2014. március 25., kedd

12. Fejezet

Sziasztok! Itt az új rész, remélem tetszeni fog.
Jó olvasást!  
Sors. Végzet. Isten.


A szobám sötétjében a plafont bámulom. Csak a faliórám egyenletes kattogása emlékezetet még arra, hogy telik az idő és lassan megérkeznek újdonsült lakótársaim. Furcsa üresség járja át a szívem, az elmém és úgy általában mindenem. Mintha nem is lennék. Nem érzek dühöt, csalódottságot, de még izgalmat se az érkezésük miatt. Pedig a fiúk nagyon rákészültek a mai napra. Barátnőik kedvéért, kitakarították a házat, megcsinálták a szobájukat, rendbe szedték a kertet és még a konyha is csillogott-villogott, csak azért, hogy jó benyomást keltsenek. Érdekes volt látni, hogy mennyire felcsigázta őket, a tény, hogy szívszerelmeik ideköltözhetnek. Liam és Louis már azt is eltervezték hova viszik majd őket vacsorázni és, hogy milyen programokat szerveznek nekik, ha megérkeztek.
Illedelmes házigazdaként az lenne a feladatom, hogy kellő tisztelettel és barátságosan várjam őket, de valahogy mindig egy hatalmas gombóc nő a torkomban, ha velük való találkozásra gondolok. Persze tudom, hogy bolond vagyok, hisz három kedves, aranyos és gyönyörű lányról van szó és valószínűleg nem velem fognak foglalkozni, hanem a barátaikkal. Mégis úgy érzem, hogy meg kell felelnem számukra. Hogy muszáj elnyernem a szimpátiájukat, hiszen együtt fogunk élni. Félek attól, hogy utálni fognak, hogy ellenszenvet váltok ki valamelyikükből és Louis, Liam, vagy akár Zayn emiatt eltávolodna tőlem. Rettegek a gondolattól, hogy Zayn barátnője, mit fog hinni, milyen ember is vagyok. Talán majd defektesnek gondol, vagy ijesztőnek, hisz ezekre a jelzőkre rászolgáltam az utóbbi hetekben. Megeshet, hogy senki nem mondta a szemembe, hogy bolondnak tart, de attól még gondolhatják ezt....
Fejemet oldalra fordítva, meglátom a szürke égboltot és a fák hajladozó ágait az ablakon keresztül. A szél szinte leszaggatja leveleit és hallani lehet süvítő hangját. Nagy vihar dúl odakinn, ahogyan a lelkemben is. Az eső szépen lassan elered és először csak apró pöttyökben koppan az ablakon, de kis idő elteltével leszakad az ég.
Pillanatok alatt lett sötét és komor a világ. Bár még csak délután kettő volt, jogosan hihettük volna azt, hogy elmúlt már öt óra is. 
Szeretem az esőt. Kicsinek akárhányszor eleredt, az öcsémmel szaladtunk is a kertbe, hogy ugrálva, nevetve gyerekként viselkedhessünk. A szüleink sosem szóltak ránk. Sosem mondták, hogy mennyünk be mert megfogunk fázni. Inkább kijöttek ők is és velünk együtt mulattak. Ajkaimra egy pillanat erejéig mosoly kúszott, ahogyan felidéztem az emlékeimet, de ez tényleg csak egy pillanat volt, mert kezdtem érezni, ahogyan szemeimet szinte marják a könnyek. Nem sírok...Nem fogok. Mély lélegzetet vettem, majd kifújtam. Az órámra néztem és rájöttem, hogy kevesebb mint egy óra múlva a lányok megérkeznek. Lassan felültem az ágyamon és bár nem tudom miért, de nagyon nehezen ment. A fejem fáj és kellett egy kis idő míg leesett, hogy az elfojtott sírás miatt a halántékom lüktet és levegőt is alig kapok. Épp, hogy sikerült rendeznem a gondolataimat nyílt a szobám ajtaja és egy sötét alak körvonalazódott ki a félhomályban. Kezeit mellkasa előtt keresztezte és lazán mintha nem is számítana, hogy kopogás nélkül rám nyitott, nekidől az ajtófélfának. Nem nézek rá. Elég volt egy pillantás belőle. Inkább a szőnyegemet kezdem szuggerálni, mintsem szóba álljak vele. Várok. Meg sem szólalok, de ahogy észreveszem ő sem. Akkor ennek most mi értelme van? Nem azért jött, hogy mondjon valamit? Nagy lélegzetet veszek, majd kifújom, ami némi képen lenyugtatott és tekintetem visszatér az ajtóban álló alakhoz. Végignézek rajta és bár rengeteg dolgot kérdeznék nem teszem, mert ahogyan neki sincs köze az én dolgaimhoz, nekem sincs az övéhez. A következő mozdulatával azonban meglep. Szobámba lépve, becsukja maga mögött ajtómat, majd lassú léptekkel felém közelít.
