25. Fejezet 

Ígéret

Gyerekkoromban sokszor éreztem magam boldognak. Rengetegszer. Boldog voltam mikor megszületett az öcsém, vagy mikor először mentem iskolában, de még akkor is mikor fél áron hozzájutottam a legújabb Chris Brown albumhoz. Tudtam örülni, annak ha szépnek neveznek és annak, ha megehetem az utolsó csokis sütit. Imádtam, ha tesiórákon játszottunk, az unalmas fekvőtámaszok és a felülések helyett. Örültem egy ötösnek magyarból, és a ritka hármasoknak matekból. Szívesen elmentem és szerettem is kirándulni, ahogyan boldogság töltött el akkor is, ha megvehettem valamit amire régóta vágytam, vagy mikor kiolvastam egy könyvet aminek imádtam minden egyes sorát. Annyiszor éreztem magam boldognak, annyi pillanat van ami nevetéstől hangos. Mégis. Ebből szinte semmi nem jut eszembe egy átlagos napon. Semmi. Azonban az a nap, az-az este, az a hónap mikor meghallottam mi történt, mikor felfogtam, hogy nincsenek szüleim, mikor elvitték az öcsém sokkal, de sokkal elevenebben él bennem. Nem tudok szabadulni tőle. Az érzéstől mely megbénít, megrémít, lassan, de biztosan elpusztít. Körülbelül egy éve tudom, hogy valami nem stimmel velem. Hogy nem normális az, ahogyan viselkedem. Hogy a gyász elvette az eszem. Hogy a lelkem talán soha nem jön helyre. Mekkora lehet a baj? Teszem fel magamnak a kérdést ezredjére. Istenem, ugye nem vagyok beteg? Mondd, hogy nem! Kérlek!

- Kopp-kopp. - Hallom Benny hangját.

- Fürdőszoba! - Nagy erőfeszítés árán, sikerült, nyugalmat erőltetnem hangomra.

- A kicsik és Logan követelik, hogy segíts nekik kifesteni. - Nagyot nevetett, majd hozzá tette. - Missy húgodnak van ám ízlése. Idézem: Narancsájga és lila legyen egy kis pirosz beütéssel. - Hallottál már ilyet? Elképesztő egy kis csaj. - Halványan elmosolyodtam. Boldog pillanat. Meddig marad?

- Öt perc és lent vagyok. - Mondom végül, mire kapok egy okét, és hallom az ajtó záródását. Egy nagy adag levegővel lettem szegényebb ezek után. Belenéztem a tükörbe és magam is meglepődtem mennyire sápadt vagyok. A kezem meg zsibbadt, bár nem tudom miért. 

Nagyot nyeltem és megnyitottam a csapot. Beteg lennék? Nem..nem..lehetetlen.

A hideg víz hatása jót tett, a felhevült arcomnak és a fájdalomtól sikító lelkemnek is. Újra arra eszméltem fel, hogy saját magamat nézem a fürdőszoba tiszta üvegébe, melyet már egyszer bevertem és szilánkosra törtem. Elájultam. Akkor is....csak úgy.....Semmi előjele nem volt...Csak megtörtént.

Remegett mindenem. 

- Annyival könnyebb lenne ha itt lennél. - Sóhajtok nagyot Harry-re gondolva. Számomra is meglepő, de míg itt volt, míg vele lehettem, vele alhattam, egyszer sem jutott eszembe más csak ő, és az mennyire könnyebb vele. Tudtam nevetni, úgy, hogy nem volt bűntudatom miatta, tudtam aludni, úgy, hogy nem voltak rémálmaim. Tudtam, úgy létezni, hogy kívántam a levegőt a tüdőmbe. Éltem.

Ennyire megváltozik az ember ha szerelmes? Ennyivel szebbnek látja a világot? - Ennyivel jobb lennék vele? - Kérdésem ott lebeg, válaszra várva, de válasz nem jön, bár ez nem meglepő. Egyedül vagyok...

  

Nem tudom pontosan, hogy mennyi idő is telt el úgy, hogy a fürdőszoba hideg csempéjén ültem, de telefonom csörgése zökkentett ki, kómás állapotomból. Egyből utána kaptam, szívem hevesebben kezdett dobogni. Harry? De csalódnom kellett. Colin.

- Szia. - Köszön vidáman.

- Szia. - Mondom kevésbé lelkesen.

