Sziasztok!
 Először is bocsánatot szeretnék kérni, azért, hogy ilyen sokat kellett várni az új részre, de sok minden összejátszott és a tőlem megszokott módon megint sikerül jó nagy késéssel fejezetet hoznom.
Azért köszönöm a visszajelzéseket, tényleg jól esnek a kedves szavak.
Remélem tetszeni fog az új rész, bár ez sem lett a leghosszabb, de ígérem a következő már az lesz és a történet egy kicsit szétszakad. Remélem elnyeri majd a tetszéseteket! :)

Jó olvasást!

23. Fejezet

Vegyes érzelmek 

A reggeli nap fénye melengeti az arcom, bőröm boldogan szívja magába a meleget. Olyan kellemes ez így. Tegnap este nem gondoltam volna, hogy eljutunk odáig, hogy inkább kint töltjük az éjszakát, de mégis mikor
éjfél felé, arra keltem, hogy fázom, Harry, egy pillantásával elérte, hogy mindez megváltozzon. Ránk terítette a plédet, szorosan karjaiba font és halkan dúdolt valami nemlétező, de az én szívemet mégis megdobbantó dallamot.

- Szeretlek. - Mondta végül.

- Én is. - Feleltem rá.

- Elhiszed ha azt mondom, hogy én jobban?

- Elhiszem.

- Nem hiszed.

- De.

- Miért?

- Bízok benned.

- Jobban szeretlek. Ez nem baj....Mindig így lesz.... Mindig. Ezt is elhiszed?

- Szeretlek. 

- Jó válasz. - Nevetett. - Nagyon jó. - Ásított akkor. Nem kellett sok neki, ez után, hamar elnyomta az álom.

Karjaiban fekve, kizárva a nagyvilágot, úgy éreztem azon kívül, hogy Harry velem van, semmi nem változott. Nem lettem idősebb, nem értek veszteségek, úgy éreztem boldog vagyok és az idő, csak egy fogalom, melyet leírnak, megfogalmaznak de most csak áll, és mi élünk, mozgunk, szeretünk anélkül, hogy bármi is változna, körülöttünk vagy bennünk.

   Mellkasán pihenő kezem, óvatosan játszik pólójának anyagával, figyelve arra fel ne keltsem. Olyan aranyos így. Olyan, egyszerű és emberi. Élhetnék nagy szavakkal, hogy mennyire tökéletes ajkai vannak és, hogy arca olyan akár egy angyalé. Talán még igaz is lenne, sőt! Azonban nem visz rá a lélek. Nem csodálhatom ennyire. Nem szabad! És, hogy miért nem? Ő csak egy fiú. Egy srác. Híres, gazdag, befolyásos, turnézós, rajongók szívét megdobogtató srác, de csak egy srác. Szeret szórakozni, a barátaival lenni, bulizni, viccelődni, komolykodni, lelkizni, kiborulni, nevetni, focizni, ugrálni ha boldog. Átlagos. Ugyan olyan mint a többiek, persze nekem nem, de lényegében olyan mint a vele egykorúak és ez nem baj. Hogy lenne az? Miért? A körítés több, és az ami körülveszi.

 Arcomat közelebb tolom mellkasához. Illata körbeleng. Ezt is imádom benne. Ha ránéz az ember, nem feltételezi róla egyből, hogy ennyire férfias illata van, ahogyan a többi dolgot se. Mint az, hogy mennyire, de mennyire odaadó, vagy azt, hogy egy cseppet sem türelmes. Sose hittem volna, hogy ennyire tud bánni a szavakkal, vagy, hogy a tettei előbb beszélnek mint ő maga. Nem feltételeztem, hogy ennyire szerény, hogy ennyire a földön jár, vagy, hogy a levesét csak akkor eszi meg, ha müzlis bögrébe kapja és, hogy sose vacsoraidőben étkezik, hanem hajnalban. Nem szeret főzni és rendet tenni maga körül, utálja ha hangosan szól a zene, azonban imádja magát áztatni a zuhany alatt. Annyi mindent tudok róla és ez idáig fel se tűnt igazán. Fél év. Egy karácsony, egy szilveszter, több buli és hétvége. Betegség és részegség.

Részegség...

Hányszor is láttam, hogy teljesen szétázva jön haza?

Sokszor....

Rengetegszer.....Ez eddig miért nem tűnt fel?