- Harry.. - Szólalok meg végül én, de olyan halkan, hogy még abban is kételkedtem, hogy kimondta-e a nevét. Azonban ő megtorpan, mintha csak rájött volna hol is van. Bizonytalansága hamar szertefoszlik, továbbsétál, majd megáll előttem. Pont olyan távolságra, hogy rákényszerítsen arra, hogy fel nézzek rá. Makacsságom azonban nem engedi, hogy ezt tegyem. 
- Nézz ide! - Szól rám és nem tudtam nem észrevenni az idegességet a hangjában. Mit akar? Mi baja már megint? - Kimberly! - Harry hangjára összerezzentem, amit ő is észrevehetett, mivel lágyabb hangon szólt újra. - Hercegnő. - Elmémbe düh lobbant.
- Semmi jogod így szólítani! Semmi! - Ülőhelyzetemből felpattanva néztem bele fakón csillogó szemeibe. Furcsa volt és egy kicsit meg is ijedtem tőle. - Mondd csak jól vagy? - Lágyult el hangom, bár utáltam magam amiatt, hogy ilyen hamar elfeledtem bunkó stílusát. Már megint..
- Jaj hát persze, hogy minden rendben! Mi bajom is lehetne? - Tárja szét kezeit, majd ügyet se vetve rám, dől háttal ágyamra.
- Harry te részeg vagy? - Kérdésemre felnevetett.
- Én? - Mutatott magára. - Soha. - Rázta meg a fejét. 
- Nem hiszek neked. 
- Csakugyan? - Kérdezte. - Végül is - rántja meg a vállát - mindenki abban hisz amiben akar.
- Harry... - Kezdtem volna bele, de belém fojtotta a szót.
- Van aki Istenben hisz, de vannak akik a sors, vagy a végzet mellett teszik le a voksukat. Személy szerint jobban örülnék az utolsó kettő létezésének, mert ha van Isten akkor én rohadt nagy bajban vagyok. - Sóhajt fel, majd hátáról az oldalára fordul. Fejét pedig megtámasztja kezén. Döbbentem figyelem és hallgatom. Mi ütött ebbe a gyerekbe?
- Miért lennél bajban? - Kérdezem végül.
- Miért? Na ez egy jó kérdés. - Bólint aprót. - Egyszerű a válasz. - Húzza széles mosolyra ajkait. - Mert, egy ritka szar ember vagyok, azért! - Most tiltakoznom kéne?
- Te tényleg részeg vagy.
- És ez az előtt, vagy az után esett le, hogy Istenről beszéltem? - Kíváncsiság tükröződött szemeibe. Mint egy ötéves.
- Valahol a kettő között. - Vágom rá. - De most komolyan Harry mi bajod van? Nem szoktál te ilyen lenni.
- Nem? - Gondolkodik el. - Tényleg nem. Vagy mégis? Mondd csak Kimberly, honnan is tudhatnád pont te, hogy milyen is szoktam lenni? - Jogos.
- Igazad van. Sehonnan.
- És ebből mi következik? - Mint egy tanár. 
- Hogy nem ismerlek...
