, mert minden szava hazugság! - Nem kiabált, nem ordítozott. Teljesen nyugodtan mondta, mintha csak arról beszélne, hogy kék az ég. Ez pedig nagyon fájt. Kész tényként kezeli, azt, hogy ki is vagyok. Nem bírtam tovább, könnyeim utat törve maguknak hullottak az földre. Leszegett fejjel álltam egy darabig és néztem, ahogyan könnyeim kis pontokban zuhannak lefelé.

- Takarodj. - Suttogtam halkan.

- Bocsi mit mondtál? - Kérdezte bár pontosan tudom, hogy hallotta.

- Húzz a picsába! - Néztem fel rá. - Utállak Harry! Gyűlöllek! Nem tudom miért vagy ilyen, de már nem is érdekel. Csak menny el, mert én ezt már nem bírom! - Hisztis hangnemem még engem is meglepett, de folytattam. - Nem bírom elviselni, hogy tudsz rólam mindent mégis ilyen vagy. Nem tudom és nem is akarom elismerni, hogy igazad van. Csak tudod azt hittem, ha nem is nagyon, de egy kicsit azért megkedveltél....Borzasztóan bánom, hogy ismerlek. Mert te egy nagyon gonosz ember vagy Harry!-  Nem szólt egy szót sem. - Egy szívtelen szörnyeteg!

- Én ezt nem hallgatom tovább! - Mondta, majd beszállt a kocsijába.

- Fáj az igazság igaz? - Kérdeztem bár hangom már nem jutott el hozzá, mivel ő bent ült én meg kint álltam. Egy pillanatra rám nézett, majd a gázra taposott és elhajtott. Én meg ott maradtam mint egy árva gyerek, akit kidobtak. Milyen kár, hogy ez a hasonlat rám teljesen igaz...

Egyszeriben úgy érzem elhagy minden erőm. Lábaim felmondják a szolgálatot és összecsuklok. Nem ijedek meg, de még csak meg se lepődök, hisz számtalanszor történt már ilyen. Stressz helyzetben mindig előjön és ez a szüleim halálának estéje óta mindig így van. Pontosan tudom mit kell tenni, így hát lefekszek a földre és mélyeket szívok a friss levegőből. Tüdőm megtelik és úgy érzem már is jobb lett minden. Lassan kifújom és ezt még eljátszom párszor, mire odáig jutok, hogy már csak az eget szemlélem, ami egyre sötétebbre változik. Persze, hogy esni fog. Ki hitte volna? Hirtelenjében feleszmélek arra, hogy haza kell sétálnom, mert nagy valószínűséggel Harry nem fordul vissza értem. Hívni se tudok senkit, hogy jöjjön ide, mert a telefonom a kocsiban marad és a legszebb az egészben, hogy autóval is fél óra az út, így hát a jól számolom majdnem egy óra lesz mire haza érek. Ez azonban nem hat meg annyira, mint talán kéne és csak fekszek mert nem érzem magam elég erősnek, hogy máshogy tegyek. Megbántott, elítélt és itt hagyott. Harry Styles, te úriember, szembeköpni nem akartál? 

- Elnézést, de jól vagy? - Jön a kérdés, mire nehezen ugyan de ránézek az illetőre. Egy velem egykorú fiú áll felettem, aki aggódó tekintettel vizslatott. Nem szólaltam meg, gondolva hátha elmegy, de nem így történt. - Colin Newton vagyok. - Mutatkozott be, bár nem kértem. - És te? Te lennél a Parkolóban fekvő lány?  - Nevetett fel. Nem én csak a saját nyomorúságomban fekszek...

- Kérlek szépen hagy békén, nincs kedvem társasághoz. - Jelentem ki, de nem törődik vele sokat, mert a következő pillanatban lefekszik mellém.

- Kényelmes kis helynek tűnik. - Fordul felém, mire én is így teszek. Kék szemei boldogan csillognak, kisfiús arcán. Jobban megnézve fiatalabb lehet mint én. Kicsit furcsa figura, fehérre festett haja alatt még látszik eredeti színe, ami a barna. Összességében egy nagyon kedves fiúnak tűnt és ha lehet ezt mondani akkor még helyes is.

- Kimberly vagyok. - Mutatkozok be.

- Örvendek Kimberly. - Mosolyog rám, majd fejét az ég felé fordítja. - Különleges kis helyet választottál az égfürkészésre.

- Nem én választottam a helyet, a hely választott engem. - Sóhajtok fel.

- Miden esetre szép.

- Lassan esni fog. - Jelentem ki szárazon.

- Az esőben is vannak jó dolgok. 

- Például?

- Gondolj bele mennyi minden történik ilyen időben. A természet felfrissül vagy elpusztul és új dolgokat is létrehozhat. Mint a pocsolyák.

- Pocsolyák? - Értetlenkedem.

- Igen. Te kisgyerekként nem szerettél bennük ugrálni? Én imádtam. - Nevet fel. - És arról nem is beszélve, hogy mindenki álma, hogy szakadó esőben csókolózzon élete szerelmével. - Akaratlanul ugrott be egy arckép, amitől ismételten furcsán éreztem magam és a hideg is kirázott bár most nem rossz értelemben és talán ez volt a legrosszabb. - Vagy tévedek? - Nézett rám.

- Nem. - Mondom. - Ez tényleg igaz.

- Tudom, hogy nem ismerjük egymást, de azért örülök, hogy beszélgetsz velem. Hálás vagyok érte. - Értetlenül néztem a fiúra, aki épp most köszönte meg, hogy hozzászóltam. Létezik, hogy ennyire jó ember legyen, vagy csak színészkedik? Meg amúgy is, nem is ismerem erre itt fekszek mellettem, az egyre hidegebb földön. Megbolondultam, vagy csak ennyire kétségbeesett lennék? - És már esik is. - Mondja és igaza is volt, mert hirtelen hatalmas vihar kerekedett. Úgy esett mintha dézsából öntötték volna. - Hirtelen felállt és magával rántott engem is.

- Most meg mit csinálsz? - Kérdeztem tőle, a vihar miatt kicsit hangosabban. 

- Mulatunk. - Kacsintott rám és maga után húzott a játszótér felé, ami a bevásárló központ mellett volt. Lehetetlennek, elképzelhetetlennek gondoltam ezt az egészet, de valahogy örültem is neki. Kinyitotta a játszótér kis zöld kapuját és egyenesen a hinta felé vette az irányt, így én se tehettem másképp mentem én is. Persze megfordultak a fejemben olyan gondolatok, hogy valami elmebeteggel nevetgélek, de ahogyan ránéztem, rájöttem mennyire gyerek is még valójában és, hogy semmi másra nem vágyik csak társaságra. És én is erre vágytam, szóval hagytam, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek. Csúszdáztunk is és mikor felfelé másztunk csak annyit mondott.

- Az élet megy tovább Kimberly. Bármi is az, ami miatt most szomorú és magányos vagy, az egyik napról a másikra eltűnik majd. Semmi nem tart örökké, ezt ne feledd. - És ez a mondat erőt adott ahhoz, hogy megkérdezzek én is valamit.

- Hány embert vesztettél el?

- Csak egyet. - Mondta. - De ő volt a legfontosabb.  És te?

- Hármat, de ebből egyet nemsokára visszakapok ha betöltöm a huszonegyet. - És innentől kezdve nem beszélgettünk ilyenekről, mert pontosan tudtok, nem érdemes. Majd talán máskor....Talán.

     A csúszdázás után dideregve másztunk be a műanyag kis házikóba. Furcsamód nem fáztam, amit betudtam annak, hogy a folytonos rohangálás miatt teljesen kimelegedtem. Nevetve támasztom meg hátamat a ház falának és várom, hogy Colin is helyet foglaljon. Olyan mintha újra tizenhárom lennék, csak akkor Zayn ült itt velem és vele együtt nevettem. De mára már ez is megváltozott ami azért eléggé elszomorít. Colin is észrevehette hirtelen támad rosszkedvemet, így gyorsan oldani akarta a hangulatot.
- Ma lepisilt egy teknős. - Nem bírtam sokáig, elnevettem magam.
- Ez igaz?
- Nem, de mosolyogsz, szóval megérte hazudni.
- Kegyes hazugság?
- Hiszel benne? - Kérdezi. - Szerinted lehet azért hazudni, hogy másnak jó legyen?
- Lehet, de nem szép dolog. Az ember őrlődik közbe és nem tesz jót a lelkének. - Sóhajtok fel.
- Szóval van egy nagy titkod, mi? - Arcára kisfiús vigyor ül ki, de látja, hogy ez nem érint túl jól. - Ne aggódj, mert nekem is van.
- Tényleg? - Kíváncsiskodom. - Az enyémnél tuti nem rosszabb.
- Nem-e? - Kérdezi. - Én mindenkinek hazudok miatta.
- Én is. Még a legjobb barátom se tudja, akit három éves korom óta ismerek. - Ezt kimondva hatalmas bűntudatom támadt.
- Engem elítélnének a titkom miatt. - Köszörüli meg a torkát.
- Most versenyzünk? - Nevetek fel. - Mert ebben úgy is nyerek.
- Fogadjunk? - Colin kezet nyújt. - Ha én nyerek, akkor eljössz velem kedden fagyizni, ha te nyersz akkor is ez a nyeremény. - Kacsint.
- Te fizetsz?
- Úgy illik nem? - Aranyos vagy Colin. Bár lehetne a férfiakat ötvözni, mert akkor a te személyiségeddel lehetne egy tökéletes pasim..

 - Oké benne vagyok.
- Szóval az én titkom, egy olyan titok amit senki ember fia még csak sejteni se sejt. De úgy érzem jobb is így, mert elítélnének miatta és ez csak nehezebbé tenne mindent. Egy valakinek mondtam el, azt amit senkinek se mertem azelőtt, de meghalt. Ezen kívül ez a titok kihat a családomra és annak megítélésére. Mindennap szembesülök vele és ami a legrosszabb nem tudok előle elmenekülni, mert nem tehetem, és mert nem is akarok. - Colin a végére elcsendesedett. Láttam a szemében a félelmet és őszintén mondom megsajnáltam, így megöleltem. Teste árasztotta a hőt és ha nem is vette észre, de mosolyogva szorítottam őt magamhoz. - Te jössz.
- Rendben. - Bólintok. - Az én titkom egy szégyellni való titok, amit egy ember tud, de ő se azért mert elmondtam volna neki. Ráadásul ez az ember, ma is a fejemhez vágta és ettől rettentően éreztem és érzem is magamat. Ő elítél, pedig csak nem is ismer és félek attól, hogy elmondja másoknak. Olyanoknak akiket szeretek. Ezt a titkot egy valaki miatt őrzöm és csinálom, de csak azért, hogy neki egy nap szép és boldog élete legyen. Ezért teszem, de közben átkozom magam miatta. Sokszor úgy érzem bennem van a hiba, én nem csináltam valamit jól. Utálom magam és azt amit csinálok. Undorodom a gondolattól és legszívesebben leköpném magam ha tehetném. Ráadásul ha ez kitudódna egészen biztos vagyok abban, hogy ártanék a szeretteimnek. Tehetetlen vagyok, bár ez nem igaz. Tehetnék ellene, de nem akarok, mert a cél szentesti az eszközt. Úgy lehetek egy nap boldog, ha most boldogtalan vagyok.... - Néhány másodperc néma csönd következett.
- Mondd csak négy gombóc fagyit le tudsz gyűrni? - Kérdezte végül és én örültem, hogy nem mondott semmi mást.
- Elég lesz kettő. - Mosolyodok el halványan.
- A harcosoknak négy jár. - Jelentette ki. - És nincs vita.
- Értettem parancsnok! - Colin-ra nézve rájöttem, hogyha ha hihetek a filmeknek, akkor most két hasonló sorsú gyerek találkozott, akiknek egy nap szüksége lesz a másikra.
- És az a fiú, aki most itt hagyott, szerelmes beléd? - Kérdése meglepett.
- Honnan tudod, hogy fiú? - Vontam kérdőre.
- Megérzés. - Kacsintott. - Szóval miért?
- Egymásfejéhez vágtunk dolgokat és jobbnak láttam, ha nem megyek vele, mert félő lett volna, hogy megfojtom.
- Szereted?
- Gyűlölöm!
- Ez a két érzés, gyakran jár együtt.
- Bölcs gondolat Newton.
- Ez nem ér, mert én nem tudom a teljes neved. - Gyerekes haragja megnevettetett.
- Lockwood.
- Ez menő. Szóval Lockwood, remélem nem bánod ha hazaviszlek, mivel szakad az eső és egy lánynak nem szabad egyedül mászkálnia.
- Van jogsid? - Lepődök meg.
- Mennyinek nézel, te engem? Tizenhatnak? - Nem mertem megszólalni. - Jézusom, te tényleg annyinak nézel! Pedig azt hittem érettebben nézek ki a koromnál. Ezek szerint nem...
- Hát nem. - Nevettem fel és ő is ugyan így tett.