- Baj van? - Ajkamba harapva tartottam vissza könnyeimet. Annyira nem akartam sírni, annyira kiakartam mondani, hogy mi  a baj, hogy mi bánt. De nem ment. Nem tudtam megszólalni. - Kimbery Lockwood! Halassz? Istenem, nem csináld ezt velem. Oda mennyek? - A fejem majd szétrobbant. - Oda megyek....Már öltözök is...A sírba viszel, hallod? Mondj valamit pici lány...Akármit! 

- Colin. - Törtem ki belőlem a zokogó roham.

- Itt vagyok. Hallom minden szavad...Itt vagyok. - Lágyult el hangja.

- Colin. - Sírtam. - Annyira fáj.

- Mi életem? Mi fáj?

- A Szívem. A szívem fáj.

- Nyugodj le, nem lesz semmi baj. Elmúlik. Vegyél egy mély levegőt, majd fújd ki. - Így tettem. - Ügyes vagy. Ezt ismételd addig, míg helyre nem jössz. Csukd be a szemed.....Ügyes vagy.

- Nem is látsz. - Lihegtem.

- Babám, én mindent látok. Tudod sokan hívnak Istennek is.

- Hol? - Emeltem fentebb a hangom, miközben feltámaszkodtam a földről. Ki kell festenem a házat a családommal. Ki kell. Jó emlékek kellenek. Boldog emlékek.

- Az ágyban. 

- Colin. - Nevettem.  

- Na ez már jobban tetszik. Nevess még, te úgy se tudod bebizonyítani az ellenkezőjét.

- Mi van? - Értetlenkedtem. Időközben kihangosítottam a fiút és egy kevésbé csinos ruha után keresgéltem, amit nem bánok ha piszkos lesz. Egy zöld kis rövidnadrágot választottam, meg az egyik hatalmas pólómat amit alváshoz használok. 

- Lány vagy. Éppenséggel nem vagy az estem, bocsi. - Majd homlokon csaptam magam. Hát persze.

- Keressek neked egy daliás szépfiút?

- Olyat úgy se fogsz találni, mint amilyen Jace volt. - Színtelen hangja most engem rémisztett meg.

- Colin. Te. Én. Holnap. Nálam.

- Mondtam már életem, hogy nem vagy az esetem.
- Hülye vagy. - Nevettem fel.
- Örülnék ha találkoznánk. - Váltott komolyra. - Rám férne, egy beszélgetés, meg egy hatalmas buli, bár kétlem, hogy ugyan ott lennénk törzsvendégek.
- Oda megyünk ahova te akarod. - Mosolyodtam el. - Foglalt vagyok. - Ez az egyetlen boldog témám. Szívás...
- Style, mi? - Colinnak még nem mondtam el, de ezek szerint ilyen nyilvánvaló, hogy Ő az. - Azóta tudom, hogy szeret, mióta hazavittelek. Úgy nézett rám.
- Hogy, úgy?
- Tudod. : Hazakísérted a csajt akit szeretek, most pusztulj bele a kád spenótba.
- Spenótba?
- Apróságok.
- Akkor holnap? - Kérdeztem.
- Holnap.
- Colin.
- Hm?
- Köszönöm.
- Én köszönöm neked. Hosszú ideje nem volt már igaz barátom, erre most itt vagy te.
- Szeretlek.
- Én is pici lány. - A barátság az egyik legszebb dolog a világon Colin. Boldoggá tud tenni. Te boldog vagy ha velem vagy? Mondd csak Colin nem vagyok teher? Nem teher számodra az, hogy te is tudod amit én? Nem, csak azért vagy velem, mert féltesz? Mondd csak Colin, miért? Miért jöttél azon a napon oda hozzám? Miért voltál velem olyan kedves? Tudtad igaz? Te már akkor tudtad, hogy beteg vagyok. Tudtad mert ugyan azt láttad a szememben, amit te láttál a sajátodban. Már akkor segíteni akartál. Édes Colin, hálás vagyok neked. Nagyon megszerettelek, de egy nap te is rájössz, hogy rajtam már semmi sem segít. Bocsáss meg, hogy ezeket nem mondom ki. Jogod lenne tudni. Tudni, hogy olyat próbálsz menteni, ami menthetetlen. 

***

- Na készen is vagyunk. - Sóhajtottam fel, majd töröltem egyet homlokomon. Ledobtam az ecsetet és Missy, utánozva engem ugyan így tett. Leültünk a berendezetlen szoba közepébe és onnan szemléltük művünket.

- Olyan mint a naplemente? - Kérdezte reményteli hangon unokahúgom.

- Olyan. - Mosolyogtam rá. - Nagyon szép lett.