- Bingó! - Mintha csak megkönnyebbül volna, úgy dőlt ismét hátára és úgy figyelte a szobám sötétjét, mint én néhány perccel ezelőtt. Merengve, elgondolkozva....szomorúan
Ő se szólt én se szóltam. Én ültem, Ő feküdt. Én azon gondolkoztam, hogy mit kéne mondanom, Ő meg valószínűleg azon, hogy a házban hol lehet még eldugott pia. Abszurd volt a helyzet és igazából, nem is tudtam vele mit kezdeni.
- Elhagyatottnak érzed magad, igaz? - Kérdése meglepett. Fel se fogta. - A szüleid, az öcséd és most Zayn.  Kettő halott, egy az intézetbe van, a harmadik pedig napok óta nem is törődik veled, mert jön a barátnője. Szar lehet...- Kegyetlen. Gondoltam, de rá kellett jönnöm, hogy csak az igazság fáj. Még magamnak se tudtam bevallani, hogy mitől és félek annyira, ez a göndör srác meg simán benyögi. Szemeimbe könnyek gyűltek. Ujjaimat babráltam, a számat véresre harapdáltam. Erre most mit mondhatnék? 
- Szar is. - Mondtam végül és bár nem néztem oda, éreztem, hogy Harold meglepetten figyel. - Pár évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy én vagyok az elátkozott gyerek, akinek minden balul sül el, de sajnos erre se foghattam mert, azelőtt jó életem volt. Úgy értem nem szenvedtem hiányt semmiben. A szüleim mindig is jók voltak hozzám. Blake mindig is jó testvér volt. Szóval arra jutottam, hogy nem lehetek elátkozott és ebben az is megerősített, hogy Zayn-t a barátomnak mondhattam. Persze, csúnyán fogalmazva elhagyott, de pontosan tudtam akkor is, mint most is, hogy szeret. Hogy fontos vagyok neki. És mikor erre rájöttem, mikor ezt felfogtam, jöttem rá arra, hogy valószínűleg csak az élet bánt el velem ilyen csúnyán. Nevezhetjük ahogyan akarjuk. Sors, végzet, vagy Isten....Egyre megy, mert akármelyik is irányítja ezt a nagyvilágot, az rohadtul kicseszett velem. És tudod ez egyáltalán nem igazságos! Mert soha nem voltam rossz gyerek. Soha nem tettem olyat, amivel kiérdemeltem volna, hogy egyedül maradjak. Még is így történt és nem tudtam felfogni, hogy miért. Én rontottam el valamit? És ha igen, akkor mit? Mi a frászt tehettem, hogy ilyen pórul jártam? Magamban kerestem a hibát. Elkezdtem értékelni az életemet. Olyan pontokat keresni, ahol azt mondhattam volna, hogy: Igen megérdemeltem! De nem találtam. Egyetlen apró momentumot se tudtam felhozni az életemben, ami miatt jogos lett volna a szüleim elvesztése, vagy az öcsém intézetbeadása. Jogtalannak tartottam Zayn eltűnését, holott tudtam, hogy az álmaiért küzd. Fájt mikor sorra elvesztettem mindenkit. Fájt, mert sok dolog történik ebben a világban, amire azt mondhatjuk, hogy jaj de igazságtalan. De senki, még egyszer mondom senki, nem érdemel egyedüllétet! Egy embert akartam csak, aki mellettem marad. Aki nem csak a rossz dolgokra emlékeztet. Egyet Harry! De nem kaphattam meg ezt a lehetőséget! És ez igazságtalan.... - Zokogtam. Nagyon régen volt már, hogy utoljára így elmondhattam, hogy mi bánt. Éreztem, ahogy a könnyeim utat törve maguknak a kézfejemre zuhannak, ami görcsösen szorított a ruhám szélét. A fejem lüktetett, a kezem fájt, de mégis a szívem volt az ami igazán megszenvedte a monológomat. Úgy éreztem mintha kilyukasztották vagy kitépték volna. 
Percekig fel se fogtam, hogy Harry eközben karjaiba vont. Kezeit körém fonta, mint egy inda úgy szorított, mégis gyengédség és önuralom volt érintésében.