***

Dideregve szálltam be Colin kocsijába és hirtelenjében eluralkodott rajtam a fáradság. Ráadásul a kocsiban jóval kellemesebb idő volt, mint kint így hamar elálmosodtam.

- Ha lehet, ne aludj el, mert nem fogom tudni merre menjek. - Röhög fel Colin.

- Rendnem, megpróbálom.

Körülnéztem az autóban és meglepődtem mennyire másabb mint a többi pasi kocsi. Itt rend és tisztaság uralkodott. Sehol egy üdítős, vagy cigis doboz, de még kajás zacskók és hanyagul eldobált ruhadarabok sem voltak. 

- Te egy nagyon rendszerető fiúcska lehetsz Newton. - Jelentem ki és elismerően bólintok.

- Mostantól csak a vezetéknevemen fogsz szólítani? Mondjuk nem baj, mert mindig is imádtam. - Colin elkezdett mesélni, amit én szívesen hallgattam. Pár helyen jókat kacagtam, mikor arról mesélt, hogy a mamája egyszer farsangkor beöltöztette dobókockának és onnantól kezdve, mindenki csak Dobinak hívta. Meglepődtem azon, hogy mennyire nyitott, bár sejtem, hogy mi lehet ennek az oka. Ő is rengeteg dolgon mehetett keresztül és neki is meghalt valakije aki rettentő fontos lehetett számára. Nyilván belefáradt ebbe és próbál nyitni és új embereket megismerni. Tisztelem ezért.

   Tekintetem megakad egy képen, ami a kocsi szélvédőjének bal sarkába van felragasztva. Egy fiú van rajta és rettentő édesnek látszik. Bolond fejet vág és a nyelvét is kidugja.

- Ő a testvéred? - Mutatok a képre, mire Colin elmosolyodik, de nem boldogságból, inkább olyan szomorúan. Látom rajta, hogy őrlődik, de a végén megszólal.

- Nem....Ő a szerelmem volt. - Ekkor döbbenek meg igazán. Az információ pörög az agyamban, de képtelen feldolgozni. Ezek szerint Colin a fiúkat szereti. Ez nem baj, hisz nem kenyerem az ítélkezés, de egy valami megütötte a fülem. Volt.....Te jó Isten!!! Ugye nem? Mondd, hogy nem?

- Sajnálom Colin, nem akartam....

- Semmi baj. - Sóhajt fel. - Azt hittem elítélsz majd.

- Jézusom dehogy! Utolsó dolgom lenne! Cserkészbecsszó!

- Te voltál cserkész?

- Nem, de mindig is szerettem volna az lenni. - Colin erre felröhögött. Egy ideig gondolkodtam, de én is megszólaltam. Ha ő bevallotta, akkor én is...

- Táncosnő vagyok...Egy klubban dolgozok és néha többet is vállalok mint tánc. - Hangom bizonytalanul csendült, de megkönnyebbültem.

- Ez nem változtat semmin. - Mondja. - Jössz velem fagyizni. Nem menekülsz! 

- Köszönöm. - Mondom meghatottan, szinte sírva.

- Az elfogadás lényege, az elfogadás.

- Ez is bölcs gondolat Newton.

- Tudom Lockwood. - Vigyorodik el. - Szerintem megérkeztünk. - Mondja és igaza is lett. Az én házam, az én kertem, az én felelősségem.

- Gyere be.

- Ez biztos? Nem zavarok?

- Hazahoztál. Az a minimum ha legalább kapsz valami ehetőt. 

Nem kellett sokáig győzködnöm Colin jött velem együtt. Beléptem a kapun és boldog lettem a gondolattól, hogy haza érkeztem, bár arra nem számítottam ami bent fogadott. Kiabálások ütötték meg fülemet, ráadásul nem is egy. Nagyot nyeltem és Colin-ra néztem, aki ekkor csak kínosan elmosolyodott. Elsétáltam a folyosón és közben tovább hallgattam a vitát.

- Hogy volt merszed otthagyni őt!? - Üvöltött Louis.

- Teljesen bolond vagy? - Kiabált Niall. - Haver elhiszem, hogy nem kedveled, de ez túlzás. Szerinted mi minden történhetett vele? Kint dúl a vihar! És ha baja esett?

- Felelőtlen vagy Harry. - Jegyzi meg Liam csendesebben. Colin-t nézve elfogott a nevetés, hiába volt drámai a helyzet. Tátott szájjal bámulta a fiúkat. Nyilván leesett neki hol is van.

- Szerencséd, hogy Zayn nem az a ütlegelős fajta. - Vetette még oda Perrie is. - Mert akkor már tuti nem te lennél a bunkóság megtestesítője. - Harry fejét lehajtva hallgatta, ahogyan a többiek nem túl kedves hangnemben kioktatják. Azonban fejét oldalra fordítva meglát engem és egy pillanatra felcsillan a szeme, de ahogy meglátja Colin-t, ez rögvest el is múlik.

- Kimberly.... - Suttogja halkan.

- Igen, ez az a lány lesz, akit ott hagytál....Szép dolog, hogy legalább a nevére emlékszel. - Veti oda gúnyosan Louis, bár ő még nem vette észre jelenlétem.

- Kimberly! - Üvölt fel Perrie, majd egyenesen nekem rohan. - Jaj de jó, hogy nincs semmi bajod. - Úgy aggódtunk... - Szemei kicsit fátyolosak lettek, amiről rájöttem mennyire fontos is lehetek számára.

Szépen lassan odagyűltek a többiek is. Elrebegték hálájukat Colin-nak és a hangulat percről-percre oldottabb lett.

Ismételten csak egy ember volt, aki semmit sem szólt, csak figyelt. De ez a figyelem most más volt. Nézett engem és rájöttem mennyire is figyelem azt, hogy ő figyel engem....

Colin Newton

Sziasztok! Sajnálom, nagyon, nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem a résszel! Remélem nem haragszotok nagyon és élvezni fogjátok a mostanit. 

Jó olvasást! :) 

14. Fejezet

Zavaró féltékenység.

Kómásan fordulok át másik oldalamra, kezemmel pedig a mellettem lévő üres helyet tapogatom, remélve, hogy újra megtapinthatom, azt a törékeny lányt, aki pár napja mellettem töltötte éjszakáját. Azonban pont úgy, mint az utóbbi három napban, semmi és senki nincs mellettem és emiatt nem dühös vagy szomorú vagyok, egyszerűen csak csalódott és zavarodott. Nem szerethetek bele. Kántálom magamba és néha-néha, egy pillanatig úgy tűnik eredményes, mert eldöntöm magamban, hogy nem gondolok rá úgy. Ez azonban nehezebb mint elsőre hittem, mert mikor eszembe jut, ahogyan mellkasomon aludt és édesen szuszogott, a szívem másképp kezd verni. Nem gyorsabban, de érzem, hogy eltér a megszokott kis ritmusától. Mély levegőt veszek, majd kifújom és a plafonra szegezem tekintetem, kezeimet pedig a tarkóm alatt keresztezem.

Ma el kell mennem valahova. Csinálnom kell valamit, hogy eltereljem a gondolataimat. Bulizni és csajozni akarok....Igen azt hiszem ez lesz a legjobb döntés. De abban a pillanatban eszembe is jutott valami, ami ezt az egészet romba dönti. Nem mehetek. Ma biztosan nem.

Mérgesen rúgtam le magamról a takarót és kászálódtam ki az ágyból. Nem törődtem öltözékemmel, szinte már otthon érzem magam ebben a házban, szóval csak magamra kaptam egy melegítőt és már ballagtam is lefelé a lépcsőn. Már ekkor megütötték fülemet, a hangos nevetések.

- Benny, tegyél le, ez már nem vicces! - Sikkantott fel Kimberly, az én szívem meg ugyan csak ezt tette, de ezt csak én halhattam. És talán ez a világ egyik legjobb dolga, mert míg bennem hatalmas indulatok gyűlnek és belül ordítok, kívül épp olyan vagyok mint mindig. Nyugodt és ellenállhatatlan. Jól van Styles, azért jó tudni, hogy még megmaradt valami a régi énedből. Mosolyogva lépem meg az utolsó fokot, de hamar elkomorodok mikor meglátom mi is folyik a nappaliba. Ez azonban csak egy pillanatig tart, mert hamar kapcsolok és semmitmondóan nézem a jelenetet. Mintha nem számítana.

- Jól van, haver, most már tényleg elég lesz. - Szólt rá nevetve Zayn, ki a kanapén ülve fetreng a röhögéstől. -Szinte látom, ahogyan zöldül a feje. - Ijedt meg Liam. - Istenem, hagyjátok szegényt!

- Hallgassatok Liam-re! - Nyögött fel bosszúsan, a hercegnő ki fejjel lefelé lógott Banny System hátán.

- Benny! Kimberly mindjárt kiadja magából a reggelit! Tedd le! - Védte meg Perrie is. Ő és Kimberly az utóbbi napokban egészen jóba lettek.
- Szeretnéd, hogy letegyelek apróság? - Benny hangja, mint egy idegesítő kis rovar úgy zengte be a szoba minden kis szegletét és az én agyam minden kis zugát. Le se tagadhatnám...Utálom a gyereket!
- Azt megköszönném! - Vágta rá egyből és ennek hatására System le is kapta magáról, de valahogyan az ölében kötött ki. El nem tudnám mondani hogyan is történt, mert a fejem lüktetett az idegtől és csak darabokat fogott fel, az amúgy is homályos részletekből. Zavart minden ami ekkor történt. Zavart a zaj és a nevetések sokasága. Zavart a fény, mely oly erős volt, hogy a szemeim is bekönnyeztek. Zavart Benny, akinek ölében, az a lány ült, aki pár nappal ezelőtt velem aludt. Zavart, hogy azóta Kim nem is szólt hozzám, ahogyan az is zavart, hogy ők ketten milyen jól elvannak. Minden zavart, de a legjobban az, hogy féltékeny lettem.
- Ha vége van ennek a mulatságnak, akkor jó lenne ha valaki elmondaná, hogy mi a szarért nincs itthon valami ehető! - Ordítottam el magam és egyszeriben mindenki felém kapta a fejét. Zayn felkelt a kanapéról, Liam feljebb tornázta magát a fotelben, Niall ekkor jött be a teraszól, a fiúk barátnői meg értetlenül figyeltek. Kimberly zavarodottan nézett rám, látszott rajta, hogy nem érti mi is a bajom. Nem szokásom az étel miatt hisztizni és ha őszinte akarok lenni, akkor fogalmam sincs mi van itthon és, hogy miért is csináltam ezt. Kicsit bánom, mert ez így elég furcsán veszi ki magát. Harry, Harry...Te balga barom. Saját magam ostorozás közben észre se vettem, hogy mekkora csönd lett. Ekkor azonban Louis feje bukkant elő a semmiből, úgy vélem a földön ülve nézhette a tévét, mert eddig nem is láttam. Tekintetünk találkozott és ekkor Louis szemében megvillant valami, amiről tudtam, hogy észrevett kiborulásom igazi indokát. Egy másodpercig némán tanulmányozott, majd Lockwood felé kapta a fejét, aki még mindig engem nézett.
- Tényleg nincs itthon semmi olyan amit szívesen ennél? - Kérdezte nyugodtan.
- Igen, tényleg nincs! - Válaszoltam egy fokkal hangosabban mint azt kellett volna.
- Értem. Akkor elmegyek bevásárolni. - Bólintott aprót és már fel is állt, hogy cipőjét felhúzva elindulhasson. Hirtelenjében hatalmas bűntudatom támadt. Mondani szerettem volna valamit, de egy szó se jött ki a torkomon. Tudom, hogy megbántottam és ez így csak még rosszabb.
- Elkísérjelek? - Ajánlotta fel, egyből Niall.
- Nem kell! - Szólalt meg azonban Kimberly helyett Louis. - Majd Harry elkíséri, ha már ekkora gondot okoz neki a dolog. - Én és Louis farkasszemet néztük és legszívesebben megfojtottam volna egy kanál vízbe ha tehetem. Hogy lehet ilyen? Megáll az ész! 
- Nekem mindegy. - Rántott vállat Kim, de láttam rajta, hogy jelen pillanatban én lennék az utolsó ember, akivel elszeretne menni bevásárolni. - Húzz egy pólót és mehetünk. - Tette még hozzá.
Megsemmisülve ballagtam fel az emeletre. Mit tettem már megint?