- Köszönöm. - Vigyorgott rám. - Apa mindig azt mondja, hogy anya olyan szép volt, mint a naplemente. Ezért akartam ilyenre. - Nézett körbe, mire nekem gombóc nőtt a torkomba. Olyan kicsi még ehhez, mégis úgy kezeli az anyukája halálát mint egy felnőtt. Talán azért mert sosem ismerhette meg? Erre a gondolatra összeszorult a szívem. A Lockwood család, cseszettül el van átkozva!

- Logan szokott nektek róla beszélni? - A kislány a fejét rázta.

- Nem szeret. - Hajtotta le fejét. - Bár mindig elmondja, hogy olyan csodás vagyok mint Ő.

- Ez igaz.

- Te ismerted? - Nézett rám Missy, azokkal a csodaszép tengerkék színű szemeivel.

- Bizony ismertem.

- És milyen volt? - Kérdezte. - Tényleg hasonlít rám?

-  Persze. - Mosolyogtam - Nagyon kedves volt és gyönyörű. - Kezdtem bele. - Odaadó, vicces, és remek szakács.Sok mindent amit ma eltudok készíteni, tőle tanultam.

- Szeretted? - Jön a következő kérdés, amire oly nehéz válaszolnom., hiszen voltak pillanatok mikor a pokolba kívántam a bácsikámmal együtt.

- Nagyon. - Mondom végül, könnyeimmel küszködve. - Annyira jó ember volt és gyűlölöm a gondolatot, hogy te nem tapasztalhatod meg, a gyöngédségét, a szeretetét és azt a mérhetetlen gondoskodást amivel engem is megajándékozott. - Nagyot nyeltem. - Nem fogok neked hazudni Missy, voltak idők, mikor nem úgy bántam és beszéltem az anyukáddal ahogyan kellett volna. Volt, hogy nem becsültem meg igazán, de nagyon bánom. - Potyogtak a könnyeim. - Nagyon! Mindig jót akart és én olyan csúnyán bántam vele. Nem ezt érdemelte. Ne haragudj rám. Elutasítottam anyukád szeretetét, holott te meg se tapasztalhattad.

- Semmi baj. - Jött közelebb unokahúgom és apró kezeit körém fonta. Arcát vállamba temette és úgy motyogott tovább. - Ne sírj, kérlek. - Hallottam a hangján, hogy ő is közel áll hozzá. - Azért  mesélsz majd még?

- Persze. - Szorítottam magamhoz. - Annyi történetem van róla , hogy azt el se tudod képzelni.

- És mindet elmondod? - Kérdezte hüppögve.

- Mindet. - Bólintottam. - Ígérem. Ígérem, hogy elmesélek mindent amit tudok az anyukádról, ígérem, hogy úgy foglak szeretni, ahogyan Ő szeretett volna téged, ígérem, hogy vigyázni fogok rád és sosem hagylak el. Ígérem pici lány. Ígérem. 

- Szeretlek. - Jött a bizonytalan, vékony kis hang.

- Én is. - Könnyebbültem meg. - Én is.

- Na mi van itt? - Csendült fel az apró férfihang. - Engem mindenből ki akartok hagyni, igaz? - Tette keresztbe kezeit. - Várjunk, ti sírtok? Apa! A csajok bőgnek! - Ordította el magát Zac, majd lassú léptekkel felénk közelített. - Van itt bent egy szörny? - Fordult körbe. - Ne féljetek hajadonok, megvédelek titeket. - Honnan szedi ezeket? Hajadonok. Nevetnem kellett.

- Gyere ide törpi. - Intette magamhoz.

- Törpi? - Kapott a szívéhez. - Soha többé nem hívj így!

- Na jó. - Forgattam meg szemeimet, majd magamhoz rántottam és egy nagy puszit nyomtam az arcára.

- Jaj, ne már. - Fintorgott. - Mi vagyok Én? Missy?

- Héj! - Szólalt fel a kicsi lány, ki még mindig az ölemben ült - Te nem lehetsz Én! - Jelentette ki határozottan. 

- Még szép, hogy nem. - Pufogott Zac. - Mindenki egyéniség. Én ilyen vagyok. - Tárta szét kezeit. - Hát nem csodálatos? - Csillantak fel szemei.

- De. - Nevettem. - Az.

- Ne tévesszen meg a stílusom. - Nézett rám komolyan, majd leült mellém - Bírlak. - Nyögte ki, mire felvontam a szemöldököm. Ezt nem vártam volna. - Na jó, tudod, mit? Kimondom. - Sóhajtott nagyot. - Szeretlek. - Ezt most jól hallottam? Nagy szemekkel néztem rá, majd Missy-re, aki ugyan így nézett három perccel idősebb bátyára.