Mert nem érdekelt.

Most már érdekel.

Most már igen....

Testem kissé megfeszült a komor gondolatokra, de Harry puha ajkai melyek csókot leheltek nyakamra, hamar elérték, hogy ellazuljak.
- Jó reggelt szerelmem. - Hatalmas vigyor terül szét arcomra. Nem tudok mit mondani, csak fekszek ugyan úgy mintha nem történt volna semmi. Pedig mennyire, hogy történt! Harry mellett ébredtem és szerelmemnek szólított. A boldogság megnémít. Mondogatta régen az anyukám. Eddig nem igazán értettem, de be kell látni igaza volt. Vannak helyzetek mikor szavakkal nem tudod kifejezni mit is érzel.
   Közelebb húzódtam hozzá, tekintetem belefúrtam, az Ő még álmoskás szempárjába és akaratlanul hullottak könnyeim a pólójára. Harry felriadt, ülésbe tornázta magát, kétségbeesetten kereste a miérteket. Miért sírok? Miért most? Mert elmegy? Mert itt van? Nem tudta a válaszokat.
- Boldog vagyok. - Sírtam, nevettem egyszerre, mire Harry látványosan megkönnyebbült.
 Arcomat kezei közé fogta, olyan gyengéden ért hozzám, ahogyan csak tudott és olyan lágyan beszélt, hogy a szívem abban a pillanatban tényleg feladta magát. Beleszerettem.
- Hozhat bármit az élet, de egyet soha, de soha nem feledj! Szeretlek! És ez nem fog változni. Érzem, itt benn, a szívemben. Nem félj soha semmitől, mert nem vagy egyedül. Itt vagyok. Itt vagyunk. TE. MÁR. SOHA. NEM. LESZEL EGYEDÜL. - Szótagolta. Hittem neki. Miért ne tettem volna?
 Aprót bólintottam. Harry átölelt, szorosan, amitől biztonságban éreztem magam.
- Elmész. - Mondtam, mire Harry feje fájdalmas grimaszba torzult.
- Tudom, de ez csak pár hónap és közben ugyanúgy találkozhatunk, néhány koncertre el is jöhetsz, beszélünk majd telefonon és ha kell vissza utazom ide. Nem lesz baj!
- Tudom, hogy nem lesz. - Néztem bele szemébe. Tudom, hogy fél. Fél itt hagyni. Fél attól, hogy azt mondom, nekem ez így nem fog menni. - Kagylót szeretnék.
- Hogy mit? - Nevetett fel zavartan. Nem értette. Nem is kell.
- Kagylót. - Ismételtem meg. - Szerzel nekem? - Harry egy ideig, csak némán figyelt, próbálta eldönteni, hogy csak témát akarok váltani, vagy tényleg komolyan beszélek.
- A legszebbet, a legszebbnek. - Mondta, én pedig csókot kezdeményeztem. Harry csípőmre tette kezeit, közelebb húzott magához, én pedig egy percig se tiltakoztam. Csókunk elmélyült, pár perc múlva zihálva váltunk el.
- Ez nehéz lesz így. - Morogta. - Már most teljesen kivagyok és ráadásul el kell utaznom hónapokra. - Fújtatott egyet. - Mi lesz így velem? - Húzta féloldalas mosolyra a száját.- Teljesen kicsinálsz...
- Ha..Harry. - Dadogtam zavaromba. - Ígérd meg, hogy felhívsz ha baj van.
- Semmi baj nem....
- Ígérd meg! - Néztem rá.
- Rendben, de te is ígérj meg nekem valamit. - Vonásai keményebbek lettek. - Jobban mondva két dolgot. - Aprót bólintottam.
- Az egyik - emelte fel mutatóujját - az, hogy addig még nem vagyok itthon, nem engeded, hogy ez a Benny gyerek rád mozduljon, meg úgy senki nem akarjon rámozdulni, rendben?
- Harry. - Nevettem fel.
- Nem, nem! Ne nevess! Te nem látod magad úgy, ahogyan én vagy más férfiak látnak téged. Tudom miről beszélek.
- És mit tegyek ez ellen? - Tártam szét kezeimet.
- Hát lehetnél kevésbé szexis......- Bólogat. - Ja az jó lenne.