***

Némán ballagok, a bevásárlóközpont sorai között, miközben Kimberly előttem tolja a kocsit. Se az idevezető úton, se itt bent nem szólt hozzám egy szót sem. Csendben pakolgatta a cuccokat, néha elgondolkodva figyelte az árakat és az akciókat, ami miatt nekem még nagyobb bűntudatom lett, hisz nem engedi, hogy bármit is kifizessek. Pedig ennyi emberre bevásárolni, hatalmas összeget jelent és ha belegondolok, hogy milyen úton szerez hozzá pénz, úgy érzem menten felrobbanok. Nézem ezt a lányt és az elmém elkalandozik. Tekintetem a fenekére csusszan, ami feszes nadrágjában tökéletesen fest. Egy egyszerű fehér atléta van rajta, ami úgy simul testéhez, mintha egy második bőrréteget növesztett volna. Haja mint általában, lágyan hullott vállaira és illata pedig mámorítóan hatott, az én kiéhezett férfi agyamra. Hatalmas önuralom kellett ahhoz, hogy elfordítsam a fejemet. Éppen a háztartási cuccoknál jártunk és hirtelen fel se fogtam mit keresünk itt, de aztán beleütköztem a szőkeségbe, aki az egyik kávéfőzőgépet nézegette. Csalódottságot fedeztem fel szemeiben, mikor meglátta annak árát. 

- Megveszem neked. - Ajánlottam fel és már reflexszerűen vettem is volna le, mikor kezét csuklóm köré fonta.

- Nem kell! - Rázta meg fejét.

- Láttam, hogy szeretnéd, szóval megkapod. - Vontam meg vállam.

- Csak azért mert szarul érzed magad, az otthon történtek miatt, nem kell megvenned!

- De szeretném. - Néztem bele kék szemeibe, ami ellentmondást nemtűrően vizslatott.

- Nekem, tőled nem kell semmi! - Válaszolta rá, én pedig sértetten szabadítottam ki magam szorításából. Most meg mi van? Ha kedves akarok lenni, akkor is lehordanak. Na igen, ez az én formám.

- Tudod, elegem van belőled! Neked minden rossz. Ha segíteni akarok visszautasítod, de akkor bezzeg jó voltam mikor rémálmok gyötörtek és valaki kellett ahhoz, hogy el merj aludni. Tudod te se vagy másabb mint a többi!

- Mert te aztán jobb vagy. - Forgatta meg szemeit. - Valld csak be, hogy kicsit se volt ellenvetésed az ellen, hogy veled aludtam! Miért nem ismered be, hogy titkon örültél neki? Megfektetned nem sikerült, de legalább ennyit elértél.

- Te komolyan az hiszed, hogy az volt a célom, hogy megdöntselek? - Olyan ideges lettem, hogy azt hittem kettétörök valamit.

- A nagy Harry Styles. - Kezdett bele és tudtam nem lesz jó vége. - A srác akitől olvadnak a lányok. - Gúnyosan beszélt, szinte érezem, hogy gyűlöl. - A fiú, ki lányok tucatjait szedi fel naponta. Kinek több az egy éjszakás kalandjainak a száma, mit az eladott albumai. 

- Állj le! - Szóltam rá. - Hallod?

- Miért? Hisz igaz vagy nem?

- Nem tudsz te rólam semmit!

- Ó tényleg? - Lépett hátrébb, majd kezeit mellei alatt keresztezte. - Nézzük csak. Tudom a neved, a korod és, hogy hol születtél. Tudom, hogy honnan jöttél és, hogy hol lettél sikeres. Ahogyan azt is, hogy másabb vagy mint mutatod. Tudom, hogy éjszakánként nem azért mész el otthonról, mert annyira bulizni szeretnél, hanem azért mert félsz otthon maradni. Félsz gondolkodni az életedről és arról vajon jó úton haladsz-e. Óvakodsz az új kapcsolatoktól és lefogadom, hogy ez azért van mert csalódtál. Nem akarsz szeretni, mert tartasz a véleményektől, a kritikáktól. Nem szereted ha mindenki rád figyel, mert akkor kiderülne mi is a baj veled. Félsz attól, hogy egy nap a szemedbe mondják:megváltoztál. Nem vagy te laza, meg erős. Harry te egy gyönge kisfiú vagy, aki nem érti mi is történik vele!

- Elegem volt! - Megragadtam kezét és magam után húztam.

- Eressz el! - Nyögte, de nem érdekelt, ahogyan az sem, hogy mindent otthagytunk amit eddig megvettünk. Csak mentem és mentem, magam sem tudom miért. Kerestem egy helyet, egy helyet ahol kevesen vannak és meg is találtam. Próbafülke. Tökéletes....

 Kimberly Lockwood

Ijedten néztem a fürtöst, ahogyan maga után vonszol. Próbáltam kiszabadulni de nem ment. Most mit fog tenni? Nagyot nyeltem, mikor betuszkolt a próbafülkébe. Ennyire megsértettem volna? Sok időm nem volt ezen gondolkodni, mivel a következő pillanatban a falnak lettem lökve, és Harry egész teste nekem nyomódott. Szívem a normális tempójának tízszereséére gyorsult és levegőt is alig kaptam. Kezeit megtámasztotta mellettem, így még inkább úgy éreztem, hogy fogságban vagyok. Nem mertem ránézni. Nem mertem megszólalni, mert tudtam, hogy úgy se menne. A fejem sajgott a gondolatoktól. A lelkiismeretem pedig üvöltötte, hogy kérjek bocsánatot. Nem fogok! Ő viselkedett úgy ahogy. Épp itt volt az ideje, hogy valaki megmondja neki az igazat. Mégis....Az eszem hiába tudta, hogy nem tettem rossz dolgot, a szívem sajgott a fiú miatt. Hisz látom, hogy fájt neki az amit mondtam és tudom, hogy némileg hálátlan is vagyok, mert tényleg segített aznap éjszaka. Nem tudom mit kéne tennem. Fogalmam sincs..

- Gyönge kisfiú, mi? - Hangjától összerezzentem. - Nézz a szemembe és mondd ezt újra! -Komolyan ez a legrosszabb amit meghalott a mondandómból? - Gyerünk! - És én nem tudtam mást tenni felnéztem.

Kék,zöld és egy kevés sárga. Ezeket a színeket fedeztem fel Harry szemeiben. A látvány talán le is nyűgözött volna, ha a helyzet és a helyszín nem lenne ennyire abszurd.

- Harry. - Szólaltam meg halkan, de belém fojtotta a szót.

- Tudod Hercegnő van egy dolog amit utálok....Jobban mondva kettő. - Gondolkodik el. - Az egyik az ha nem hallgatnak rám és ha semmibe veszik azt amit mondok. A másik pedig az, ha ítélkeznek felettem. Te mind a kettőt megtetted. - Sajnálom. - De elnézem..

- Elnézed? Te? - Förmedtem rá.

- Shhhh.-Csitított el, majd arcát közelebb tolta az enyémhez. Csak néztem őt és levegőt venni is elfelejtettem. Tekintete hol rám, hol a számra siklott. Nagyot nyeltem. - De édes. - Mosolyodott el. - Csak nem izgulsz? 

- Inkább félek.

- Jól hazudsz. - Vigyorodott el újra. - Nem félsz te tőlem, sőt örülsz, hogy ilyen vagyok.

- Miért örülnék? Ez hülyeség.

- Azért mert minden amit te rám mondtál, az igaz rád is. És akármennyire is tagadod ez így van. Örülsz annak, hogy ezekben hasonlítunk, így nem érzed annyira egyedül magad.

- Szemét!

- De jogos. - Nevet fel. - Most pedig csukd be a szemed. 

- Nem mondhatod meg, hogy mit tegyek! - Kelek saját védelmemre.

- Ó dehogynem! Csináld! - Szól rám és mikor nem teszek semmit, a fülemhez hajol és belesúg. - Vagy különben olyat teszek, amit talán még én is megbánok. - Megbolondult. Ennek ellenére tettem amit kért. Becsuktam szemeimet és ekkorra már mindenem reszketett amin Harry kósza érintései se javítottak. Beteges ez az egész..Miért csinálja ezt? Miért jó ez neki? Utál, ez értem, de én ebbe beleőrülök.

Sokk....Ezt kaptam én, mikor Harry ajkai az enyéimhez értek. Fel se fogtam. El se hittem, de mégse lepődtem meg. A szívem vadul dobogott, az arcom égett és minden porcigám vibrált. Lágyan csókolt, nem volt vad, se durva. Kezeit derekamra helyezte és furcsa érzés öntött el. Többet akartam így még inkább hozzásimultam, mire ő belemosolygott csókunkba.

Mikor eltávolodott tőlem, csak annyit kérdezett.

- Jó volt? - Mire én bólintottam. -Reméltem, hogy ezt válaszolod. - Mondta, majd kilépett a fülkéből.

Értetlenül álltam és bambán bámultam. MÉGIS MI A JÓISTEN VOLT EZ?

Sziasztok! Itt az új rész, remélem tetszeni fog :)

Jó olvasást és ha van véleményetek azt szívesen fogadom! :)

 

13. Fejezet

Jobban megismerve. 

Fáradtan kapcsolgatom a tévét, reménykedve abban, hogy lelek benne valamit ami eltereli a figyelmemet. Hajnali három van, de nem tudok aludni, egyszerűen nem megy bárhogyan is próbálkozom. Akárhányszor lehunyom a szemem rémképek gyötörnek kigyulladt repülőkről és egy sírva könyörgő kisfiúról, aki szorosan fonja kezeit derekam köré és meggyötört hangon kér, hogy ne engedjem el...

Idegesen mászok ki ágyamból, legszívesebben összetörnék valamit vagy ordítanék, hogy lenyugodjak. A bennem lévő feszültség egyre csak növekedik, így jobbnak látom ha megmosom magam egy kis hideg vízzel. Szinte betöröm a fürdőszoba ajtaját és hatalmas lendülettel nyitom meg a csapot, majd kezeimet alárakva és arcomra fröcskölve, az idegességtől felhevült testem lassan lehűlni látszik. Farkas szemet nézek saját tükörképemmel és csalódottan veszem észre, hogy mennyire gyönge is vagyok. Se erő, se határozottság, de még az élni vágyás legkisebb szikrája se tükröződik szemeimben. Mi lett belőlem? 

    Halkan lépkedek végig a folyosón, ügyelve arra, hogy senkit ne keltsek fel. Mindenki olyan nyugodtan alszik, hogy egy pillanatra elönt a féltékenység, mert nekem ez nem sikerült. Elhaladok a szobák ajtaja mellett és megtorpanok mikor két ölelkező és édesdeden alvó alkot pillantok meg. Zayn és Perrie. Milyen szépek így együtt. A királylány és a herceg. Malik szorosan tartja barátnőjét, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban elvesztheti. Boldog. Tényleg boldog.

   A konyhába érve nem törődök sokat azzal, hogy mit is egyek. Ami a kezem ügyébe kerül, azt felfalom vagy legalábbis eszegetek belőle egy keveset. Alma, banán, joghurt, csoki, müzli, kekszek és szendvicsek kerülnek terítékre és bár lehet, hogy rosszul kéne lennem ennyi evés után, de hiába minden aggodalmam mert semmi jel nem utal arra, hogy vissza kívánkozna jönni, az a sok minden amit magamba tömtem. Nincs bűntudatom miatta. Jobban belegondolva tegnap reggeli óta nem is ettem semmit. 

 Lefőzök magamnak egy citromos teát, hisz ezek után már oly mindegy mit viszek be a szervezetembe. Merengve figyelem ahogyan a víz szépen lassan elkezd bugyogni és felforr. Leveszek egy tea filtert, előveszem a cukrot és citromot is facsarok, csakhogy kerek legyen a történet. Beízesítem és töltök magamnak egy bögrével, csakhogy a következő pillanatban-mikor egy hangos csattanást hallok- kezeim megremegnek és leöntöm maga. Szitkozódva teszem le a bögrét és a lábost, majd megtörölgetem kezemet és az előbbi hangra koncentrálok. Mi a fene volt ez? Kicsit megrémülve nyitom ki a konyha ajtaját, de meg is nyugszok mikor meglátom, hogy csak Harry szerencsétlenkedik a cipője levételével. Kicsit se tartottam furcsának, hogy ilyenkor téved haza, mert az utóbbi napokban bőven volt alkalmam megfigyelni és rájöttem, hogy szinte minden este elmegy valahova, majd három és fél négy között hazatér. Persze ő nem tudhatja, hogy én ezzel tisztában vagyok, hisz ő is - mint mindenki más - abban a hitben él, hogy én ilyenkor már rég szundikálok a pihe puha ágyikómban. Na persze..

- Kimberly? - Kérdezi hunyorítva. Látszik rajta, hogy részeg, de szerintem nem is akarja titkolni.

- Nem én Selly vagyok. - Forgatom meg szemeimet, ahogyan a még mindig földön ülő fürtösre nézek. Idegesnek látszik, cipője kikötésének sikertelensége is egy kisebb traumát okoz számára.

- A picsába már! - Morog, majd rám emeli tekintetét. - Drága Selly, megkérhetnélek, hogy segíts? - Egy pillanatra tényleg elhiszem, hogy ennyire idióta és részeg, hogy elhiszi minden szavamat, de a gúnyos vigyor az arcán meggyőz, hogy pontosan tudja hol van és kivel beszél.