- Sajnálom hercegnő. - Suttogta halkan, szinte alig hallhatóan. - Nem kellett volna....Sajnálom. - Harry fejét nyakamba temette. Csak most fogtam fel igazán, milyen helyzetben is vagyunk. Észre se vettem, hogy időközben teljes egészében az ágyon ültem törökülésben. Harry a térdén tette ugyanezt miközben közrefogta testemet. Hallom a szívverését. Milyen gyors...
Nevetések csendültek, üdvözlések és boldog hangok töltötték be az eddig komor házat. A komor lelkemet. 
- Szerintem le kéne menned. - Szólt Harry csöndben, mintha csak attól félne, ha túl hangos elijeszt és elfutok. - Úgy hallom megjöttek. - Aprót bólintottam mire elengedett. Szemeibe nézve elöntött egy megmagyarázhatatlan aggodalom. Én sírtam ő hallgatott. De vajon mire gondolt közben? Ő miért jött be? Hisz részeg. A szemei kábultan csillognak. Mit szeretett volna tenni? Mit szeretett volna elmondani.? Elhatároztam, hogy legközelebb megkérdezem.

***

Nagy levegő és kifúj. Ismételd meg! Gyerünk! Ezt eljátszottam még vagy háromszor, és kibújtam a lépcső takarásából. Ha észre is vesznek valamit rajtam, úgy sem most említik majd meg. Lány nevetések. Milyen rég hallottam ilyet. Nem tudtam megszólalni, de szerencsére nem is kellett, mert a mindig szemfüles Liam már ki is szúrt.
- Kimberly! - Üdvözölt vidáman, mintha ezer éve nem látott volna. - Lányok ő itt Kimberly Lockwood.
- Örülök a találkozásnak. - Jött oda, egy hosszú barna hajú lány, kinek aranyos és egyben gyönyörű arca még engem is elkápráztatott. Jobbját nyújtotta, amit szívesen el is fogadtam. - Eleanor Calder. - Üdvözölt, mire én csak biccentettem egyet. Ő Louis barátnője.
- Én is nagyon örülök neked. - Mosolyogtam rá, amit viszonzott.
- Sophia Smith. - Mutatkozott be a másik, úgyszintén csodaszép lány. Szemei ragyogásából észrevettem mennyire boldog, hogy itt lehet. Nagyon szeretheti Payne barátunkat. - Hálás vagyok, hogy megengeded, hogy ideköltözzünk egy kis időre. Sokat jelent. 
- Semmiség. - Válaszolom, magamat is meglepve, hogy milyen meggyőzően.
Az idő lelassult, de a szívem hevesen vert. Perrie maradt. Találkoztam már vele, de akkor nem is beszélgettünk. Nagyot nyeltem, mikor a közelembe lépett. Furcsa mód, Ő nem a kezét nyújtotta mint a többiek. Hatalmasra tárta karjait, és megölelt. Meglepett viselkedése, de válla felett átnézve észrevettem Zayn büszke pillantását. Fontos neki, hogy szeressem a barátnőjét, ahogyan neki is fontos, hogy Perrie szeressen engem. Visszaöleltem és talán még örültem is neki, hogy ilyen közvetlen velem.
- Rengeteget mesélt rólad Zayn. - Vállt el tőlem. - Alig várom, hogy megismerhesselek.
- Ezt én is nagyon várom. - Tényleg.

Sors? Végzet, vagy Isten? Bármelyik is dönt az életem felől, ennyi rossz után csak egy valamit kérek, mégpedig családot. Nem tudom, hogy mennyire kivitelezhető, de erre vágyom a legjobban. Már nagyon régóta...Család....Lehet még nekem olyanom?

2014. március 9., vasárnap

11. Fejezet

Sosem fogod megérteni!




- Nyertem. - Jelentem ki büszkén egy hatalmas vigyorral az arcomon. Élvezem Benny fejét nézni, ahogyan rájön már megint vesztett. Kiterítem lapjaimat, majd egyenesen halványkék szemeivel nézek farkas szemet.
- Csak tudnám, hogy hogyan csalsz. - Ártatlan kis buksijáról az értetlenség tükröződik. Úgy tűnik nem bírja a vereséget.
- Én nem csalok, ezt te is tudod. - Igazából szoktam, de ezt akkor se vallanám be neki, ha kötelező lenne.