- Hülyeségeket beszélsz.
- Kimberly! - Szólt rám. - Egyáltalán nem beszélek hülyeségeket.
- Rendben, rendben. - Védekeztem.
- Oké, mindegy. Bízok benned. Jobban mondva benned bízok, de System barátunkban nem.
- Nem lesz baj.
- Tudom, de akkor is. Féltelek. Kérlek értsd ezt meg.
- És az a sok csaj, aki körbevesz? - Vontam fel a szemöldököm. - Velük mi van?
- Mi lenne?
- Jaj ne nézz hülyének! - Forgattam meg szemeimet.
- Féltékeny vagy? - Vigyorgott.
- Te vagy az. - Fontam keresztbe kezeimet.
- Jogosan.
- Én is jogosan.
- Szeretlek. - Mondta.
- Én is. - Mosolyogtam. - És mi lenne a második dolog? - Kérdeztem vidáman. Harry teste megfeszült, amitől kicsit megijedtem.
- Szeretném ha otthagynád a mostani munkádat. - Komoly tekintete, ellentmondást nem tűrően vizslatott. Szorongás jött rám. Ezt az egyet kihagyhattuk volna...- Nem ítéllek el, megértem, hogy a szükség nagy úr és ez kellett ahhoz, hogy a szüleid hagyatékát fent tudd tartani, de most, hogy az enyém vagy nem fogom hagyni! Ne érts félre, nem azt mondom, hogy ne dolgozz, tudom, hogy fontos neked, hogy saját kereseted legyen, ezzel nincs is baj. - Szelíd mosoly fut végig arcán, majd folytatja. - Utálom a tudatod, hogy más férfiak úgy érnek hozzád, ahogyan csak nekem lenne szabad. Utálom, hogy rajtad legeltetik a tekintetüket, utálom mert tudom mit látnak mikor rád néznek. Utálom!
- Megértem. - Annyira, de annyira megértem! Ha tudnád mennyire! Ha tudnád mit éltem át Harry, ha mindent tudnál....Nem! Nem kell mindent tudod! Ez így jó. Ez így tökéletes.
- Minden hónapban küldök neked pénzt. - Már tiltakozni, akartam mikor folytatta. - Mint mondtam az enyém vagy és ami hozzám tartozik , arról gondoskodom. - Beleegyezően bólintottam. - Fogalmad sincs róla, mennyire szeretlek. - Rázta meg fejét, de közben mosolygott. - Egyébként nem felejtettél el valamit? - Hiába törtem a fejem, nem esett le miről beszél.
- Szerda van. - Vigyorgott. Szerda van...Szerda! Szerda van!
- Logan! - Kiáltottam örömömben. - És az unokatesóim. Ma jönnek! Harry, ma jönnek! Itt lesznek. - Minden eltűnt, csak egy dologra tudtam gondolni. A családomra....Azokra akik még megmaradtak nekem... - Mennyi az idő? - Kérdeztem izgatottan. Harry elővette telefonját, majd közölte, hogy tíz múlt hét perce. - Akkor három óra és itt vannak. Itt lesznek. Velem...
- Persze, ne is érdekeljen, hogy én, a hős lovagod meg elmegyek. - Tetette a sértődöttet, de pontosan tudtam, hogy ő is annyira örül a családom érkezésének mint én.
   Testem nekivetődött a fürtösének, mely kibillentette egyensúlyából, így a padlóra zuhantunk, de mindketten csak nevetni tudtunk. Sok mindenért nevettünk. Nevettünk, azon mekkorát estünk. Nevettünk magunkért, hogy elfelejtsük a rossz dolgokat. Harry nevetett értem, mert nem akarta kimutatni mennyire is fél attól, hogy távol leszünk egymástól. Én nevettem a göndörért, leplezve mennyire féltem őt. Nevettünk mindenem, míg rajtunk a Világ nevetett. Kacarászva ismételgette: Buta emberek? Hát nem jöttetek még rá? A boldogság mulandó. De tudjátok mit? Nevessetek csak, a vége mindig ugyan az lesz....Csalódás.
       Szeretném megmutatni a Világnak: Ez hazugság! 