- Rém vicces vagy. - Jegyzem meg.

- Mondj újat. - Sóhajt fel, majd egy laza, de határozott mozdulattal lerántja magáról surranóját és nevetve a háta mögé dobja. Ezt megismétli a másikkal is és felpattan, azonban ahogy arra számítani lehetett, a piálás megtette hatását mert szédülve dőlt neki a falnak. Arca egy pillanat alatt hófehér lett, szája kiszáradt és láttam rajta, hogy mennyire fáradt. Megpróbált feltápászkodni, járni, de nem aratott nagy sikereket. Egy ideig mulatságosnak találtam, de később már megsajnáltam.

- Na gyere! - Mondom, majd egyik kezét átdobtam a tarkóm felett és próbáltam biztos támaszt nyújtani neki, hogy legalább a fotelig eljusson. Mikor ez megtörtén, mint egy rongybaba úgy dőlt el az ágyon. Mint akinek nincs gerince. Szemeit lecsukta, pillái olykor meg-megrezzentek. Édesen szuszogott és motyogott valamit amit nem teljesen értettem.

Mivel nem láttam nagy esélyét annak, hogy Harry felkel a fotelből, hoztam neki takarót és betakartam. A kis üvegasztal mellé pedig, raktam neki vizet és gyógyszert. Már épp felfelé indultam, mikor egy kéz markolt rá csuklómra.

- Köszönöm. - Suttogta halkan, lehunyt szemmel.

- Semmiség. - Mondom kicsit zavartan. - Jó éjszakát!

- És a puszi hol marad? - Vigyorodik el még mindig csukott szemmel. Olyan aranyos látványt nyújtott így, hogy mosolyt csalt az arcomra.

- Megleszel te anélkül is. - Mondom, de hangomban ott rejtőzött az a fajta dallamosság, amitől ő is pontosan tudta, hogy nem haragszom.

- És ha nem? - Kérdez vissza.

- Hidd el, hogy nem vesztesz sokat. - Legyintek.

- És ha mégis? Honnan tudod, hogy nincs szükségem erre a puszira, amit most adni készülsz. - Miért? Lenne? Kérdeztem volna, de nem mertem. Félő, hogy Harry csak hülyéskedik, én meg nem tetőzöm az amúgy is kínos helyzetet. - Mikor mész dolgozni? - Kérdése annyira meglepett, hogy levegőt venni is elfelejtettem. Ő az egyetlen aki tudja.

- Holnapután. - Felelem, hisz minek titkolnám. A fürtös hirtelenjében kinyitotta szemeit és mereven engem bámult. Szorítása erősebb lett, de szinte azzal egy időben el is engedett. Zavarná? 

- Meg kéne engedned, hogy mi is fizessünk valamit. -Néz rám komolyan.

- Erről szerintem inkább ne beszélgessünk, rendben?

- Miért? Azért mert kellemetlenül érint, vagy mert tudod, hogy igazam van? Mondd csak mért nem engeded, hogy segítsünk. Ettől nem leszel kevesebb. Élből visszautasítasz minden segítőszándékot!

- Nem hiszem, hogy bármi közöd lenne hozzá! - Ráztam meg fejem.

- Persze hisz nekem semmihez sincs semmi közöm, igaz? Nincs közöm hozzád, a gondjaidhoz és ahhoz, hogy megoldjam a problémáid. Ahogyan ahhoz sincs, hogy megkérdezzem, mit csináltál a konyhában az éjszaka kellős közepén. Azt hiszed vak vagyok? Hogy nem látom a szenvedésed, a művigyorod és, hogy félsz a változásoktól? 

- Te se vagy jobb. - Vágom hozzá és látszólag meglepődött. - Te megengeded, hogy bárki belelásson a problémáidba? Nem hiszem, hogy vak vagy, de én se vagyok az. Látom ahogyan felkelsz és nem találod a helyed. Látom, ahogy elmész és részegen térsz vissza. Tudom, hogy valami bánt, ahogyan azt is milyen makacs vagy. Komolyan azt hiszed, hogy másabb vagy mint én? Mert ha igen, akkor nézz tükörbe! Látom, ahogyan rám nézel. Abból, ahogy mosolyogsz. Te se vagy boldog! Valld csak be! - Kitörésem számomra is meglepetés volt, de jól esett. Némiképp megnyugtatott.

- Jobb? - Kérdezte.

- Jobb. - Válaszoltam.

- Akkor elmondanád, hogy miért nem alszol még? Mi a baj? - Lágy hangja különös érzelmeket váltott ki belőlem. Az igazság felszabadít...

- Mostanában nem alszok valami jól....Rémálmaim vannak. - Hangom elcsuklott. Ha létezik ember aki fél az elalvástól, akkor az én vagyok..

- Miről? - Ránéztem és szemeiben valami olyasmit fedeztem fel, amit sosem gondoltam volna. Félelemet. Aggodalmat. Vágyat?

- A szüleim haláláról. Az öcsém elhurcolásának éjszakájáról. - Homályosan láttam a világot, de sírni már nem tudtam. Mindig eljön az a pont ahol már a könnyek sem segítenek, hogy az ember megnyugodjon. 

Harry megragadta kezemet és ölébe rántott. Én nem ellenkeztem. Minek is tettem volna? Min segített volna?

- Nyugalom szépségem. Semmi baj. Nagy levegő és kifúj. - Mondogatta, én pedig tettem amit kér. - Így ni. Most már jobb igaz? - Aprót bólintottam. - Na gyere azt hiszem épp itt az ideje, hogy lefeküdj. - Mondta, majd felemelt, mint a menyasszonyokat szokás és felvitt az emeletre. Honnan van ennyi ereje? Az előbb még felállni se tudott..Azonban nem tudtam sokáig ezzel foglalkozni. Harry karjaiban biztonságban éreztem magam. Szépen lassan benyitott a szobámba, ahol még mindig ment a tévé és ez némi fényt is csalt a sötétségbe. Végigfektetett az ágyon és örültem, hogy nem nappal teszi ugyan ezt, mert tuti, hogy vörösödik az arcom.

- Köszönöm. - Hebegtem zavartan.

- Semmiség. - Válaszolta most ő, majd pont úgy mint én jó éjszakát kívánt. És most rajtam volt a sor, hogy visszatartsam.

- Aludj velem. - Kértem. Félek. Akartam még hozzá tenni, de felesleges lett volna, mert Harry így is szó nélkül befeküdt mellém. Közelebb vont magához, mire megcsapott férfias illata. Egyáltalán nem érződött rajta piaszag. Megjátszotta? De őszintém? Jelen pillanatban nem érdekelt. Mert ahogy a fejem a mellkasán pihent, elnyomott az álom és hosszú ideje először végre tényleg alhattam.

Nem tudom mi a teendő ha valaki a szakadék szélén áll. De érzem, hogy szüksége van a támogatásra, az őszinteségre és arra, hogy letudja valakin vezetni a feszültséget. Az, hogy mind ez én vagyok még számomra is meglepő. Fel nem tett kérdések. Mikor lett ilyen fontos számomra? Miért? És ez neki miért nem tűnik fel? De az is lehet, hogy érzi csak nem mondja ki. Vagy nem érzi és azért nem mondja ki? Nehéz, nagyon nehéz. Tartom magam amíg lehet. Elviselem, hogy ordibál velem ha szükségét érzi. Tűröm, hogy kielemezzen pedig, ez az a dolog amit elképesztően utálok. Ha kiismernek. Ha tudják mi fáj és mi az amivel még megbirkózom. Ő átlát rajtam, ami rémisztő, de ez kölcsönös lehet, hisz én is kiderítettem minden apró kis baját, amit nem mert, vagy csak nem akart elmondani. Itt fekszik a mellkasomon és alszik. Egyenletes lélegzése pedig megnyugtat. A szívem dübörög, szinte kiugrik a helyéről. Akarom, hogy boldog legyen. Akarom, hogy mosolyogjon. És azt is, hogy annak a mosolynak én legyek az okozója. Azt akarom, hogy egy jó barátot lásson bennem, aki segít neki ha kell. Azt akarom, hogy fontos legyek számára. Szeretném. Vajon miért? Magam miatt vagy miatta? Remélem, hogy miatta. Mert ha magam miatt, akkor az azt jelentené, hogy beleszerettem....Nem, az nem történhet meg....Barátok. Ezek leszünk mi!

12. Fejezet

Sziasztok! Itt az új rész, remélem tetszeni fog.

Jó olvasást!  

Sors. Végzet. Isten.

A szobám sötétjében a plafont bámulom. Csak a faliórám egyenletes kattogása emlékezetet még arra, hogy telik az idő és lassan megérkeznek újdonsült lakótársaim. Furcsa üresség járja át a szívem, az elmém és úgy általában mindenem. Mintha nem is lennék. Nem érzek dühöt, csalódottságot, de még izgalmat se az érkezésük miatt. Pedig a fiúk nagyon rákészültek a mai napra. Barátnőik kedvéért, kitakarították a házat, megcsinálták a szobájukat, rendbe szedték a kertet és még a konyha is csillogott-villogott, csak azért, hogy jó benyomást keltsenek. Érdekes volt látni, hogy mennyire felcsigázta őket, a tény, hogy szívszerelmeik ideköltözhetnek. Liam és Louis már azt is eltervezték hova viszik majd őket vacsorázni és, hogy milyen programokat szerveznek nekik, ha megérkeztek.

Illedelmes házigazdaként az lenne a feladatom, hogy kellő tisztelettel és barátságosan várjam őket, de valahogy mindig egy hatalmas gombóc nő a torkomban, ha velük való találkozásra gondolok. Persze tudom, hogy bolond vagyok, hisz három kedves, aranyos és gyönyörű lányról van szó és valószínűleg nem velem fognak foglalkozni, hanem a barátaikkal. Mégis úgy érzem, hogy meg kell felelnem számukra. Hogy muszáj elnyernem a szimpátiájukat, hiszen együtt fogunk élni. Félek attól, hogy utálni fognak, hogy ellenszenvet váltok ki valamelyikükből és Louis, Liam, vagy akár Zayn emiatt eltávolodna tőlem. Rettegek a gondolattól, hogy Zayn barátnője, mit fog hinni, milyen ember is vagyok. Talán majd defektesnek gondol, vagy ijesztőnek, hisz ezekre a jelzőkre rászolgáltam az utóbbi hetekben. Megeshet, hogy senki nem mondta a szemembe, hogy bolondnak tart, de attól még gondolhatják ezt....

Fejemet oldalra fordítva, meglátom a szürke égboltot és a fák hajladozó ágait az ablakon keresztül. A szél szinte leszaggatja leveleit és hallani lehet süvítő hangját. Nagy vihar dúl odakinn, ahogyan a lelkemben is. Az eső szépen lassan elered és először csak apró pöttyökben koppan az ablakon, de kis idő elteltével leszakad az ég.

Pillanatok alatt lett sötét és komor a világ. Bár még csak délután kettő volt, jogosan hihettük volna azt, hogy elmúlt már öt óra is. 

Szeretem az esőt. Kicsinek akárhányszor eleredt, az öcsémmel szaladtunk is a kertbe, hogy ugrálva, nevetve gyerekként viselkedhessünk. A szüleink sosem szóltak ránk. Sosem mondták, hogy mennyünk be mert megfogunk fázni. Inkább kijöttek ők is és velünk együtt mulattak. Ajkaimra egy pillanat erejéig mosoly kúszott, ahogyan felidéztem az emlékeimet, de ez tényleg csak egy pillanat volt, mert kezdtem érezni, ahogyan szemeimet szinte marják a könnyek. Nem sírok...Nem fogok. Mély lélegzetet vettem, majd kifújtam. Az órámra néztem és rájöttem, hogy kevesebb mint egy óra múlva a lányok megérkeznek. Lassan felültem az ágyamon és bár nem tudom miért, de nagyon nehezen ment. A fejem fáj és kellett egy kis idő míg leesett, hogy az elfojtott sírás miatt a halántékom lüktet és levegőt is alig kapok. Épp, hogy sikerült rendeznem a gondolataimat nyílt a szobám ajtaja és egy sötét alak körvonalazódott ki a félhomályban. Kezeit mellkasa előtt keresztezte és lazán mintha nem is számítana, hogy kopogás nélkül rám nyitott, nekidől az ajtófélfának. Nem nézek rá. Elég volt egy pillantás belőle. Inkább a szőnyegemet kezdem szuggerálni, mintsem szóba álljak vele. Várok. Meg sem szólalok, de ahogy észreveszem ő sem. Akkor ennek most mi értelme van? Nem azért jött, hogy mondjon valamit? Nagy lélegzetet veszek, majd kifújom, ami némi képen lenyugtatott és tekintetem visszatér az ajtóban álló alakhoz. Végignézek rajta és bár rengeteg dolgot kérdeznék nem teszem, mert ahogyan neki sincs köze az én dolgaimhoz, nekem sincs az övéhez. A következő mozdulatával azonban meglep. Szobámba lépve, becsukja maga mögött ajtómat, majd lassú léptekkel felém közelít.