- Nem hiszek neked. - Sóhajt fel, majd elterül a nappali szőnyegén. - De elnézem neked hercegnő, hisz imádlak. - Benny mondatára elmosolyodom. Annyira jó, hogy ideköltözött, bár félek attól, hogy csak miattam és a lelki állapotom miatt. Szinte biztos, hogy Zayn elmesélt neki mindent, ő pedig annyira megijedt, hogy azzonnal fogta magát és ideköltözött hozzánk. Annyira önzetlen. Annyira szeretem.
Odakúszok hozzá, majd egy nagy puszit nyomva arcára, boldogan sétálok a konyha irányába.
- Még egy menet? Mindent vagy semmit alapon? - Kérdezi reménykedve, de én csak megrázom a fejem.
- Elfáradtam.
- A kártyázásba?
-  Nem. Abban, hogy állandóan nyerek. - Próbáltam komoly lenni, de nem ment, mivel hamar elnevettem magam.
- Te kis szemtelen! De tudod mit? Megbocsáltok ha csinálsz nekem egy szendvicset.
- Ez megoldható. -Nevetek fel és már indulok is a konyha felé. Beérve nem fogad nagy meglepetés hisz mindenki a fejét tömi. Niall épp a polcról készül levenni valamit, így megragadta az én figyelmemet is. Fedetlen felsőteste vonzotta a tekintetem, de furcsa mód nem mozgatott meg bennem semmit, egyszerűen csak elkönyveltem magamban, hogy egyre jobban néz ki. Elnézem őt és most is meghökkenek azon, hogy mennyire egyformák vagyunk. A kék szemün, a fehér bőrünk és a szőke hajunk. Persze tudom, hogy az övé festett, de akkor is elképeszt. Arról nem is beszélve, hogy belsőleg is nagyon hasonlítunk. Lehet, hogy van egy elveszett ikertesóm?
- Mi olyan érdekes a szöszin? - Zökkent ki a gondolat menetemből Louis, aki éppen egy kanál müzlit emelt a szájához és ropogtatva várta a válaszom. Mindenki felém kapta a fejét, Niall pedig csak vigyorogni tudott.
- Éppen azt az elméletet feszegettem, hogy milyen menő lenne már, ha én meg a szöszi tesók lennénk.
- Iker tesók. - Tette hozzá Niall én pedig büszke lettem arra, hogy ennyire egy rugóta jár az agyunk. 
- Szerintem ijesztő lenne! - Fűzte hozzá Liam.
- Miért? - Kérdeztük egyszerre a szöszivel. Ez egyre jobban megy.
- Ezért. - Válaszolta meg egyszerűen.
- Szerintem meg drámai lenne. - Szólalt meg Louis. -  Szeretem a drámai dolgokat.
- Igen azt tudjuk.- Forgatta meg a szemeit Zayn és innentől kezdve kezdődött el a szócsata, amiből szinte semmit nem tudtam értelmezni. Számomra teljesen ismeretlen dolgokat hoztak fel és említettek meg. Nem tudom pontosan, de azt hiszem Louis valami két évvel ezelőtt eseményt hozott fel, ami hatására már Niall is beszállt a buliba. Értetlenkedve figyeltem és hallgattam őket, mert furcsa volt, hogy igazából nem is veszekedtek, csak próbáltak ész érveket felhozni a másik ellen. Ez ment nekik a legkevésbé. Olyan nevek hangzottak el mint a Shelly, Sebastian és a Josh, de egyikről se tudtam megállapítani, hogy kicsoda. A helyzet egészen odáig fajult, hogy már nem is Louis drámaiságát firtatták, hanem valami vidámparki kavarodásról beszéltek. Nem tudom őket követni, de talán jobb is. Nevetve indultam meg a hűtő felé, hisz eredeti célomról sem feledkeztem meg. Benny szendvicséhez kivettem a hozzávalókat, miközben megrökönyödtem azon, hogy Louis valami olyasmiről beszélt, hogyha ő nem lenne, akkor a világ szegényebb és sivárabb lenne. Ez már furcsa...Kivettem a vajat, a felvágottat és mivel tudom, hogy szereti a paradicsomot, abból is kikotorásztam egyet. Kinyitottam a konyhaszekrény ajtaját és pipiskedve megpróbáltam levenni az egyik tányért. Nem sikerült, de ennek kivételesen nem az alacsony termetem volt az oka, hanem az, hogy a kezembe nyilalló fájdalomtól üvölteni tudtam volna. Azonban ezt nem tettem, mert egyáltalán nem hiányzik a fiúk aggódó tekintete. A kötés még mindig rajtam van, amit elképesztően utálok, mivel nem csak engem de a srácokat is arra emlékezteti, hogy nincs minden rendben velem. Azonban a fájdalom nem múlt el és sóhajtva vettem tudomásul, hogy átvérzett a kötésem. Csak észre ne vegyék. Csak észre ne vegyék..