- Összepisilem magam. - Suttogta Missy. - Most komolyan kimondta, hogy szeret? - Nézett rám. - Ki vagy te és mit tettél a tesómmal?

- Szép. - Rázta a fejét a nagyobbik. - Egyszer mondok ilyet és azt hiszik ufó vagyok. 

- Édesem. - Szólaltam meg. - Én is szeretlek.  Na gyere ide törpi. - Tártam szét karjaimat és láttam Zac szemében, hogy örül a gesztusnak, hiszen azonnal karjaim közé vetette magát. - Vigyázok rád, míg világ a világ. Soha nem leszel egyedül, sosem hagylak el. Örökre itt leszek neked.

- Ígéred? - Kérdezte. Hangjában remény csendült. Ekkor fogtam fel igazán, hogy ő is egy sérülékeny kisgyerek, akivel csúnyán elbánt az élet.

- Esküszöm. - Mondtam, mire erősebben szorított.

- Halljátok ezt? - Szólt közbe Missy. - Mintha egy elefánt trappolna. - Abban a pillanatban jelent meg Logan az ajtóban. - Hoppá. - Tette szája elé, a kezeit Missy. Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

- Én....Azt hittem. - Lihegett bácsikám. - Ti nem is sírtok. - Mutatott körbe rajtunk, majd nagy mosolyra húzta a száját. - Olyan szépek vagytok így együtt. - Szemeiből sütött a boldogság és a hála. - Na, engedjetek oda engem is. - Sétál közénk majd leült. Missy, azonnal apjához sietett és  mellé telepedett, míg Zac az én ölemben, talált menedéket. Úgy látszik, most már tényleg elfogadott és megszeretett.

    Nem sokkal ezután megjelent Benny is, aki szintén csatlakozott a mi kis körünkhöz és bár nem tudom milyen módon, hogy hogyan jutottunk el ideáig, de közel négy órát ültünk és beszélgettünk, Missy naplementés szobájában, ahol először éreztem azt, hogy talán miattuk tényleg meg kéne változnom.

           Megígértem nekik....A szavamat adtam, hogy velük leszek, hogy míg lélegzem, sosem lesznek egyedül. Éppen ezért kell megváltoznom. Értük. Mert nem számít, hogyan végződik az én történetem, egyedül az a fontos, hogy nekik jobb legyen. Miattuk kell végigcsinálnom. Ők azok, akik miatt nem adhatom fel. Akik miatt nem választhatom azt az utat, ami sokkal könnyebbé tenné az életemet. Miattuk kell élnem. És miatta. Harry miatt. Mert neki is tettem egy ígéretet. És milyen ember lennék, ha csak úgy megszegném? Önző és gyáva......Sose leszek ilyen....Nem akarok....Nem leszek...Nem lehetek...Miattuk nem!

Sziasztok. Itt az új rész, remélem tetszeni fog.

Jó olvasást! 

24. Fejezet

Lockwood

- Ha kérhetnél egy dolgot, mi lenne az? - Teszi fel Harry a következő kérdést. Úgy látszik szeretne mindent bepótolni, amit eddig kihagytunk.

- Család. - Válaszolom reflexből.

- Lesz. - Mondja, de nem fejti ki. Tényként kezeli és ez egyszerre rémiszt meg és tölt el boldogsággal. Annyira tartok attól, hogyha most elmegy, akkor hónapok múlva, nem így áll majd a dolgokhoz. Talán nem is kellek majd neki, talán nem is akar igazán. Talán neki is csak segítség kell és valaki aki elfeledteti a szenvedéseit. Talán jobban hasonlítunk mint az gondolnánk. 

- És mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? - Nevetnem kellett.

- Én már nagy vagyok.

- És teljesültek az álmaid?

- Szerinted? - Nézek rá. Kicsit dühít a helyzet. Neki minden összejött amit eltervezett míg én, csak táncikáltam egy bárban, ahol nem egyszer éltem át szorult és erőszakos helyzeteket. - Az én álmaim már réges-régen összetörtek.

- De mi akartál lenni? - Harry hajthatatlan. Aranyos, de akkor miért vagyok mérges rá?

- Apám egy céget vezetett, ami tehetséges emberekkel foglalkozott.

- Énekesekkel?

- Is. - Sóhajtottam. - Apa dolgozott színészekkel, modellekkel, fotósokkal, festőkkel, énekesekkel és még sok mindennel. Nagyon szerette a munkáját.

- Menedzser volt?