- Harry.. - Szólalok meg végül én, de olyan halkan, hogy még abban is kételkedtem, hogy kimondta-e a nevét. Azonban ő megtorpan, mintha csak rájött volna hol is van. Bizonytalansága hamar szertefoszlik, továbbsétál, majd megáll előttem. Pont olyan távolságra, hogy rákényszerítsen arra, hogy fel nézzek rá. Makacsságom azonban nem engedi, hogy ezt tegyem. 

- Nézz ide! - Szól rám és nem tudtam nem észrevenni az idegességet a hangjában. Mit akar? Mi baja már megint? - Kimberly! - Harry hangjára összerezzentem, amit ő is észrevehetett, mivel lágyabb hangon szólt újra. - Hercegnő. - Elmémbe düh lobbant.

- Semmi jogod így szólítani! Semmi! - Ülőhelyzetemből felpattanva néztem bele fakón csillogó szemeibe. Furcsa volt és egy kicsit meg is ijedtem tőle. - Mondd csak jól vagy? - Lágyult el hangom, bár utáltam magam amiatt, hogy ilyen hamar elfeledtem bunkó stílusát. Már megint..

- Jaj hát persze, hogy minden rendben! Mi bajom is lehetne? - Tárja szét kezeit, majd ügyet se vetve rám, dől háttal ágyamra.

- Harry te részeg vagy? - Kérdésemre felnevetett.

- Én? - Mutatott magára. - Soha. - Rázta meg a fejét. 

- Nem hiszek neked. 

- Csakugyan? - Kérdezte. - Végül is - rántja meg a vállát - mindenki abban hisz amiben akar.

- Harry... - Kezdtem volna bele, de belém fojtotta a szót.

- Van aki Istenben hisz, de vannak akik a sors, vagy a végzet mellett teszik le a voksukat. Személy szerint jobban örülnék az utolsó kettő létezésének, mert ha van Isten akkor én rohadt nagy bajban vagyok. - Sóhajt fel, majd hátáról az oldalára fordul. Fejét pedig megtámasztja kezén. Döbbentem figyelem és hallgatom. Mi ütött ebbe a gyerekbe?

- Miért lennél bajban? - Kérdezem végül.

- Miért? Na ez egy jó kérdés. - Bólint aprót. - Egyszerű a válasz. - Húzza széles mosolyra ajkait. - Mert, egy ritka szar ember vagyok, azért! - Most tiltakoznom kéne?

- Te tényleg részeg vagy.

- És ez az előtt, vagy az után esett le, hogy Istenről beszéltem? - Kíváncsiság tükröződött szemeibe. Mint egy ötéves.

- Valahol a kettő között. - Vágom rá. - De most komolyan Harry mi bajod van? Nem szoktál te ilyen lenni.

- Nem? - Gondolkodik el. - Tényleg nem. Vagy mégis? Mondd csak Kimberly, honnan is tudhatnád pont te, hogy milyen is szoktam lenni? - Jogos.

- Igazad van. Sehonnan.

- És ebből mi következik? - Mint egy tanár. 

- Hogy nem ismerlek...

- Bingó! - Mintha csak megkönnyebbül volna, úgy dőlt ismét hátára és úgy figyelte a szobám sötétjét, mint én néhány perccel ezelőtt. Merengve, elgondolkozva....szomorúan

Ő se szólt én se szóltam. Én ültem, Ő feküdt. Én azon gondolkoztam, hogy mit kéne mondanom, Ő meg valószínűleg azon, hogy a házban hol lehet még eldugott pia. Abszurd volt a helyzet és igazából, nem is tudtam vele mit kezdeni.

- Elhagyatottnak érzed magad, igaz? - Kérdése meglepett. Fel se fogta. - A szüleid, az öcséd és most Zayn.  Kettő halott, egy az intézetbe van, a harmadik pedig napok óta nem is törődik veled, mert jön a barátnője. Szar lehet...- Kegyetlen. Gondoltam, de rá kellett jönnöm, hogy csak az igazság fáj. Még magamnak se tudtam bevallani, hogy mitől és félek annyira, ez a göndör srác meg simán benyögi. Szemeimbe könnyek gyűltek. Ujjaimat babráltam, a számat véresre harapdáltam. Erre most mit mondhatnék? 

- Szar is. - Mondtam végül és bár nem néztem oda, éreztem, hogy Harold meglepetten figyel. - Pár évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy én vagyok az elátkozott gyerek, akinek minden balul sül el, de sajnos erre se foghattam mert, azelőtt jó életem volt. Úgy értem nem szenvedtem hiányt semmiben. A szüleim mindig is jók voltak hozzám. Blake mindig is jó testvér volt. Szóval arra jutottam, hogy nem lehetek elátkozott és ebben az is megerősített, hogy Zayn-t a barátomnak mondhattam. Persze, csúnyán fogalmazva elhagyott, de pontosan tudtam akkor is, mint most is, hogy szeret. Hogy fontos vagyok neki. És mikor erre rájöttem, mikor ezt felfogtam, jöttem rá arra, hogy valószínűleg csak az élet bánt el velem ilyen csúnyán. Nevezhetjük ahogyan akarjuk. Sors, végzet, vagy Isten....Egyre megy, mert akármelyik is irányítja ezt a nagyvilágot, az rohadtul kicseszett velem. És tudod ez egyáltalán nem igazságos! Mert soha nem voltam rossz gyerek. Soha nem tettem olyat, amivel kiérdemeltem volna, hogy egyedül maradjak. Még is így történt és nem tudtam felfogni, hogy miért. Én rontottam el valamit? És ha igen, akkor mit? Mi a frászt tehettem, hogy ilyen pórul jártam? Magamban kerestem a hibát. Elkezdtem értékelni az életemet. Olyan pontokat keresni, ahol azt mondhattam volna, hogy: Igen megérdemeltem! De nem találtam. Egyetlen apró momentumot se tudtam felhozni az életemben, ami miatt jogos lett volna a szüleim elvesztése, vagy az öcsém intézetbeadása. Jogtalannak tartottam Zayn eltűnését, holott tudtam, hogy az álmaiért küzd. Fájt mikor sorra elvesztettem mindenkit. Fájt, mert sok dolog történik ebben a világban, amire azt mondhatjuk, hogy jaj de igazságtalan. De senki, még egyszer mondom senki, nem érdemel egyedüllétet! Egy embert akartam csak, aki mellettem marad. Aki nem csak a rossz dolgokra emlékeztet. Egyet Harry! De nem kaphattam meg ezt a lehetőséget! És ez igazságtalan.... - Zokogtam. Nagyon régen volt már, hogy utoljára így elmondhattam, hogy mi bánt. Éreztem, ahogy a könnyeim utat törve maguknak a kézfejemre zuhannak, ami görcsösen szorított a ruhám szélét. A fejem lüktetett, a kezem fájt, de mégis a szívem volt az ami igazán megszenvedte a monológomat. Úgy éreztem mintha kilyukasztották vagy kitépték volna. 

Percekig fel se fogtam, hogy Harry eközben karjaiba vont. Kezeit körém fonta, mint egy inda úgy szorított, mégis gyengédség és önuralom volt érintésében.

- Sajnálom hercegnő. - Suttogta halkan, szinte alig hallhatóan. - Nem kellett volna....Sajnálom. - Harry fejét nyakamba temette. Csak most fogtam fel igazán, milyen helyzetben is vagyunk. Észre se vettem, hogy időközben teljes egészében az ágyon ültem törökülésben. Harry a térdén tette ugyanezt miközben közrefogta testemet. Hallom a szívverését. Milyen gyors...

Nevetések csendültek, üdvözlések és boldog hangok töltötték be az eddig komor házat. A komor lelkemet. 

- Szerintem le kéne menned. - Szólt Harry csöndben, mintha csak attól félne, ha túl hangos elijeszt és elfutok. - Úgy hallom megjöttek. - Aprót bólintottam mire elengedett. Szemeibe nézve elöntött egy megmagyarázhatatlan aggodalom. Én sírtam ő hallgatott. De vajon mire gondolt közben? Ő miért jött be? Hisz részeg. A szemei kábultan csillognak. Mit szeretett volna tenni? Mit szeretett volna elmondani.? Elhatároztam, hogy legközelebb megkérdezem.

***

Nagy levegő és kifúj. Ismételd meg! Gyerünk! Ezt eljátszottam még vagy háromszor, és kibújtam a lépcső takarásából. Ha észre is vesznek valamit rajtam, úgy sem most említik majd meg. Lány nevetések. Milyen rég hallottam ilyet. Nem tudtam megszólalni, de szerencsére nem is kellett, mert a mindig szemfüles Liam már ki is szúrt.

- Kimberly! - Üdvözölt vidáman, mintha ezer éve nem látott volna. - Lányok ő itt Kimberly Lockwood.

- Örülök a találkozásnak. - Jött oda, egy hosszú barna hajú lány, kinek aranyos és egyben gyönyörű arca még engem is elkápráztatott. Jobbját nyújtotta, amit szívesen el is fogadtam. - Eleanor Calder. - Üdvözölt, mire én csak biccentettem egyet. Ő Louis barátnője.

- Én is nagyon örülök neked. - Mosolyogtam rá, amit viszonzott.

- Sophia Smith. - Mutatkozott be a másik, úgyszintén csodaszép lány. Szemei ragyogásából észrevettem mennyire boldog, hogy itt lehet. Nagyon szeretheti Payne barátunkat. - Hálás vagyok, hogy megengeded, hogy ideköltözzünk egy kis időre. Sokat jelent. 

- Semmiség. - Válaszolom, magamat is meglepve, hogy milyen meggyőzően.

Az idő lelassult, de a szívem hevesen vert. Perrie maradt. Találkoztam már vele, de akkor nem is beszélgettünk. Nagyot nyeltem, mikor a közelembe lépett. Furcsa mód, Ő nem a kezét nyújtotta mint a többiek. Hatalmasra tárta karjait, és megölelt. Meglepett viselkedése, de válla felett átnézve észrevettem Zayn büszke pillantását. Fontos neki, hogy szeressem a barátnőjét, ahogyan neki is fontos, hogy Perrie szeressen engem. Visszaöleltem és talán még örültem is neki, hogy ilyen közvetlen velem.

- Rengeteget mesélt rólad Zayn. - Vállt el tőlem. - Alig várom, hogy megismerhesselek.

- Ezt én is nagyon várom. - Tényleg.

Sors? Végzet, vagy Isten? Bármelyik is dönt az életem felől, ennyi rossz után csak egy valamit kérek, mégpedig családot. Nem tudom, hogy mennyire kivitelezhető, de erre vágyom a legjobban. Már nagyon régóta...Család....Lehet még nekem olyanom?

11. Fejezet

Sosem fogod megérteni!

- Nyertem. - Jelentem ki büszkén egy hatalmas vigyorral az arcomon. Élvezem Benny fejét nézni, ahogyan rájön már megint vesztett. Kiterítem lapjaimat, majd egyenesen halványkék szemeivel nézek farkas szemet.

- Csak tudnám, hogy hogyan csalsz. - Ártatlan kis buksijáról az értetlenség tükröződik. Úgy tűnik nem bírja a vereséget.

- Én nem csalok, ezt te is tudod. - Igazából szoktam, de ezt akkor se vallanám be neki, ha kötelező lenne.

- Nem hiszek neked. - Sóhajt fel, majd elterül a nappali szőnyegén. - De elnézem neked hercegnő, hisz imádlak. - Benny mondatára elmosolyodom. Annyira jó, hogy ideköltözött, bár félek attól, hogy csak miattam és a lelki állapotom miatt. Szinte biztos, hogy Zayn elmesélt neki mindent, ő pedig annyira megijedt, hogy azzonnal fogta magát és ideköltözött hozzánk. Annyira önzetlen. Annyira szeretem.

Odakúszok hozzá, majd egy nagy puszit nyomva arcára, boldogan sétálok a konyha irányába.

- Még egy menet? Mindent vagy semmit alapon? - Kérdezi reménykedve, de én csak megrázom a fejem.

- Elfáradtam.

- A kártyázásba?

-  Nem. Abban, hogy állandóan nyerek. - Próbáltam komoly lenni, de nem ment, mivel hamar elnevettem magam.

- Te kis szemtelen! De tudod mit? Megbocsáltok ha csinálsz nekem egy szendvicset.