- Úr isten Kimberly! - Nem már. Liam - persze ki más-volt az aki először észrevett és attól a másodperctől fogva már senki nem törődött a két, három vagy tudom is én négy évvel ezelőtti események felhozásával. Mindenki engem nézett és ez nagyon felbosszantott.
- Hozok fáslit! - Szólalt meg Niall, aki már rohant is az emeletre, miközben a többi fiú odatömörödött hozzám.
- Miért nem szólsz ha valami nem megy? - Vont kérdőre Zayn én pedig mint egy kisgyerek lesütöttem szemeimet és hallgattam ahogyan kiosztanak. Mert ezután következett a szokásos duma, hogy figyeljek jobban a testi épségemre, meg, hogy nem kéne túlerőltetnem magam. Csak, hogy nekem semmi bajom. Semmi. Persze tudom, hogy hitegetni másokat nem szép, saját magadat meg hülyeség, de épp elegen sajnálnak, én nem fogom ezt eltűrni, ha azt mondom nincs semmi bajom, akkor higgyék el és kész!
- Ez nem nagy ügy Zayn... - Szólalok meg végül, de bár ne tettem volna.
- Nem nagy ügy mi? - Emeli fentebb a hangját, de hamar érzékelhette, hogy ez felesleges volt, mert mély levegőt vett majd folytatta. - Sajnálom. - Mondta. - Meg kell értened, hogy csak féltelek. Nem akarom, hogy bajod essen. Nem bírnám ki...
- Kimberly ha segítség kell akkor legközelebb szólj, mert így sose fog begyógyulni a seb. - Rovott meg apai hangon Liam is.
- Legközelebb saját magamnak csinálok szendvicset. - Meglepetten kaptam fel a fejem Benny hangjára. Mikor jött be? Mióta van itt? Mély levegőt vettem, ahogyan hagytam, hogy mindannyian elhalmozzanak jó tanácsokkal és féltő szavakkal. Túl sokat törődnek velem. Túl sokat...
Egyetlenegy ember volt, aki még szóra se méltatott és talán most az egyszer hálás is voltam érte. Harry legalább Harry maradt. De én ki leszek, ha ezt így folytatom?


...
A kanapén ülök és a tévét kapcsolgatom, bár nem sok értelmét lelem, hisz úgyse arra figyelek. A fejemben gondolatok ezrei kavarognak arról, hogyan kéne elhitetnem a srácokkal, hogy semmi bajom. Túlságosan óvnak. Nem kell ennyi törődés. Ennyi emlékeztetés arra, hogy mit tettem. Betörtem egy fürdőszoba üveget és akkor mi van? Nem leszek egyből elme roggyant.. 
Valamit ki kell találnom...
- Na mi van csöppség? - Vetődik le mellém Louis, akire még ránéznem is nehéz. Nem azért mert mérges lennék rá csak egyszerűen nem bírom azt a tényt elviselni, hogy ő volt az első aki meglátott véres kézzel törülközőben az ágyszélén ülve, ahogyan éppen zokogok. Tudom, hogy megrémült mikor meglátott. Ki ne tette volna?
- Semmi. - Válaszolom a betanult mondatot ha éppen nincs sok kedvem a csevegéshez.
