2014. október 31., péntek

25. Fejezet 

Ígéret


Gyerekkoromban sokszor éreztem magam boldognak. Rengetegszer. Boldog voltam mikor megszületett az öcsém, vagy mikor először mentem iskolában, de még akkor is mikor fél áron hozzájutottam a legújabb Chris Brown albumhoz. Tudtam örülni, annak ha szépnek neveznek és annak, ha megehetem az utolsó csokis sütit. Imádtam, ha tesiórákon játszottunk, az unalmas fekvőtámaszok és a felülések helyett. Örültem egy ötösnek magyarból, és a ritka hármasoknak matekból. Szívesen elmentem és szerettem is kirándulni, ahogyan boldogság töltött el akkor is, ha megvehettem valamit amire régóta vágytam, vagy mikor kiolvastam egy könyvet aminek imádtam minden egyes sorát. Annyiszor éreztem magam boldognak, annyi pillanat van ami nevetéstől hangos. Mégis. Ebből szinte semmi nem jut eszembe egy átlagos napon. Semmi. Azonban az a nap, az-az este, az a hónap mikor meghallottam mi történt, mikor felfogtam, hogy nincsenek szüleim, mikor elvitték az öcsém sokkal, de sokkal elevenebben él bennem. Nem tudok szabadulni tőle. Az érzéstől mely megbénít, megrémít, lassan, de biztosan elpusztít. Körülbelül egy éve tudom, hogy valami nem stimmel velem. Hogy nem normális az, ahogyan viselkedem. Hogy a gyász elvette az eszem. Hogy a lelkem talán soha nem jön helyre. Mekkora lehet a baj? Teszem fel magamnak a kérdést ezredjére. Istenem, ugye nem vagyok beteg? Mondd, hogy nem! Kérlek!
- Kopp-kopp. - Hallom Benny hangját.
- Fürdőszoba! - Nagy erőfeszítés árán, sikerült, nyugalmat erőltetnem hangomra.
- A kicsik és Logan követelik, hogy segíts nekik kifesteni. - Nagyot nevetett, majd hozzá tette. - Missy húgodnak van ám ízlése. Idézem: Narancsájga és lila legyen egy kis pirosz beütéssel. - Hallottál már ilyet? Elképesztő egy kis csaj. - Halványan elmosolyodtam. Boldog pillanat. Meddig marad?
- Öt perc és lent vagyok. - Mondom végül, mire kapok egy okét, és hallom az ajtó záródását. Egy nagy adag levegővel lettem szegényebb ezek után. Belenéztem a tükörbe és magam is meglepődtem mennyire sápadt vagyok. A kezem meg zsibbadt, bár nem tudom miért. 
Nagyot nyeltem és megnyitottam a csapot. Beteg lennék? Nem..nem..lehetetlen.
A hideg víz hatása jót tett, a felhevült arcomnak és a fájdalomtól sikító lelkemnek is. Újra arra eszméltem fel, hogy saját magamat nézem a fürdőszoba tiszta üvegébe, melyet már egyszer bevertem és szilánkosra törtem. Elájultam. Akkor is....csak úgy.....Semmi előjele nem volt...Csak megtörtént.
Remegett mindenem. 
- Annyival könnyebb lenne ha itt lennél. - Sóhajtok nagyot Harry-re gondolva. Számomra is meglepő, de míg itt volt, míg vele lehettem, vele alhattam, egyszer sem jutott eszembe más csak ő, és az mennyire könnyebb vele. Tudtam nevetni, úgy, hogy nem volt bűntudatom miatta, tudtam aludni, úgy, hogy nem voltak rémálmaim. Tudtam, úgy létezni, hogy kívántam a levegőt a tüdőmbe. Éltem.
Ennyire megváltozik az ember ha szerelmes? Ennyivel szebbnek látja a világot? - Ennyivel jobb lennék vele? - Kérdésem ott lebeg, válaszra várva, de válasz nem jön, bár ez nem meglepő. Egyedül vagyok...
  