- Ez megoldható. -Nevetek fel és már indulok is a konyha felé. Beérve nem fogad nagy meglepetés hisz mindenki a fejét tömi. Niall épp a polcról készül levenni valamit, így megragadta az én figyelmemet is. Fedetlen felsőteste vonzotta a tekintetem, de furcsa mód nem mozgatott meg bennem semmit, egyszerűen csak elkönyveltem magamban, hogy egyre jobban néz ki. Elnézem őt és most is meghökkenek azon, hogy mennyire egyformák vagyunk. A kék szemün, a fehér bőrünk és a szőke hajunk. Persze tudom, hogy az övé festett, de akkor is elképeszt. Arról nem is beszélve, hogy belsőleg is nagyon hasonlítunk. Lehet, hogy van egy elveszett ikertesóm?

- Mi olyan érdekes a szöszin? - Zökkent ki a gondolat menetemből Louis, aki éppen egy kanál müzlit emelt a szájához és ropogtatva várta a válaszom. Mindenki felém kapta a fejét, Niall pedig csak vigyorogni tudott.

- Éppen azt az elméletet feszegettem, hogy milyen menő lenne már, ha én meg a szöszi tesók lennénk.

- Iker tesók. - Tette hozzá Niall én pedig büszke lettem arra, hogy ennyire egy rugóta jár az agyunk. 

- Szerintem ijesztő lenne! - Fűzte hozzá Liam.

- Miért? - Kérdeztük egyszerre a szöszivel. Ez egyre jobban megy.

- Ezért. - Válaszolta meg egyszerűen.

- Szerintem meg drámai lenne. - Szólalt meg Louis. -  Szeretem a drámai dolgokat.
- Igen azt tudjuk.- Forgatta meg a szemeit Zayn és innentől kezdve kezdődött el a szócsata, amiből szinte semmit nem tudtam értelmezni. Számomra teljesen ismeretlen dolgokat hoztak fel és említettek meg. Nem tudom pontosan, de azt hiszem Louis valami két évvel ezelőtt eseményt hozott fel, ami hatására már Niall is beszállt a buliba. Értetlenkedve figyeltem és hallgattam őket, mert furcsa volt, hogy igazából nem is veszekedtek, csak próbáltak ész érveket felhozni a másik ellen. Ez ment nekik a legkevésbé. Olyan nevek hangzottak el mint a Shelly, Sebastian és a Josh, de egyikről se tudtam megállapítani, hogy kicsoda. A helyzet egészen odáig fajult, hogy már nem is Louis drámaiságát firtatták, hanem valami vidámparki kavarodásról beszéltek. Nem tudom őket követni, de talán jobb is. Nevetve indultam meg a hűtő felé, hisz eredeti célomról sem feledkeztem meg. Benny szendvicséhez kivettem a hozzávalókat, miközben megrökönyödtem azon, hogy Louis valami olyasmiről beszélt, hogyha ő nem lenne, akkor a világ szegényebb és sivárabb lenne. Ez már furcsa...Kivettem a vajat, a felvágottat és mivel tudom, hogy szereti a paradicsomot, abból is kikotorásztam egyet. Kinyitottam a konyhaszekrény ajtaját és pipiskedve megpróbáltam levenni az egyik tányért. Nem sikerült, de ennek kivételesen nem az alacsony termetem volt az oka, hanem az, hogy a kezembe nyilalló fájdalomtól üvölteni tudtam volna. Azonban ezt nem tettem, mert egyáltalán nem hiányzik a fiúk aggódó tekintete. A kötés még mindig rajtam van, amit elképesztően utálok, mivel nem csak engem de a srácokat is arra emlékezteti, hogy nincs minden rendben velem. Azonban a fájdalom nem múlt el és sóhajtva vettem tudomásul, hogy átvérzett a kötésem. Csak észre ne vegyék. Csak észre ne vegyék..
- Úr isten Kimberly! - Nem már. Liam - persze ki más-volt az aki először észrevett és attól a másodperctől fogva már senki nem törődött a két, három vagy tudom is én négy évvel ezelőtti események felhozásával. Mindenki engem nézett és ez nagyon felbosszantott.
- Hozok fáslit! - Szólalt meg Niall, aki már rohant is az emeletre, miközben a többi fiú odatömörödött hozzám.
- Miért nem szólsz ha valami nem megy? - Vont kérdőre Zayn én pedig mint egy kisgyerek lesütöttem szemeimet és hallgattam ahogyan kiosztanak. Mert ezután következett a szokásos duma, hogy figyeljek jobban a testi épségemre, meg, hogy nem kéne túlerőltetnem magam. Csak, hogy nekem semmi bajom. Semmi. Persze tudom, hogy hitegetni másokat nem szép, saját magadat meg hülyeség, de épp elegen sajnálnak, én nem fogom ezt eltűrni, ha azt mondom nincs semmi bajom, akkor higgyék el és kész!
- Ez nem nagy ügy Zayn... - Szólalok meg végül, de bár ne tettem volna.
- Nem nagy ügy mi? - Emeli fentebb a hangját, de hamar érzékelhette, hogy ez felesleges volt, mert mély levegőt vett majd folytatta. - Sajnálom. - Mondta. - Meg kell értened, hogy csak féltelek. Nem akarom, hogy bajod essen. Nem bírnám ki...
- Kimberly ha segítség kell akkor legközelebb szólj, mert így sose fog begyógyulni a seb. - Rovott meg apai hangon Liam is.
- Legközelebb saját magamnak csinálok szendvicset. - Meglepetten kaptam fel a fejem Benny hangjára. Mikor jött be? Mióta van itt? Mély levegőt vettem, ahogyan hagytam, hogy mindannyian elhalmozzanak jó tanácsokkal és féltő szavakkal. Túl sokat törődnek velem. Túl sokat...
Egyetlenegy ember volt, aki még szóra se méltatott és talán most az egyszer hálás is voltam érte. Harry legalább Harry maradt. De én ki leszek, ha ezt így folytatom?

...

A kanapén ülök és a tévét kapcsolgatom, bár nem sok értelmét lelem, hisz úgyse arra figyelek. A fejemben gondolatok ezrei kavarognak arról, hogyan kéne elhitetnem a srácokkal, hogy semmi bajom. Túlságosan óvnak. Nem kell ennyi törődés. Ennyi emlékeztetés arra, hogy mit tettem. Betörtem egy fürdőszoba üveget és akkor mi van? Nem leszek egyből elme roggyant.. 
Valamit ki kell találnom...
- Na mi van csöppség? - Vetődik le mellém Louis, akire még ránéznem is nehéz. Nem azért mert mérges lennék rá csak egyszerűen nem bírom azt a tényt elviselni, hogy ő volt az első aki meglátott véres kézzel törülközőben az ágyszélén ülve, ahogyan éppen zokogok. Tudom, hogy megrémült mikor meglátott. Ki ne tette volna?
- Semmi. - Válaszolom a betanult mondatot ha éppen nincs sok kedvem a csevegéshez.
- Minden rendben? - Kérdezte ő amit pedig egyre gyakrabban tesznek föl nekem.  Ez vajon gond?
- Mindben rendben Louis. Jól vagyok. - Még én se hinném el saját magamnak. Ritka rossz színész lennék.
- Akkor miért nézel természetfilmet a csigák szaporodásáról?
- Mert leköt.
- A csigák szaporodás? - Kérdezte furcsán, ami persze érthető volt. Dehogy érdekel, csak egyszerűen nem figyeltem azt, hogy mit nézek, de erről neked nem kell tudni Louis..
- Mondd csak lehívnád a többi fiút? Mondani szeretnék nektek valamit.
- Persze. - Sóhajtott fel, majd indult is felderíteni a srácokat.  Tudom mit teszek. Ez biztos leköti őket. Legalábbis egy részüket...Türelmesen vártam, hogy meghalljam a fiúk lépteinek zajait és mint mondani szokás: Türelem rózsát terem, mert a következő pillanatban az összes fiú leözönlött a lépcsőn. Az elején Niall loholt, mintha csak egy versenyt akarna megnyerni, de sorban követte őt a többi srác is. Ez is milyen furcsa már, hogy hat fiúval élek együtt. Na ezen az arányon most változtatunk egy kicsit. Szinte hallottam, ahogyan a kisördög kacag a vállamon...
A fiúk leözönlöttek és mindannyian a helyüket keresték. Zayn és Benny mellém ültek, Niall közvetlenül előttem foglalt helyet a szőnyegen, mint mindig ha filmet néztünk. Liam és Louis a másik kanapéra ült, míg Harry az egyszemélyes fotelbe. Körbenéztem a szobában és észrevettem, hogy mind kíváncsian várják, hogy vajon miért is hívtam ide őket. Tekintetem a szösziével találkozott aki mosolyogva várta, hogy mi lesz a közlendőm, de mivel ő háttal ült nekem, így kénytelen volt visszafordulni én pedig, hogy levezessem valahol az idegességemet a hajával kezdtem el játszadozni. Lehet, hogy ez nem is olyan jó ötlet?
- Szóval...- Kezd bele Liam és tudom, most már nincs menekvés.
- Szóval azért hívtalak le titeket, mert szeretnék mondani valamit.
- Igen azt sejtettük. - Magyarázott bele Harry, akinek ekkor gúnyos vigyor ült ki az arcára, de próbáltam nem törődni vele.
- Az van, hogy sokat gondolkodtam ezen és arra jutottam, hogy nagyon sokan vagyunk és...
- Most kiakarsz rakni minket? - Sikkantott fel Niall egy eddig számomra ismeretlen hangfrekvencián.
- Mi? Dehogy is akarlak. - Nevettem fel.
- Akkor? - Vonta fel szemöldökét.
- Én vagyok egyedül lány. - Nyögtem ki végre, de a fiúkat elnézve nem nagyon vágták le a dolgot.
- És? - Vonta meg a vállát Liam. - Engem nem zavar.
- Engem igen. - Szólalt meg Harry. - De ezt inkább hagyjuk. - Legyintett, amire én még dühösebb lettem rá, bár nem tudom, hogy miért.
- Én csak azt akarom mondani, hogy...
- Szerzel új csajokat? - Vágott közbe újra Niall
- Nem tudom mennyire lesz új. - Válaszoltam.
- Elvesztettem a fonalat. - Dőlt előre Louis. - Te most azt mondod, hogy nőket hívsz a házadba, akik újak lesznek vagy nőket hívsz a házadba, de olyanokat akiket mi is ismerünk?
- Újak? - Nézett rám Zayn.  - Sose szeretted ha idegenek jöttek a házadba.
- Na álljunk meg egy pillanatra! - Fordult meg most már Niall is és kicsit hátrébb kúszott, hogy normálisan láthasson. Törökülésbe ült és úgy kért számon. - Mi is idegenek voltunk mikor idejöttünk. Nem szerettél minket? - Ez volt az egyetlen dolog ami megragadt benne? Drága Niall, hisz én örültem nektek. Örültem mert végre nem voltam egyedül...
- Niall. - Nevettem fel kínomban. - Most szeretlek titeket, az nem elég? - A válasz csak egy mosoly volt, így tudtam, hogy elég.
- Most akkor mi van? - Érdeklődött Benny is. Szegénykém ha megtudja....
- Louis, Zayn és Liam! Azt szeretném kérdezni, hogy mi lenne, hogyha a barátnőitek ideköltöznének? - Síri csend, még a légy zümmögését is hallani lehetett volna.
- Ez most komoly? - Kerekedett ki Louis szeme, mire én csak bólintottam.
- Ez biztos? - Kérdezte Liam.
- Biztos, hogy ezt akarod? - Szállt be Zayn is.
- Biztos, hogy nem újak jönnek? - Biggyesztette le ajkait Niall, mire mindenki felröhögött.
- Persze, hogy biztos. - Válaszoltam, mire Zayn szorosan magához vont és megölelt. Halkan suttogta a fülembe.
- Te vagy a legjobb! - Miben Zayn? Az össze-vissza hazudozásban? Abban, hogy eltereljem magamról a figyelmet? Vagy, hogy elhitessem veletek, hogy ez mekkora örömet okoz? Mert ha ezekre gondolsz, akkor tényleg én vagyok a legjobb, de nem még valószínűleg ebben sem én....

...

Ideges vagyok. Mostanság semmi sem megy úgy mint kéne. 

Fáradtan lépek ki a ház teraszára, ahol megcsap a hideg szél fuvallata, de valahogyan nem tud érdekelni. Ugyan mi bajom lehetne? Nekem a híres neves Harry Styles-nak? Röhejes...

Figyelmemet azonnal felkelti egy szőke hajzuhatag, aki a terasz lépcsőjén ül és csendben figyeli a lemenő nap sugarait. Legszívesebben visszafordulnék. Elrohannék és vissza se jönnék, mert nem bírnám elviselni ha meglátná rajtam azt, amit tudom, hogy senki más nem lát. És nem azért, mert annyira jó barátom lenne, vagy akár több. Pont azért félek, mert számára én nem vagyok senki. Senki akivel törődnie kéne. Senki vagyok, az ő szemében biztosan. Ennek ellenére a dühöm felülírja azt érzést a szívemben, amit próbálok minél inkább elnyomni. Felveszek egy álarcot, lazán nekidőlök a falnak és felkészülök a viharra, ami abban a pillanatban lesz teljes amint megszólalok.