- Valami olyasmi. Inkább tehetséggondozónak nevezném a helyet. Apám olyan embereket keresett, akik a semmiből törhettek volna fel. Sosem érdekelte őt, a gazdag gyerekek álmai. Segített azoknak, akiknek igazán kellett.

- És mi lett ezzel a céggel?

- Az öcsém örökli majd, ha betölti a huszonegyet, de ideiglenesen én vezetem, ha nagykorú leszek, azonban át kell majd adnom Blake-nek .

- És ez bánt?

- Nem. Sose érdekelt, hogy mekkora része lesz az enyém. Az a fontos, hogy az öcsémmel továbbvigyük és fennmaradjon.

- Biztosan ügyesek lesztek. - Harry a semmibe meredt, úgy folytatta. - Apukád remek ember lehetett és nyilván te is az vagy, és bár az öcsédet nem ismerem, lefogadom, hogy ő is az. Az az álmod, hogy más álmait megvalósítsd és ez egy nagyon szép dolog. Talán a legszebb. Önzetlen, becsületes és harcias. Neked való. Te pont ilyen ember vagy. Csodálatos. - Ajkaimra mosoly kúszott. Tekintetem ami eddig összekulcsolt kezeimet mustrálta, most a fiúra tévedt. A nap sugarai megcsillannak bőrén és haján. Szemei élénkebbé váltak mint eddig bármikor. Annyira tökéletes, hogy az már leírhatatlan.

- Szeretlek. - Mondom csak úgy, bár nem is akartam. Nem volt értelme, de úgy éreztem ki kell mondanom. Tudnia kell. Arcára egy gyöngéd puszit nyomok, melyre féloldalasan elhúzza a száját. Érzem, hogy valami megtört benne, de nem mondja ki. Tudom, hogy fél. Attól fél, hogy elveszít.

- Ígérj meg nekem egy dolgot Kim. - Még mindig nem néz rám. - Azt, hogy ez sosem fog megváltozni. Ígérd meg, hogyha hazajövök, te itt leszel. Hogy velem leszel, hogy szeretsz majd. Hogy nem borulsz ki a pletykák miatt. Hogy hívsz ha baj van és akkor is ha nem. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra.

- Ez nem egy dolog. - Próbáltam viccelődni, de Harry nem volt vevő rá.

- Komolyan beszélek. - Túrt idegesen a hajába, bár hangja nyugodt maradt. - Én sok dolgot láttam már. Láttam, ahogyan elítélnek és elhagynak azok akik a barátaimnak nevezték magukat. Láttam rajongókat, aki megutáltak egy-egy döntésem miatt. Éreztem már egyedül magam és éreztem, hogy megvet a világ. Hallottam dolgokat. Hívtak már melegnek és ennél sokkal rosszabbnak is. Hagytam elnyomni magam és megpróbáltam olyanokban bízni, akikben tudtam, hogy nem kéne. Kimberly, én már túl sokat csalódtam! Ha most elmegyek és úgy jövök vissza, hogy te már nem szeretsz, abba belepusztulok!

- Egy: Azok a barátok, aki elfordulnak tőled, nem is igaziak. Kettő: Akik megvetnek téged azok baromi hülyék! Három: Meleg? Harry én pontosan tudom, hogy minden porcikád férfiasságról üvölt. - Itt halvány mosoly ült ki arcára.

- Köszi, ezt bóknak veszem.

- De a legeslegfontosabb, hogy én nem hagylak el! Sem most, sem akkor ha elmész, akkor se ha visszajössz. Itt maradok neked. Ameddig csak szeretnéd.

- Örökké?

- Szerinted létezik olyan?

- Akarom, hogy létezzen. - Bólint - Viccesen hangzik, de tényleg ezt akarom.

- Akkor így lesz. - Válaszolom. - Itt leszek neked örökkön-örökké.