Sziasztok! Meghoztam az új részt, ami remélhetőleg elnyeri a tetszéseteket

Nem lett ez sem sokkal hosszabb mint az előző, de szerintem lényegre törőre sikeredett :)

A részhez jó olvasást kívánok

UI: Újból megköszönöm, hogy visszajeleztek. Hálás vagyok :)

22. Fejezet

Velem van

- Ott vagyunk már? - Kérdezem már vagy századjára. Harry kezeitől nem láttam semmit, csak azt tudtam, hogy kint vagyunk, meg, hogy átmentünk a kerten. 

- Mindjárt. - Nevet. - Nem vagy a türelem mintaképe. 

- Na látod ez igaz, de egy nőt megváratni akkor sem szép.

- Már itt is vagyunk. - Mondja, tudomást sem véve előző mondatomról. - Tádá! 

      A teljes döbbenet. Így éreztem, mikor megláttam a meglepetést. Ezt mind értem? Megszólalni se tudtam. A hely már eleve különleges volt számomra, hiszen Blake és én építettük, de ez ezerszer szebben mutatott így. A faházunk, mely lassan már tíz éve áll, egyszerűen káprázatos. Harry kivilágította az egészet, úgy ragyog, hogy az ember le se tudja venni róla a szemét. Ezt mind értem? Ismétlem meg a kérdést magamban. Ez rengeteg munka lehetett. Ámultam. Ezért tűnt el egész napra? A válasz egyértelmű volt. Ez mind értem van. Észre se vettem, de már a kis fahídon álltam, Harry azonban lentről figyelt. Ez az egész kis kuckó, nincs hatalmas távolságra a földtől, de így úgy éreztem magam mint Júlia, aki az erkélyen állva várja Rómeót. Körbenézek és szemeim könnybe lábadnak. 

- Tetszik? - Kérdezi lentről. Tekintete kicsit kétségbeesetten pásztáz, egyáltalán nem biztos abban, hogy milyen reakciót vált ki belőlem a tény, hogy egy régi emlék került most újra elő. Zöld írisze, az enyémbe kapaszkodnak, úgy csillognak, mint egy gyönyörű ékkő.

- Lenyűgöző. - Mondom végül. - De ugye, nem azt tervezted, hogy ott maradsz? - Mosolygok. Harry nem habozik sokáig, gyorsan fellépdel a kissé rozoga lépcsőfokokon és pár másodperc múlva, már ott is terem mellettem.

- De most komolyan. - Vakarja meg tarkóját. - Nem csináltam még ilyet.....Nem hiszem, hogy túl jó lennék ebben és... - Egy csókkal fogtam be száját.

- Sosem tettek még értem ilyen szép dolgot. - Mondom miután elváltunk. Úgy láttam kicsit furcsállta, de nem tette szóvá.

- Van még. - Vigyorgott. - Gyere! - Megragadta csuklómat és a fedett kis házikó felé húzott. Odaérve meglepődtem, milyen tiszta minden, de valószínűleg ez is a fürtös érdeme.

- Kakaó? - Nézek rá, de szívemben gyermeki öröm talált helyet.

- Szívesebben innál mást? Hozzak pezsgőt? Hozhatok. - Már indulni készült volna, mikor visszatartottam.