Nem tudom pontosan, hogy mennyi idő is telt el úgy, hogy a fürdőszoba hideg csempéjén ültem, de telefonom csörgése zökkentett ki, kómás állapotomból. Egyből utána kaptam, szívem hevesebben kezdett dobogni. Harry? De csalódnom kellett. Colin.
- Szia. - Köszön vidáman.
- Szia. - Mondom kevésbé lelkesen.
- Baj van? - Ajkamba harapva tartottam vissza könnyeimet. Annyira nem akartam sírni, annyira kiakartam mondani, hogy mi  a baj, hogy mi bánt. De nem ment. Nem tudtam megszólalni. - Kimbery Lockwood! Halassz? Istenem, nem csináld ezt velem. Oda mennyek? - A fejem majd szétrobbant. - Oda megyek....Már öltözök is...A sírba viszel, hallod? Mondj valamit pici lány...Akármit! 
- Colin. - Törtem ki belőlem a zokogó roham.
- Itt vagyok. Hallom minden szavad...Itt vagyok. - Lágyult el hangja.
- Colin. - Sírtam. - Annyira fáj.
- Mi életem? Mi fáj?
- A Szívem. A szívem fáj.
- Nyugodj le, nem lesz semmi baj. Elmúlik. Vegyél egy mély levegőt, majd fújd ki. - Így tettem. - Ügyes vagy. Ezt ismételd addig, míg helyre nem jössz. Csukd be a szemed.....Ügyes vagy.
- Nem is látsz. - Lihegtem.
- Babám, én mindent látok. Tudod sokan hívnak Istennek is.
- Hol? - Emeltem fentebb a hangom, miközben feltámaszkodtam a földről. Ki kell festenem a házat a családommal. Ki kell. Jó emlékek kellenek. Boldog emlékek.
- Az ágyban. 
- Colin. - Nevettem.  
- Na ez már jobban tetszik. Nevess még, te úgy se tudod bebizonyítani az ellenkezőjét.
- Mi van? - Értetlenkedtem. Időközben kihangosítottam a fiút és egy kevésbé csinos ruha után keresgéltem, amit nem bánok ha piszkos lesz. Egy zöld kis rövidnadrágot választottam, meg az egyik hatalmas pólómat amit alváshoz használok. 
- Lány vagy. Éppenséggel nem vagy az estem, bocsi. - Majd homlokon csaptam magam. Hát persze.
- Keressek neked egy daliás szépfiút?
- Olyat úgy se fogsz találni, mint amilyen Jace volt. - Színtelen hangja most engem rémisztett meg.
- Colin. Te. Én. Holnap. Nálam.
- Mondtam már életem, hogy nem vagy az esetem.
- Hülye vagy. - Nevettem fel.
- Örülnék ha találkoznánk. - Váltott komolyra. - Rám férne, egy beszélgetés, meg egy hatalmas buli, bár kétlem, hogy ugyan ott lennénk törzsvendégek.
- Oda megyünk ahova te akarod. - Mosolyodtam el. - Foglalt vagyok. - Ez az egyetlen boldog témám. Szívás...
- Style, mi? - Colinnak még nem mondtam el, de ezek szerint ilyen nyilvánvaló, hogy Ő az. - Azóta tudom, hogy szeret, mióta hazavittelek. Úgy nézett rám.
- Hogy, úgy?
- Tudod. : Hazakísérted a csajt akit szeretek, most pusztulj bele a kád spenótba.
- Spenótba?
- Apróságok.
- Akkor holnap? - Kérdeztem.
- Holnap.
- Colin.
- Hm?
- Köszönöm.
- Én köszönöm neked. Hosszú ideje nem volt már igaz barátom, erre most itt vagy te.
- Szeretlek.
- Én is pici lány. - A barátság az egyik legszebb dolog a világon Colin. Boldoggá tud tenni. Te boldog vagy ha velem vagy? Mondd csak Colin nem vagyok teher? Nem teher számodra az, hogy te is tudod amit én? Nem, csak azért vagy velem, mert féltesz? Mondd csak Colin, miért? Miért jöttél azon a napon oda hozzám? Miért voltál velem olyan kedves? Tudtad igaz? Te már akkor tudtad, hogy beteg vagyok. Tudtad mert ugyan azt láttad a szememben, amit te láttál a sajátodban. Már akkor segíteni akartál. Édes Colin, hálás vagyok neked. Nagyon megszerettelek, de egy nap te is rájössz, hogy rajtam már semmi sem segít. Bocsáss meg, hogy ezeket nem mondom ki. Jogod lenne tudni. Tudni, hogy olyat próbálsz menteni, ami menthetetlen. 