- Mondd miért csinálod ezt magaddal? - Teszem fel a kérdést, amire nem várt választ kapok. Se egy kiakadás, se egy megvető pillantás, semmi. Egyszerűen nem néz rám, csak továbbra is az eget nézi.

- Azért, mert ezt látom jónak. Mert úgy gondolom, így a legjobb. - Hangja szinte eltűnik a levegőben, mintha nem is lenne.

- De ez nem ok arra, hogy tönkretedd magad. - Mondom egy fokkal idegesebben mint azt kéne, de már nem számít. Itt már semmi se.

- Nem teszem. - Rázza meg a fejét, majd feltápászkodik a földről és szembefordul velem. A szeme nem csillog, mint általában, helyette olyan fakó, mint egy élettelen emberé. Szarabbul van mint hittem..

- De pontosan azt teszed! Azt hiszed nem látszik, hogy a szakadék szélén állsz? Azt hiszed eltitkolhatod? 

- Miért érdekel téged, hogy mi van velem? - Kérdezi semmitmondó hangon. - Nem mondj semmi. - Rázza meg a fejét. - Jobb ha nem mondasz semmit.

- Én elhiszem, hogy szar az életed, de ez nem ok arra, hogy megtagadd a segítséget. - Szemiben düh csillant. Furcsa de örültem neki. Végre úgy néz ki mint aki él...

- Sosem fogod megérteni Harry! Soha! - Üvölti most már, majd beviharzik a házba. 

Nem értem meg? De megértem, csak te ezt nem tudod...Jobb is, hogy nem tudod.. Azt hiszem te is valahogy így gondolkozhatsz. Egy biztos kettőnk közül én vagyok a jobb színész Kimberly....

Sziasztok! 

Úr isten el se tudom nektek mondani, hogy mennyire sajnálom, hogy ennyit késtem az új résszel. Remélem azért nem haragszotok nagyon és tetszeni fog nektek. :)

Kíváncsian várom a véleményeteket.

Ölel: Szabina 

10. Fejezet 

Meglepetés a köbön.

Az ágyamban fekszek és fejemet a hatalmas plüssmaci hasára hajtom, amit még Liam vett nekem karácsonyra. Tekintetem a kezemre téved, amin egy vastag kötés ékeskedik.

Furcsa mikor az ember rájön, hogy amit eddig hitelesnek hitt az mind csak téveszme és ijesztő mikor rájön az igazságra. A párhéttel ezelőtti események ködösen derengenek és jobban belegondolva semmire sem emlékszem. Az én elmém azt az illúziót keltette, hogy mosolyogva hazaértem majd egy kisebb hisztizés után lenyugodtam és minden ment tovább a maga módján. Hatalmasat tévedtem. Zayn elmesélte mit is tettem miután kiléptem az intézet ajtaján. Összeestem. Zayn kapott el és rakott be a kocsiba. Saját elmondása szerint fal fehér voltam és rettentően megijedt mikor meglátott. Ennek ellenére nem vitt orvoshoz, amiért rettentő hálás vagyok, mert semmi kedvem nem lett volna, az orvosok okoskodásához és ahhoz, hogy elmondják valami nincs rendben velem. Mert ez így van. Valami nem jó, de ezt mélyen elnyomom magamban, mert az igazság fájna és talán lelkileg még jobban összeomlanék. 

Miután Zayn hazavitt, kivett a kocsiból és hatalmas ordítozások közepette bevitt a nappaliba, pár másodperc múlva már az összes fiú körülöttem volt. Legjobb barátom elmondása szerint Louis nagyon megijedt és elkezdett vele veszekedni és kiabálni, mert nem vitt orvoshoz. Felelőtlennek és baromnak nevezte, amin én tényleg nagyon meglepődtem, mert Louis-t valahogy nem tudom elképzelni idegesen. Zayn azt mondta, hogy nagyon aggódhatott értem. Arról is beszámolt, hogy Liam szinte sírva könyörgött neki, hogy kezdjenek velem valamit, mert ekkorra már semmire se reagáltam. Hiába öntöttek le egy pohár vízzel és hiába paskolgatták az arcomat, nem keltem fel, de még csak a szempilláim se rezzentek meg. Elmesélte, hogy talán Niall volt az egyetlen aki nem szólt egy szót sem. Csendben volt, leguggolt mellém és a kézfejemet simogatta. Zayn pedig örült neki, hogy legalább az egyikük nyugodt, még akkor is ha belül nyilvánvalóan tombol. Míg nekem az az emlék rémlik, hogy én meséltem el a többieknek az életem történetét, Zayn felvilágosított, hogy ő mondta el nekik az egészet. A szüleimet, az öcsémet, az örökségemet és mindent ami ahhoz vezetett, hogy ájultan feküdjek a kanapén. Hosszasan taglalta azt is, hogy Harry mennyire kétségbeesett arccal bámult és, hogy bár nem mutatta ki rettentően ideges volt. Ezek után még óráknak tűnő másodpercekig nem történt semmi. Zayn azt mondta, hogy ő ott lelkileg, ha csak egy pillanatra is de meghalt.

   Felkeltem. Szemeimet óvatosan kinyitottam, de nem csináltam semmi mást. Niall ekkor ijed meg igazán. Zayn azt mondta, hogy nem bírta tovább. Elment. Szerinte azért mert, sírt. Én meg remélem, hogy ez nem igaz, mert akkor a bűntudatom csak nagyobbodik. Malik a következő részt, nagyon halkan mesélte el. Szinte suttogta.

- Felkeltét, de nem csináltál semmit. Bámultad a plafont és a szemeidből folytak a könnyek. Nem tudtam pontosan, hogy mi van, csak azt, hogy szenvedsz. Borzasztó volt látni....

A mondatok, bár nem mutattam, engem is rettentően megérintettek. Hogy lehet az, hogy én ezekre még csak nem is emlékszem? Miért van ez?  Bár meglepődtem a dolgokon, de fele annyira se, mint amit ezután mondott.

- Harry volt az első aki odasietett hozzád. Mindenki beszélt neked, de csak neki válaszoltál. Kicsit rosszul is esett, de boldog voltam mikor végre hangokat is kiadtál.

Mert ezután bőgtem. Zayn szerint nagyon. Kiabáltam velük, de nem mondta meg, hogy miket mondtam. Ennek ellenére mindenkitől bocsánatot kértem...

A szobámban lejátszódó jelenetre emlékszem. Lefürödtem és sírtam, de a kettő közt fogalmam sem volt, hogy mit csinálok. Az még rémlett mikor az ágyamon ültem és bánatosan zokogtam, meg még az is, hogy valaki bejött és átölelt. Louis volt az. Louis volt aki elsőnek berontott hozzám, majd sorban követte a többi fiú is. Zayn ennél a résznél falfehérré változott. Előre féltem mit fog mondani.

- Bementünk, mert Louis berontott. Igazából én és Liam hagyni akartunk téged, hogy lenyugodj egy kicsit. Még jó, hogy nem tettük. Még jó, hogy Louis ilyen akaratos. Fogalmam sincs mi lett volna veled, ha nem rontunk be...

- Miért mit tettem? - Kérdeztem félve.

- A kezedből folyt a vér, de nem akárhogy. Ha hagyunk téged, akkor tuti, hogy elvérzel....

Betörtem a fürdőszoba tükrét. Emiatt vérzett a kezem és emiatt hívtak a fiúk egy általuk ismert háziorvost és emiatt vagyok most "házi őrizetben". Zayn ezek után nem engedte, hogy egyedül legyek. Az ünnepeket is vele töltöttem.

- Biztos, hogy örülni fognak nekem? - Kérdezem feszengve, az előttem álló fiút, aki kérdésemet meghallva csak egy megértő mosolyt küld felém.

- Nagyon szeretnek téged. Rég nem láttak, de imádni fogják a tényt, hogy itt vagy. - Zayn szavai egy kicsit megnyugtattak, de nem sokáig ugyanis nyílt az ajtó és egy jól ismert alak lépett ki rajta. A magas barna hajú fiút szorosan magához vonta és boldogan üdvözölte.

- Édesem, hát végre megérkeztél. Jól telt az ide vezető út? - Még meg se várta a fiú válaszát, de folytatta. - A kedvencedet főztem és a lányok csináltak neked mézeskalácsot. Jaj drága szívem úgy hiányoztál. - Még egy cuppanós puszit nyomott Zayn arcára, majd tekintete megakad rajtam. Szemeiben mintha a felismerés lángja gyúlt volna meg, úgy kiáltotta a nevem a nagyvilágnak.

- Kimberly! Édes, drága Kimberly. Hát te is itt vagy?

- Patricia. - Meghatódottságomat nem tudom leplezni, szinte azonnal a nyakába ugrok. Olyan rég láttam. Jellegzetes parfümének illata, keveredett az ünnep illatával és ettől a szívem mérhetetlenül boldog lett. Neki nincs semmi baja. Ő boldog. Ha ő boldog én is az vagyok.

- Apróságom, annyira örülök, hogy itt vagy. Zayn nem szólt, hogy jössz, de ne aggódj van itt elég hely nyugodtan maradhatsz. Ugye maradsz csillagom? - És én nem tudtam nemet mondani, szóval csak bólintottam. - Gyertek beljebb. - Tette még hozzá és már el is tűnt, mert a konyhában nagyban sült a pulyka és főtt a krumpli. 

Lábak trappolása hallatszik és az emeletről előtűnik három lány. Szemeikben öröm csillog, ahogy meglátják testvérüket. Blake. A szomorúság úgy söpört rajtam végig mint még soha. Annyira, de annyira hiányzik. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy Zayn végre magához vonhatja őket és velük lehet. Kicsit arrébb állok, mert úgy érzem most egy felesleges személy vagyok és amúgy is megérdemelnek annyit, hogy egy kicsit együtt legyenek. Mint egy nagy és gyönyörű család. 

- Kimberly? - Hallok meg egy bizonytalan kis hangot a lépcső irányából. Fejemet odakapva észreveszem a kis Safaa-t, aki már nem is olyan kicsi mint amilyenre emlékszem. - Kimberly! - Kiálltja most már és egyenesen nekem szalad. Kis teste az enyémnek ütközik és szorosan közrefog. Letérdelek a parkettára és úgy szorítom magamhoz.

- Tökmag. - Nevetem el magam, de szemeimbe könnyek gyűlnek és a sírás küszöbén állok.

- Végre itt vagy Kimberly. - Mondja csilingelő hangon és olyan sok szeretettel a hangjában, hogy a szívem hatalmasat dobban miatta.

- Safaa. Istenem, de hiányoztál. Annyira megváltoztál. - Mosolygok rá. - Jól megnőttél.
- El se hiszem, hogy itt vagy. Apa nagyon fog örülni. Mióta nem látogatsz meg minket ő se sakkozik. Azt mondja, hogy csak veled szeret. Nagyon boldog lesz.
Yasher. Emlékszem mennyire boldog voltam, mikor megláttam. Lesétált a lépcsőn, de nem szólt semmit. Ő nem az a fajta ember, aki kimutatja az érzelmeit, mégis pontosan érzed, hogy szeret. Lesétált hozzám, összeborzolta a hajam, rám mosolygott és annyit mondott.
- Tudod a gyerekeim nem nagy ellenfelek, mindig legyőzöm őket. Ha jól emlékszem akkor 24-22-re vezetsz. Ez most változik apróság. Na gyere, játszunk egy menetet.
És én követtem és nem egy menetet játszottunk, hanem vagy tized. A végén már ránk szóltak, hogy jó lenne ha abba hagynánk mert kész a vacsora. Nehezen de felálltunk és elmentünk enni. Az ételek finomak voltak, a hangulat pedig békés. Hiába nem vagyok családtag, de mégis úgy bántak velem. Mindig is úgy kezeltek, mint egy hetedik tagod. Ők a második családom. Bár lehetne első is...
A szobám ajtaja halkan nyitódik. Nem érdekel ki az. Mióta hazajöttünk mindegyikük úgy néz rám mintha beteg lennék, pedig nem vagyok az. A sajnálkozó tekintetük az ami teljesen kiborít. Nem kell engem sajnálni. Jól vagyok. Még akkor is ha ez hazugság. Jobb ebben hinni. Sokkal könnyebb.
- Hercegnő? - A szemeim olyan gyorsan pattantak ki mint még soha. Olyan gyorsan ültem fel, hogy meg is szédültem. Hitetlenkedve néztem az előttem álló alakot. Ezt is beképzelném? Most is csak képzelődök?
- Benny? Benny, te mit keresel itt? - Kérdeztem hitetlenkedve. Nem kellene itt lennie, hisz ő már rég nem Angliában lakik.
- Tudod nem pont ilyen fogadtatásra számítottam. - Nevet fel.
- Nagyon örülök neked, de nem értem. Mikor legutoljára találkoztunk azt mondtad, hogy lehet csak félév múlva tudsz visszajönni.
- Ideköltözök. - Jelenti ki egyszerűen az én szívem pedig nagyot dobban.
- Mi?
- Jól hallottad hercegnő. Benny System újra Angliában. - Széles vigyora megdobogtatja a szívem. Mosolyognom kell, de úgy igazából. Boldog lennék? Komolyan boldog? Igen. Méghozzá annyira, hogy az ágyamból felpattanva egyenesen nekirontok. Kezei finoman ölelnek és derekam körül egy szoros láncot alkotnak. Fejemet mellkasának vetem és a szívem őrült tempóban dübörög.
- Szeretlek hercegnő. - Ettől a mondattól pedig úgy éreztem, hogy újra élek.