***

A szívem a torkomban dobok, mikor észreveszem a közeledő autót. Tudom kik vannak benne, tudom miért jönnek. Velem akarnak lenni, itt élni a közvetlen közelemben.
   A kapu előtt állva az egész kezd nagyon valóságossá válni. Képek jelennek meg előttem, azokról az időkről mikor bácsikám nevetve dobott bele a vízbe, majd egy újabb mikor a kertben fociztunk. Mindig ott volt mellettem. Mindig is nagyon szeretett. Az első átbulizott estém után ő jött értünk és sosem rótta fel nekem vagy Zayn-nek, hogy kiszöktünk. Csak jött, mosolygott, nyomott egy puszit a homlokomra, összeborzolta Malik haját, majd ott aludtunk nála és átbeszéltük a dolgokat.
   Aztán persze jött a komor időszakom, mikor a gyász elvette az eszemet. Tettem és mondtam olyanokat amiket bánok és visszaszívnék, de ez sajnos lehetetlen, így örök seb marad mindkettőnk számára. Jóvá teszek mindent. Mindent! Újra hangokat halottam a fejemben. Anya nevetését, apa morgását, öcsém sírását mikor elvitték. Ne gondolj most ezekre! Ne, ne, ne!
- Édesem. - Tárta szét kezeit bácsikám, miután kiszállt kocsijából. Nekem se kellett sok. Lehet, hogy a hangok miatt a fejemben, vagy a tehetetlenség és a hiány miatt, de azonnal a nyakába borultam. Beszívtam fenyőfaillatát, melyet már kiskoromban is imádtam és élveztem, ahogyan bácsikám védelmező karjai körém fonódnak. Ugyan olyan mint én. Lockwood.
- Örülök, hogy itt vagytok. - Válok el tőle, könnyeimmel küszködve.
- Múltkor még, nem örültél ennyire. - Mondja, de hangjában nincs neheztelés. Inkább fájdalmas arccal néz rám.
- Múltok, az akkor volt. Most, most van.
- Mindig is a szavak embere voltál és a logikus megfogalmazás hőse. - Nevetett fel Logan.
- Köszi. - Vigyorgok. - Tudom.
  Bácsikám épp mondani készült valamit, mikor egy lágy és kedves hang ütötte meg füleimet.
- Apa, Ő ki? - Mutatott rám egy kislány. Szavam elakadt, a lélegzetem is elállt. Ha nem lennék tisztában azzal, hogy hány éves vagyok, akkor azt hinném, hogy a tükörképemmel nézek farkasszemet. Szám tátva marad, szemeimmel egyre homályosabban láttam. Olyan mint én. Lockwood. - Valami bajod van? - Néz rám kék szemeivel, miközben arcomra mutat. - Sápaty vagy. - Sápaty. Mosolyodok el. Én is mindig így mondtam, a sápadt szót.
- Nem. - Rázom meg a fejem. - Missy, igaz? - A kislány csak bólint. - Én Kimberly vagyok. - Missy szemei felragyogtak, mint egy csillag. 
- Te vagy az unokanővéjem? - Kérdezte kicsit selypítve. Annyira édes.
- Én. - Ennyit tudtam válaszolni, mivel elcsuklott a hangom. Missy közelebb jött és megfogta a kezemet. Érintése gyöngéd volt, mutatóujjával intett, hogy hajoljak le hozzá. Így is tettem, arcunk egy szintbe került.
- Örülök neked. - Mondta, majd egy apró puszit nyomott az arcomra. Döbbenetemben nem tudtam mondani, vagy tenni semmit, csak néztem egyre távolodó alakját, amint az apja felé közelít, ki büszkén figyelte apó lányát. Én pedig? Én úgy maradtam és elgondolkodtam. Fél évvel ezelőtt még nem ismertem Missy-t, ahogyan a bácsikámmal sem voltam jóban. Fél évvel ezelőtt, úgy volt, hogy a karácsonyt is egyedül töltöm majd. Fél évvel ezelőtt konkrétan nem volt senkim, most pedig itt vannak nekem ők. Lassan emeltem fel fejem és néztem bele Logan szemibe. Mindent elárult a tekintete, miközben kislányát kezében tartva, egyszerre nézett rám boldogan, büszkén, fájdalmasan és félve. Félve attól, hogy mit teszek ezután. Szólásra nyitottam számat, de egy hangos csattanás kizökkentett és el is felejtettem mit akartam mondani.
- Miért nem keltettetek fel? - Dörzsöli szemét Zac. Kezemet szám elé kapom, egy pillanatra tényleg a rosszullét kerülget. Hitetlenkedve nézek szembe bácsikámmal. Létezik egyáltalán ilyen? Isten mivel szórakozik ilyenkor? Hiszen tisztára olyan mint Blake. 
- Kiköpött Lockwood. - Szólal meg Logan.  
Kiköpött Blake. 
Még mindig ámulva nézem a kisfiút. Barna szemeit, világosabb barna haját, mely ötéves korához képet elég jól be van lőve. Arcvonását, szemöldöke ívét. Apró lábait és pufók arcát.
- Te vagy Kimberly? - Kérdezi.
- Igen.
- Zac vagyok. - Bólint, majd apjához fordul. - Nem ébresztettél fel. Bennt akartál hagyni a kocsiban?
- Nem állt szándékomban. - Rázta meg fejét az apuka.
- Tudom, hogy ezt akartad. Azért, csináltad, mert megütöttem a húgomat? - Ártatlan hangja, vagány jellemmel párosult. Tíz év múlva, zabálják majd a csajok.
- Párszor elmondtam már, hogy nem szabad bántani a húgodat, főleg nem megütni.
- De hát összefirkálta, a focialbumomat. - Panaszkodott.
- Nem is! - Tiltakozott a másik. - Nem én voltam apu. Ugye te hiszej nekem? - Missy ugyan nem beszélt olyan jól, mint Zac, de édes arca egyből eltudta vonni róla a figyelmemet.
- Hiszek életem. - Mosolygott rá az apja.
- Persze már. - Pufogott Zac. - Így könnyű. Te vagy apa kedvence.
- Ez nem igaz. Nincs kedvencem. Mindkettőtöket ugyan annyira szeretem.
- Ja persze. - Forgatta meg szemeit.
- Szereted a focit? - Kérdeztem közbe.
- Nagyon. - Vigyorgott. - Te is?
- Aha. Régen én is gyűjtöttem matricákat, persze azok már régiek, de ha gondolod, egyszer majd megmutatom őket.
- Juj az menő lenne. Menő nénike vagy. - Most komolyan lenénikézett? 
- Zac. - Szólt közbe bácsikám, nevetve. - Kimberly az unokanővéred és nem egy nénike.
- Te még eszt se tudod? - Csapta homlokon magát Missy. - Zac....Zac....Buta vagy.
- Te vagy a buta, te buta.
- Az a buta, aki mondja.
- Te mondtad először, te buta.
- Nem is!- Tiltakozott Missy.
- De!
- Nem!
- De!
- Apa! Szólj rá! - Kiabálta a kislány.
- Ne rám! Rá!- Mutogatott Zac.
- Na elég legyen ebből, apróságok! - Mindenki elhallgatott. Vigyorogva figyeltem, a mellettem lévő srácra. Bár veszekedtek én boldog lettem. Olyanok mint amilyenek mi voltunk az öcsémmel.
- Logan.
- Zayn. - Üdvözölték egymást. Kezet ráztak és a hajborzolás se maradhatott ki.
- Reménykedtem abban, hogy erről leszoktál. - Sóhajtott nagyot, miközben haját rendezgette.
- Jézusom, én tudom ki vagy! - Szólalt meg hirtelen mellettem Zac. Zayn mosolyogva figyelte a kisfiút. Rám nézett és tudtam, hogy tudja amit én. Nagyon hasonlítanak ránk. Rám. - Mesélt rólad apu. Te vagy az a srác, akit egyszer beöltöztettek Hófehérkének, igaz?