- Ez így tökéletes.....Szeretem a kakaót. - Harry megkönnyebbülten felsóhajtott, majd egy gyöngéd csókot lehelt ajkaimra.
- Nagyon szeretném, hogy emlékezetes legyen az első randink. Ez fontos nekem. - Szavai melegséggel öntik el szívem és jelen pillanatban úgy érzem, a legszerencsésebb lány vagyok ezen a világon.
- Gyönyörű. - Mondom mire Harry elmosolyodik és a földre mutat, amin szétterített egy kockás plédet és amin valószínűleg ülni fogunk. Így is tettünk. Kényelembe helyeztük magunkat, megragadtunk egy-egy gőzölgő kakaót és lassan inni kezdtük.
- Húúú ez forróbb mint hittem. - Grimaszolt.
- Nekem pont jó. - A kezembe tartott bögrére összpontosítottam. Olyan boldognak érzem magam, de mégis miért? Nem érdemlem meg Őt. Vajon mikor fog erre rájönni? Gondolataim nyomasztottak, de próbáltam nem kimutatni.
- Baj van? - Még mindig szar színész lennék.
- Nincs. - Rázom meg a fejem.
- Kim! - Szólt rám kicsit erényesebben.
- Nem érdemlem meg, hogy ilyeneket tegyél értem Harry. - Bukott ki belőlem.
- Ezt nem te döntöd el. - Mondta, mire ráemeltem tekintetem. - Minden amit itt látsz, érted van és teljes mértékben megérdemled. - Szemeimet szúrták a könnyek. - Mondd te miért vélekedsz másképp?
- Mert ilyen vagyok. - Sóhajtottam nagyot. Nem hiszem, hogy valaha is megérti.
- Milyen? - Kérdez fel. - Szerinted milyen vagy?
- Hagyjuk. - Rázom meg a fejem.
- Nem! - Rakja le bögréjét, szemeiben düh csillog. - Milyen vagy?
- Beteg, Harry! Beteg! - Kicsit hangosabb volt a kijelentés, mint amilyennek szántam. - Hiszen te is tudod...
- Most a pánikrohamaidra gondolsz? - Vonja fel szemöldökét. - Kim az nem nagy dolog.
- Persze nem nagy dolog. - Fintorodtam el. - Sok mindent nem tudsz még Harry.
- Akkor mesélj! Mondd el nekem. - Vonakodtam az ötlettől. - Nincs olyan dolog ezen a földkerekségen, amit meg ne oszthatnál velem. - Közelebb jött, kezeit összekulcsolta az enyéim körül, majd mélyen a szemembe nézett. Szívem ritmusa egyenletlenné vállt, tüdőm gyorsabban szedte a levegőt, mint eddig bármikor. - Mindeneddel együtt szeretlek. - Mondta. - Engedd, hogy segítsek. - Könyörgő arccal figyelte reakciómat. Halkan kezdtem neki.
- Pánikroham, emlékezetkiesés és hallucináció. - Nyögöm fájdalmasan. - Muszáj róla beszélnem? - Bólintott. - Akkor kezdődött mikor a szüleim meghaltak. - Nagyot nyeltem, a fürtösre néztem, ki megszorította kezeimet, ezzel is biztatva, hogy folytassam. - A repülőgép lezuhanása megrázta az egész országot. Senki nem értette, hogyan történhetett. Én még annyira se, hiszen csak a tényt fogtam fel, hogy a családom azon a repülőn ült. Az anyukám meg az apukám meghalt...... Egy ember, felvette, ahogyan a gép a semmibe zuhan, majd felrobban.....Ezt bemutatták a tévében.
- És te láttad. - Bólintottam. Harry szemei ezúttal szomorúan csillogtak.
- Borzasztó volt. - Sírtam el magam. - Minden este mikor lefeküdtem, láttam magam előtt a robbanást. Sokszor azt kívántam bárcsak én is ott lehettem volna velük, mert mindent, még a halát is jobbnak találtam, mint ezt az érzést a szívemben, ami még most is itt van. Egy idő után sírni se tudtam. Akartam, de nem tudtam. Ekkor kezdődtek a pánikrohamaim. Legalábbis hasonlít hozzá....Ilyenkor a világ összeszűkül körülöttem és csak a fájdalmat érzem. A fejem szinte szétrobban, a szívem szúr, levegőt alig kapok. Nagyon rossz. Rettentően szar. - Harry teste megfeszült, szinte éreztem, ahogyan izmai megmerevednek. - Nehéz volt feldolgozni, hogy a négytagú családunk kettőre csappant. Blake máshogy fogta fel. Próbát segíteni nekem. Majdnem három évvel fiatalabb nálam, de kettőnk közül Ő volt az erősebb. Annyira büszke voltam rá. - Halványan elmosolyodtam. - Aztán minden megváltozott.....
- Elvitték. - Szólt közbe Harry. Keserves hangon folytattam.
- Nem ezt érdemelte volna! Nem kellett volna felnőnie egy ismeretlen közegben, sok másik árva gyerek mellett. Blake nem volt árva! Nagyon is volt családja. Ott voltam neki én, de a rohadt törvények miatt nem lehettem a gyámja! Logan a bácsikám, engem választott. Egy gyerekre kapott engedélyt. Annyira mérges voltam rá Harry! Sosem értettem, hogy miért én és miért nem Blake. Aztán elmondta.....Gyengébb vagy mint az öcséd. Te ott nem bírnád ki! - Bácsikám szavai keserűséggel töltöttek el. - Igaza volt, de ekkora már nem érdekelt. Nem találtam helyesnek, hogy Ő szenved helyettem. Hiszen az öcsém! Meg kellett volna védenem.....Ezután jöttek a hallucinációk. - Nagyot nyeltem. - Ez nem olyan vészes. - Néztem bele Harry aggódó szemeibe. - Néha hallom Őket. A nevetésüket, a hangjukat. Ezek persze megijesztenek, így jön a pánikroham. Ez egy ördögi kör. - Nagyot sóhajtottam. - Persze minden rosszabb lett az idő elteltével. A barátaim akik voltak, szépen lassan más országba költöztek. Munkahelyet kerestek és éltek. Egyedül maradtam. - Féloldalas mosolyom inkább volt szomorú, mint örömteli.
       Harry teste nekem nyomódott. Kezeit körém fonta, erősen magához ölelt. Illata bódító volt, abban pillanatban elmúlt minden fájdalmam. Hogy képes erre?
- Soha többé nem leszel egyedül! Soha! - Neked el is hiszem.  - Erre megesküszöm.
- Harry.... - Kezdem volna bele.
- Nem! Hallgass! Ne kételkedj a szavamban, rendben? - Még mindig ölel. - Rendben?
- Rendben. - Lassan elvált tőlem. Mélyen a szemembe nézett, jobb kezét arcomhoz simította.
- Kárpótollak mindenért. - Mondta. - Legalábbis megpróbálom. Megteszek mindent. - Zavarban voltam. Mosolyogtam és a padlót fixíroztam, de állam alá nyúlt így rákényszerültem, hogy a szemébe nézzek. Kényszer? Nem....ez egy álom. A legszebb emberrel nézek farkasszemet. Mivel érdemeltem ezt ki?