Sziasztok! Bocsánat a késésért, de megpróbáltam mihamarabb részt hozni. Szerintem nem lett a legjobb, de azért remélem tetszik majd nektek. Köszönöm, hogy vagytok és remélem mindenkinek jól telt a Szilveszter :)

Jó olvasást!

Ölel: Szabina

UI: a következő részt pontosan nem tudom, hogy mikor tudom, majd megírni, de sietek vele. Imádlak titeket!

9. Fejezet 

Mosolygok.

A gyomorom görcsbe rándulva szaltózik egyet, ahogy a hatalmas vaskapu elé érve végre felfogom, hogy ez nem egy álom és, hogy igenis látni fogom az öcsémet, akinek mosolya és nevetés már mindennél jobban hiányzik. Mégis valami visszatart, hogy megnyomjam a csengőt, mely elválaszt attól, hogy végre bejussak erre ez istenverte helyre. A ház hatalmas falai és a barna cserepekkel befedett háztetője barátságos külsőt ad neki, de ránézve inkább a hideg ráz tőle. Van valami a kisugárzásában ami megijeszt és rossz érzést kelt bennem. Ők vették el az öcsémet. Utálom ezt a helyet. Utálom.

  Erőt véve magamon nyomom meg a kis gombot és lélegzet visszafojtva várom, hogy történjen valami. A kapu azonban nem nyílik, amitől kicsit ideges lettem és a fejem dübörgött a sok buta gondolattól. Nem akarnak beengedni. Meggondolták magukat és most hagynak szenvedni. Eme mondatok zakatoltak a fejemben, mikor a ház ajtaja kinyílt és egy apró termetű, kicsit tömzsi szemüveges, körülbelül a ötvenes éveiben járó nénike lépett ki rajta. Valahonnan nagyon régről rémlett a nő markáns és érzelemmentes arca. Tökéletes tartása erőt és magabiztosságot sugárzott. Jéghideg tekintete az ember lelkéig hatol és apró darabokra töri azt. Ő a kaszás. A végső ítéletet kimondó szívtelen és rideg asszony. Elizabeth Huryle. Ugrott be a név és ettől még az eddiginél és idegesebb lettem. Ez a nő vette el tőlem az öcsémet. Ősz haja kontyba van tűzve és tincsei között egy virágos hajtű is felfedezhető, ami egyáltalán nem illik hivatalos megjelenéséhez. 

- Kimberly Lockwood? - Kérdezi az érces hang, mely olyan régóta kísért álmaimban is. Nem akarok ránézni, mert félek a saját reakciómtól. Félek, hogy netalántán nekirontanék és kiverném belőle a szuszt is. Sírva kértelek, hogy engem küldj intézetbe az öcsém helyett. Legszívesebben ordítanék vele, de nem teszem, mert nem emiatt vagyok itt. Erőt veszek magamon és belenézek aranybarna szemeibe, majd határozottan válaszolok.

- Igen én vagyok az. - Gyökér. Tönkretette az életemet és még csak nem is emlékszik rám.

- Kövessen. - Intett egyet a kezével. Mi vagyok én? Kutya? Sértett a tudat, hogy elfelejtett. A bennem tomboló dacos kisgyerek legszívesebben számon kérné rajta a dolgot. Emlékszik rám Elizabeth néni? Én vagyok az a kislány, akinek a szülei meghaltak egy repülőbalesetben. Ó  nem emlékszik? És arra, hogy elválasztott az egyetlen élő rokonomtól? Erre sem? Elizabeth néni, maga már nagyon öreg lehet. Sebaj. 

    A nagy házhoz, nagy kert is dukál. Annak ellenére, hogy gyönyörű virágok és szép szobrok ékesítik ezt a nyomorult helyet, semmit sem dob a hely hangulatán. Olyan szabályos minden, mint egy királyi udvarban. Merev és barátságtalan. Nem tetszik. Itt semmi sem tetszik.

  Éveknek tűnő percek teltek el, míg a ház bejáratához értünk. Lassan kitárta előttem az ajtót és betessékelt. Meglepődve figyeltem a kórházi váróhoz hasonló belteret. A különbség csak annyi volt, hogy fehér és a csúnya zöld árnyalatot felváltotta a barna és a tört fehér. Az egyik kis sarokban egy recepciós lányka nyomkodott valamit a gépen. A falakon hatalmas festmények voltak felaggatva és egy kép amin gondolom az itt dolgozók szerepelhetnek.

- Erre! - Szólalt meg ismét a rémálmom. Követtem. Követtem, mert most ő kellett ahhoz, hogy láthassam azt  a személyt akit tényleg mindenkinék jobban szeretek.

   Egy hosszú folyosón sétáltunk végig, ahol a szobák ajtaján volt egy üvegablak ahol belehetett lesni. Szegényeknek még magánéletük se lehet. Ennek ellenére ember mivoltom révén a kíváncsiságom sokszor legyőzte a józan eszemet és olykor bepillantottam  egy-egy szobába. Szörnyülködve néztem a pár éves vagy éppen hónapos kisgyerekeket, akik nem tudtak mit kezdeni magukkal. Mind elvesztették a szüleiket. Olyan kicsik. Olyan borzasztó.

- Ez lenne az. - Állt meg az egyik ajtó előtt. A szívem a torkomban dobogott és a pulzus számom az egeket verdeshette, mikor rájöttem a vénség eltűnt és egyedül maradtam.

   Óvatosan nyitottam ki a szoba ajtaját. Alszik. Ajkaimra mosoly kúszik, ahogy megközelítem öcsém édesdeden alvó alakját. Leülök az ágya szélére és onnan nézek végig rajta. Rengeteget változott.

Gyengéden végigsimítok arcán és kezdek egyre homályosabban látni.  Nem, most nem sírhatok! Mély levegőt veszek, majd kifújom.

- Blake. - Szólítgatom halkan, de semmi reakció. - Blake. - Nyöszörög egy sort, majd hunyorogva kinyitja szemeit. Először némán figyel azokkal a gyönyörű csoki barna szemeivel, amiket mindig is különlegesnek tartottam, mert a családban csak neki van ilyen szeme, majd utána szorosan magához von. 

- Ez most ugye nem csak egy álom? - Kérdezi halkan, miközben fejét a nyakamba temeti. Kiskorában is mindig ezt csinálta és örülök, hogy ez a szokása megmaradt.

- Nem öcskös. Itt vagyok. - A szívemet melegség öntötte el, ahogy ezt kimondtam. Végre itt lehetel vele. Megölelhetem és elmondhatom neki, hogy mennyire szeretem és, hogy számíthat rám, hogy már nem kell sokáig húznia ezen a helyen, mert hazaviszem és minden sokkal jobb lesz. Az életünk ott folytatódik majd, ahol abba hagytuk.

***

- Ez nagyon finom. - Dicséri meg az öcsém a sütimet, amit még otthon csináltam. Nem válaszoltam, mert csak mosolyogni tudtam, hogy majszolgatja a csokis édességet. Szemeiben gyermeki öröm csillog és ettől még jobban éreztem magam.

- Fogalmam sincs, hogyan hálálom ezt meg Zayn-nek.

- Hatalmas egy figura. - Nevet fel az öcsém. - Elképzelem, ahogy fűzte itt a jó népet, hogy bejuthass. Na igen egy sármos pofi mindenre képes.

- Szerinted Zayn flörtölt az itteniekkel? 

- A vezetőség nagy része nő, ráadásul nagyon de nagyon vének, így szerintem jólesett neki Malik közeledése és megenyhült az egyébként fagyos és kegyetlen szívük.

- Ilyen borzasztóak? - Kérdeztem kétségbeesett hangon. Sejtem, hogy nem a legjobb az itteni élet, de ezzel szembesülni teljesen más dolog. Blake elfintorodott. Ezek szerint rosszabb mint gondoltam.

- Nem a legkedvesebbek, de őket is meg lehet érteni.

- Megérteni? Ugyan miért? Kisgyerekeket tesznek tönkre lelkileg. Én ezeket nem akarom megérteni. - Fakadtam ki.

- Gondolj csak bele nővérkém. Ők csak a munkájukat végzik és ha a helyükbe képzeled magad, akkor nem lehet a legfelemelőbb érzés, hogy halott szülők gyerekeit kell befogadnod, akik nyilvánvalóan magukba zuhannak és utálni fognak téged, pusztán azért, mert dolgozol. Szerintem azért nem teremtenek velünk bensőséges kapcsolatot, mert nekik fájna a búcsú, míg mi boldogan szaladnánk világgá ha tehetnénk. - Blake szavai elgondolkodtattak. 

- Lehet, hogy igazad van, de akkor sem fogom őket megsajnálni. 

- Semmit sem változtál. - Röhögött fel Blake. - Tudod te mindig is olyan önfejű voltál. Ez az egyetlen tulajdonságod amiben teljesen különbözöl a szüleinktől.

- Meglehet.

- Egészen biztos.

- Szeretlek öcskös.

- Ha te tudnád, hogy én mennyire szeretlek téged nővérkém. Te vagy az egyetlen dolog, aki miatt még érdemes élnem.

- Ne mondj ilyet! - Szóltam rá.

- De hát ez az igazság.

- Hidd el nekem, hogy egy nap boldogabbak leszünk mindenkinél. Lesz egy nagy családunk és odaköltözöl hozzám. Veszünk egy kutyát és neked lesz egy feleséged Gyönyörű lesz mint a mesékben. Nekem meg egy férjem és gyerekeink is lesznek, akiknek megadunk mindent. Sok barát és ismerős. Egy nap mid ez meglesz.

- Szép álom.

- Higgy benne!

- Megpróbálok. - Sóhajtott fel az öcsém. - És mondd csak, lehet egy majmunk? 

- Majmunk?

- Elvileg azok, nagyon jó háziállatok. 

- Szerintem egy majom azért túlzás lenne. - Nevettem fel.

- És egy kecske?

- Egyre jobb. Mi van veled? Állatkertet akarsz nyitni?

- Menő lenne. És egy kaméleonhoz mit szólnál?

- Azt, hogy megveszem neked, de ha a szobámba találom kinyírom.

- Szegény kaméleon, mit ártott neked? Még meg sincs de te már most ki akarod nyírni. 

- Blake te is tudod, hogy rettegek az ilyen állatoktól.

- Megszoknád.

- Köszi öcskös édes vagy.

- Annyira szeretem mikor kiborulsz. - Röhögött fel. Nem tudtam rá haragudni, mert annyira édes volt. Ki se nézné belőle az ember, hogy tizenhét éves. 

- Imádlak. - Mondtam, majd olyan erővel szorítottam magamhoz, hogy azon még én is meglepődtem.

- Én is. - Suttogta halkan. - Én is.

***

Mosolyogtam, mikor kiléptem a ház ajtaján. Akkor is mosolyogtam, mikor a kocsiban Zayn megkérdezte, hogy mi volt. Mosolyogtam, mikor hazaértünk és a többiek kifaggattak arról, hogy hol voltunk. Mosolyogva válaszoltam minden kérdésre. Mosolyogva elmeséltem a történetet. Mosolyogva figyeltem a döbbent reakciókat és Harry bánatos tekintetét. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy fontos vagyok nekik. Mosolyogtam, de mikor a szobám ajtaja rám zárult zokogtam. Olyan keservesen mint még soha. A fejem megfájdult és levegőt is alig kaptam. Nem tudtam többet mosolyogni, mert rám tört a hiányérzet. Nincs családom. Nincs mellettem az öcsém és ez így még jobban fájt, hogy vele tölthettem pár órát. Nem volt elég. Nagyon nem.

Zuhany alá állva sírtam, mert itt legalább nem látszik. Kiszállva onnan, megpróbálkoztam felöltözni, de megint rám jött a bőgés. Ekkor két erős kar fonta közre testemet és bánatomban fel sem fogtam ki az. Nem is érdekelt. Önző módon kihasználtam ottlétét. Mert már nem tudtam többet mosolyogni. Egyszerűen nem ment.