- Logan. - Szólt ingerülten Zayn. - Megegyeztünk. - Ekkora már mindenki dőlt a nevetéstől. - Ne legyetek már ilyenek. Kilenc voltam és Halloween volt.
- Azt hittem, hogy Ő az-az énekes. - Értetlenkedett Missy, majd vállat vonva annyit mondott. - Apa szerint mindenkit úgy kell elfogadni ahogy van. A lány akarsz lenni, hát hajrá!

***

A repülőtéren állva, még mindig a hasamat fogtam a nevetéstől.

- Hihetetlen, hogy ennyire leoltott egy öt éves. - Kacarászott Niall. - " Ha lány akarsz lenni, hát hajrá" Hatalmas arc. - Röhögött.

- Komolyan Hófehérkének öltöztél? - Akadt fent Louis a dolgon. - Más fiú, Batman, Superman akar lenni, de te nem. Neked jó Hófehérke.

- Hidd el Louis ezt nekem is nehéz feldolgozni. - Röhögött Perrie is

- És mondd csak a hét törpe, tényleg annyira jó fej mint mondják? - Szállt be a heccelésbe Harry.

- Le lehet szállni rólam. - Háborgott Malik, miközben sporttáskáját igazgatta a vállán. 

- Igen hadjátok szegényt. 

- Köszönöm Liam.

- Semmiség. Kérsz egy szép piros almát engesztelésül? 

- Na menjetek a franca. - Pufogott.

- Jól van, ne haragudj. - Léptem oda hozzá, majd megöleltem, mire fejem búbjára egy gyöngéd puszit nyomott. - Nagyon fogsz hiányozni.

- Te is nekem. - Szorított meg, még erősebben.

- Csoportos ölelés! - Kiáltott fel Niall, majd hátulról Ő is átkarolt, miután csatlakoztak a többiek is.

- Utálok búcsúzkodni. - Szipogott Sophia.

- Én is. - Helyeselt El.