- Minden rendben? - Kérdezte ő amit pedig egyre gyakrabban tesznek föl nekem.  Ez vajon gond?
- Mindben rendben Louis. Jól vagyok. - Még én se hinném el saját magamnak. Ritka rossz színész lennék.
- Akkor miért nézel természetfilmet a csigák szaporodásáról?
- Mert leköt.
- A csigák szaporodás? - Kérdezte furcsán, ami persze érthető volt. Dehogy érdekel, csak egyszerűen nem figyeltem azt, hogy mit nézek, de erről neked nem kell tudni Louis..
- Mondd csak lehívnád a többi fiút? Mondani szeretnék nektek valamit.
- Persze. - Sóhajtott fel, majd indult is felderíteni a srácokat.  Tudom mit teszek. Ez biztos leköti őket. Legalábbis egy részüket...Türelmesen vártam, hogy meghalljam a fiúk lépteinek zajait és mint mondani szokás: Türelem rózsát terem, mert a következő pillanatban az összes fiú leözönlött a lépcsőn. Az elején Niall loholt, mintha csak egy versenyt akarna megnyerni, de sorban követte őt a többi srác is. Ez is milyen furcsa már, hogy hat fiúval élek együtt. Na ezen az arányon most változtatunk egy kicsit. Szinte hallottam, ahogyan a kisördög kacag a vállamon...
A fiúk leözönlöttek és mindannyian a helyüket keresték. Zayn és Benny mellém ültek, Niall közvetlenül előttem foglalt helyet a szőnyegen, mint mindig ha filmet néztünk. Liam és Louis a másik kanapéra ült, míg Harry az egyszemélyes fotelbe. Körbenéztem a szobában és észrevettem, hogy mind kíváncsian várják, hogy vajon miért is hívtam ide őket. Tekintetem a szösziével találkozott aki mosolyogva várta, hogy mi lesz a közlendőm, de mivel ő háttal ült nekem, így kénytelen volt visszafordulni én pedig, hogy levezessem valahol az idegességemet a hajával kezdtem el játszadozni. Lehet, hogy ez nem is olyan jó ötlet?
- Szóval...- Kezd bele Liam és tudom, most már nincs menekvés.
- Szóval azért hívtalak le titeket, mert szeretnék mondani valamit.
- Igen azt sejtettük. - Magyarázott bele Harry, akinek ekkor gúnyos vigyor ült ki az arcára, de próbáltam nem törődni vele.
- Az van, hogy sokat gondolkodtam ezen és arra jutottam, hogy nagyon sokan vagyunk és...
- Most kiakarsz rakni minket? - Sikkantott fel Niall egy eddig számomra ismeretlen hangfrekvencián.
- Mi? Dehogy is akarlak. - Nevettem fel.
- Akkor? - Vonta fel szemöldökét.
- Én vagyok egyedül lány. - Nyögtem ki végre, de a fiúkat elnézve nem nagyon vágták le a dolgot.
- És? - Vonta meg a vállát Liam. - Engem nem zavar.
- Engem igen. - Szólalt meg Harry. - De ezt inkább hagyjuk. - Legyintett, amire én még dühösebb lettem rá, bár nem tudom, hogy miért.
- Én csak azt akarom mondani, hogy...
- Szerzel új csajokat? - Vágott közbe újra Niall
- Nem tudom mennyire lesz új. - Válaszoltam.
- Elvesztettem a fonalat. - Dőlt előre Louis. - Te most azt mondod, hogy nőket hívsz a házadba, akik újak lesznek vagy nőket hívsz a házadba, de olyanokat akiket mi is ismerünk?
- Újak? - Nézett rám Zayn.  - Sose szeretted ha idegenek jöttek a házadba.
- Na álljunk meg egy pillanatra! - Fordult meg most már Niall is és kicsit hátrébb kúszott, hogy normálisan láthasson. Törökülésbe ült és úgy kért számon. - Mi is idegenek voltunk mikor idejöttünk. Nem szerettél minket? - Ez volt az egyetlen dolog ami megragadt benne? Drága Niall, hisz én örültem nektek. Örültem mert végre nem voltam egyedül...