Aznap sete rengeteg dologról beszélgettünk. Olyan dolgokról is amikről sosem hittem volna, hogy fogok. Harry boldogan mesélte el, hogyan jött rá arra, hogy énekes akar lenni, majd megtudtam, milyen is volt a kicsi Styles. Mesélt a családjáról és arról mennyire szereti a nővérét. Közben Ő is kérdezgetett. Elmeséltük egymásnak az elő csókunkat, bár én a nevet kihagytam, mert nem hiszem, hogy örült volna, hogyha megtudja Benny volt az, bár így is féltékenységet véltem felfedezni hangjában mikor azt mondta: Milyen klisés dolog már egy fűzfa alatt csókolózni. A Titanic zenéje, nem szólt véletlenül? Csak vigyorogtam. Boldog voltam. Nagyon.
      Harry ajkai elidőztek enyéimen. Ekkor már a pokrócon feküdtem, Harry felsőteste nekem préselődött és vágyakozva vártam minden egyes újabb érintését. Ennek ellenére a csóknál többre nem jutottunk, bár van egy olyan érzésem, hogy Harry a szíve mélyén vágyott a többre, de nem akart elsietni semmit. Így egy idő elteltével mellém feküdt, fejemet mellkasán pihentettem. Öblítőjének illata kellemes volt, szívének dobbanásai megnyugtattak. Itt van velem. Él. Dobog a szíve. Szeret. Velem van. Él. Él. Szeret. Engem szeret. Én is szeretem. Ezekkel a szavakkal merültem álomba.

Kimberly csókja mámorítóan hat elmémre. Annyira akarom Őt, de nem érezném helyesnek a dolgot, hiába lenne benne a dologban. Ez így most jó, ez így tökéletes. Mellkasomon pihen és ennél szebbet már el se tudok képzelni.
    Amikor sírt, és a múltjáról beszélt a szívem szinte széthasadt a fájdalomtól, hogy mindezt át kellett élnie. Úgy éreztem tennem kell azért, hogy soha többet ne kelljen szenvedni, hogy mindig legyen számára valaki, aki elfeledteti vele a múltat. Tudom, hogy Ő más, hogy nem mutatja ha fáj és titkolja ha baj van. De előttem nem tudja és soha nem fogom neki hagyni, hogy magában tartsa az érzéseit. Nem! Soha!
    Egy nap boldog leszel Kimberly Lockwood. Velem vagy nélkülem, de az leszel. Tudom. Érzem. Túl jó ember vagy ahhoz, hogy ne így legyen. Túl jó vagy nekem. Félek, hogy egy nap rájössz erre....Félek, hogy elveszítelek. De most nyugodt vagyok. Szeret. Velem van. Ő az enyém. Nem adom senkinek! 
 - Szeretlek. - Suttogtam még az éjszaka csendjébe, miközben már aludt. És ez sose fog megváltozni.