- Ti lányok, annyire érzelgősek vagytok.

- Beszélsz te Niall, aki szinte sír. - Rótta fel nekei Perrie.

- Az más. 

- Szeretlek titeket. - Mondtam végül.

- Mi is téged. - Válaszolta Harry. Közvetlen mellettem állt és a fülembe súgta ezt. - Én legalábbis nagyon. - Beleborzongtam az érzésbe, mely átjárta a testem. Istenem mi lesz így velem?

  Lassan szétváltunk a többiekkel, a hangosbemondó szerint még tíz perc és el kell kezdni, felszállni a gépre. Mindenki el volt foglalva valamivel. Zayn éppen a barátnőjétől búcsúzkodott, mikor Harry megfogta kezemet és maga után húzott, magam sem tudva hova. Értetlenül néztem a fürtösre, bár ezt nem vehette észre, hiszen egyáltalán nem is nézett rám. Szinte már futottunk, mikor elértünk egy viszonylag kihalt helyet. Nagyot nyeltem. Mire készül, ez a kis hülye? Harry megállt, majd körbenézett, pár másodperc múlva újra, sebes léptekkel indult meg, míg egy vastag falnak, ahol éppen takarásban voltunk, neki nem döntött. Pár másodpercig némán figyeltük egymást, míg szívem gyorsabban vert mint valaha.

- Mit csin.. - De nem tudtam befejezni a mondatot, ugyanis Harry ajkai az enyéimre tapadtak. A másodperc töredéke alatt reagáltam a dologra. Kezemet átkulcsoltam tarkójánál, közelebb vontam magamhoz. Mellkasa nekem feszült, mire apró nyögés hagyta el számat. Harry kezei a csípőmre tévedtek, erősen szorítva azt. Annyi minden benne volt ebben a csókban. Az elvesztegetett idő, az elválás keserédes íze és a boldogság mely most töretlenül bennünk él. A legszebb csók amit valaha is átéltem.

 Harry minden egyes érintésébe benne volt, a ragaszkodás, a törődés, a mérhetetlen vágy mely szépen lassan eluralkodik rajta és rajtam is.

 Kezem felvezettem és beletúrtam hajába, Harry ettől, ha ez még lehetséges még hevesebb lett.

Levegőhiány miatt váltunk el. Harry egyik kezét megtámasztotta mellettem a falon, a másikkal végigsimított arcomon, melyben éreztem a saját vérem lüktetését és a forróságot melyet magából áraszt.

- Le kell állnunk. - Lihegi. - Ha ezt így folytatjuk, elborul az agyam és bevonulok veled egy mosdóba, pedig te sokkal többet érsz annál.

- Jelen pillanatban, - nyeltem nagyot. - még az sem zavarna.

Harry szemei elsötétedtek a vágytól. Furcsa volt ezt így látni.

- Nem. -  Rázza meg a fejét. - Nem itt, nem most, de legfőképp nem így. 

- Rendben.

- Csak elakartam normálisan köszönni. Elterveztem, hogy mit fogok neked mondani, de bassza meg, semmi nem jut eszembe. - Túr bele hajába.

- Kim. Szeretlek. Nagyon.

- Tudom.

- Tudom, hogy tudod, de kell hogy halld. Szeretlek.

- Én is szeretlek.

- Ez a tiéd. - Emeli ki nyakából az ismerős nyakláncot. Karácsonyra kapta. Tőlem... - Tőled kaptam, így a részemmé vált. Azt akarom, hogy vigyázz rá, de jól! Nagyon sokat jelent számomra. - Elsírtam magam, mire ő letörölte könnyeimet. - Ne sírj, szerelmem. - Mondta majd a nyakamba akasztotta a medált.

- Ez meg a tiéd. - Kapcsolom ki a nyakláncomat. - Hozzd vissza. Drága volt. - Harry elnevette magát.

- Soha nem gondoltam volna, hogy hordod. - Bárgyú vigyorral nézegette az ékszert.

- Tőled kaptam. - Ismétlem, meg őt. 

  Harry kezei közé fogta a nyakláncot, erősen a markába zárta, majd megához húzott és hosszasan csókolt.

Köszönöm, hogy vagy nekem. Köszönöm, hogy megismerhettelek. Köszönöm, hogy szeretsz. Köszönöm azt a sok jót amit velem tettél. Hogy ha kicsit is de megváltoztattál, hogy jobbá tettél. Köszönöm, a szerelmedet, a mosolyodat, a tiszta lelkedet, a kedves szavaidat.

Köszönöm, hogy itt vagy nekem és én lehetek neked.  ( Harry Styles )