- Niall. - Nevettem fel kínomban. - Most szeretlek titeket, az nem elég? - A válasz csak egy mosoly volt, így tudtam, hogy elég.
- Most akkor mi van? - Érdeklődött Benny is. Szegénykém ha megtudja....
- Louis, Zayn és Liam! Azt szeretném kérdezni, hogy mi lenne, hogyha a barátnőitek ideköltöznének? - Síri csend, még a légy zümmögését is hallani lehetett volna.
- Ez most komoly? - Kerekedett ki Louis szeme, mire én csak bólintottam.
- Ez biztos? - Kérdezte Liam.
- Biztos, hogy ezt akarod? - Szállt be Zayn is.
- Biztos, hogy nem újak jönnek? - Biggyesztette le ajkait Niall, mire mindenki felröhögött.
- Persze, hogy biztos. - Válaszoltam, mire Zayn szorosan magához vont és megölelt. Halkan suttogta a fülembe.
- Te vagy a legjobb! - Miben Zayn? Az össze-vissza hazudozásban? Abban, hogy eltereljem magamról a figyelmet? Vagy, hogy elhitessem veletek, hogy ez mekkora örömet okoz? Mert ha ezekre gondolsz, akkor tényleg én vagyok a legjobb, de nem még valószínűleg ebben sem én....


...

Ideges vagyok. Mostanság semmi sem megy úgy mint kéne. 
Fáradtan lépek ki a ház teraszára, ahol megcsap a hideg szél fuvallata, de valahogyan nem tud érdekelni. Ugyan mi bajom lehetne? Nekem a híres neves Harry Styles-nak? Röhejes...
Figyelmemet azonnal felkelti egy szőke hajzuhatag, aki a terasz lépcsőjén ül és csendben figyeli a lemenő nap sugarait. Legszívesebben visszafordulnék. Elrohannék és vissza se jönnék, mert nem bírnám elviselni ha meglátná rajtam azt, amit tudom, hogy senki más nem lát. És nem azért, mert annyira jó barátom lenne, vagy akár több. Pont azért félek, mert számára én nem vagyok senki. Senki akivel törődnie kéne. Senki vagyok, az ő szemében biztosan. Ennek ellenére a dühöm felülírja azt érzést a szívemben, amit próbálok minél inkább elnyomni. Felveszek egy álarcot, lazán nekidőlök a falnak és felkészülök a viharra, ami abban a pillanatban lesz teljes amint megszólalok.
- Mondd miért csinálod ezt magaddal? - Teszem fel a kérdést, amire nem várt választ kapok. Se egy kiakadás, se egy megvető pillantás, semmi. Egyszerűen nem néz rám, csak továbbra is az eget nézi.
- Azért, mert ezt látom jónak. Mert úgy gondolom, így a legjobb. - Hangja szinte eltűnik a levegőben, mintha nem is lenne.
- De ez nem ok arra, hogy tönkretedd magad. - Mondom egy fokkal idegesebben mint azt kéne, de már nem számít. Itt már semmi se.
- Nem teszem. - Rázza meg a fejét, majd feltápászkodik a földről és szembefordul velem. A szeme nem csillog, mint általában, helyette olyan fakó, mint egy élettelen emberé. Szarabbul van mint hittem..
- De pontosan azt teszed! Azt hiszed nem látszik, hogy a szakadék szélén állsz? Azt hiszed eltitkolhatod? 
- Miért érdekel téged, hogy mi van velem? - Kérdezi semmitmondó hangon. - Nem mondj semmi. - Rázza meg a fejét. - Jobb ha nem mondasz semmit.
- Én elhiszem, hogy szar az életed, de ez nem ok arra, hogy megtagadd a segítséget. - Szemiben düh csillant. Furcsa de örültem neki. Végre úgy néz ki mint aki él...
- Sosem fogod megérteni Harry! Soha! - Üvölti most már, majd beviharzik a házba. 
Nem értem meg? De megértem, csak te ezt nem tudod...Jobb is, hogy nem tudod.. Azt hiszem te is valahogy így gondolkozhatsz. Egy biztos kettőnk közül én vagyok a jobb színész Kimberly....