***
- Na készen is vagyunk. - Sóhajtottam fel, majd töröltem egyet homlokomon. Ledobtam az ecsetet és Missy, utánozva engem ugyan így tett. Leültünk a berendezetlen szoba közepébe és onnan szemléltük művünket.
- Olyan mint a naplemente? - Kérdezte reményteli hangon unokahúgom.
- Olyan. - Mosolyogtam rá. - Nagyon szép lett.
- Köszönöm. - Vigyorgott rám. - Apa mindig azt mondja, hogy anya olyan szép volt, mint a naplemente. Ezért akartam ilyenre. - Nézett körbe, mire nekem gombóc nőtt a torkomba. Olyan kicsi még ehhez, mégis úgy kezeli az anyukája halálát mint egy felnőtt. Talán azért mert sosem ismerhette meg? Erre a gondolatra összeszorult a szívem. A Lockwood család, cseszettül el van átkozva!
- Logan szokott nektek róla beszélni? - A kislány a fejét rázta.
- Nem szeret. - Hajtotta le fejét. - Bár mindig elmondja, hogy olyan csodás vagyok mint Ő.
- Ez igaz.
- Te ismerted? - Nézett rám Missy, azokkal a csodaszép tengerkék színű szemeivel.
- Bizony ismertem.
- És milyen volt? - Kérdezte. - Tényleg hasonlít rám?
-  Persze. - Mosolyogtam - Nagyon kedves volt és gyönyörű. - Kezdtem bele. - Odaadó, vicces, és remek szakács.Sok mindent amit ma eltudok készíteni, tőle tanultam.
- Szeretted? - Jön a következő kérdés, amire oly nehéz válaszolnom., hiszen voltak pillanatok mikor a pokolba kívántam a bácsikámmal együtt.
- Nagyon. - Mondom végül, könnyeimmel küszködve. - Annyira jó ember volt és gyűlölöm a gondolatot, hogy te nem tapasztalhatod meg, a gyöngédségét, a szeretetét és azt a mérhetetlen gondoskodást amivel engem is megajándékozott. - Nagyot nyeltem. - Nem fogok neked hazudni Missy, voltak idők, mikor nem úgy bántam és beszéltem az anyukáddal ahogyan kellett volna. Volt, hogy nem becsültem meg igazán, de nagyon bánom. - Potyogtak a könnyeim. - Nagyon! Mindig jót akart és én olyan csúnyán bántam vele. Nem ezt érdemelte. Ne haragudj rám. Elutasítottam anyukád szeretetét, holott te meg se tapasztalhattad.
- Semmi baj. - Jött közelebb unokahúgom és apró kezeit körém fonta. Arcát vállamba temette és úgy motyogott tovább. - Ne sírj, kérlek. - Hallottam a hangján, hogy ő is közel áll hozzá. - Azért  mesélsz majd még?
- Persze. - Szorítottam magamhoz. - Annyi történetem van róla , hogy azt el se tudod képzelni.
- És mindet elmondod? - Kérdezte hüppögve.
- Mindet. - Bólintottam. - Ígérem. Ígérem, hogy elmesélek mindent amit tudok az anyukádról, ígérem, hogy úgy foglak szeretni, ahogyan Ő szeretett volna téged, ígérem, hogy vigyázni fogok rád és sosem hagylak el. Ígérem pici lány. Ígérem. 
- Szeretlek. - Jött a bizonytalan, vékony kis hang.
- Én is. - Könnyebbültem meg. - Én is.
- Na mi van itt? - Csendült fel az apró férfihang. - Engem mindenből ki akartok hagyni, igaz? - Tette keresztbe kezeit. - Várjunk, ti sírtok? Apa! A csajok bőgnek! - Ordította el magát Zac, majd lassú léptekkel felénk közelített. - Van itt bent egy szörny? - Fordult körbe. - Ne féljetek hajadonok, megvédelek titeket. - Honnan szedi ezeket? Hajadonok. Nevetnem kellett.
- Gyere ide törpi. - Intette magamhoz.
- Törpi? - Kapott a szívéhez. - Soha többé nem hívj így!
- Na jó. - Forgattam meg szemeimet, majd magamhoz rántottam és egy nagy puszit nyomtam az arcára.
- Jaj, ne már. - Fintorgott. - Mi vagyok Én? Missy?
- Héj! - Szólalt fel a kicsi lány, ki még mindig az ölemben ült - Te nem lehetsz Én! - Jelentette ki határozottan. 
- Még szép, hogy nem. - Pufogott Zac. - Mindenki egyéniség. Én ilyen vagyok. - Tárta szét kezeit. - Hát nem csodálatos? - Csillantak fel szemei.
- De. - Nevettem. - Az.
- Ne tévesszen meg a stílusom. - Nézett rám komolyan, majd leült mellém - Bírlak. - Nyögte ki, mire felvontam a szemöldököm. Ezt nem vártam volna. - Na jó, tudod, mit? Kimondom. - Sóhajtott nagyot. - Szeretlek. - Ezt most jól hallottam? Nagy szemekkel néztem rá, majd Missy-re, aki ugyan így nézett három perccel idősebb bátyára.
- Összepisilem magam. - Suttogta Missy. - Most komolyan kimondta, hogy szeret? - Nézett rám. - Ki vagy te és mit tettél a tesómmal?
- Szép. - Rázta a fejét a nagyobbik. - Egyszer mondok ilyet és azt hiszik ufó vagyok. 
- Édesem. - Szólaltam meg. - Én is szeretlek.  Na gyere ide törpi. - Tártam szét karjaimat és láttam Zac szemében, hogy örül a gesztusnak, hiszen azonnal karjaim közé vetette magát. - Vigyázok rád, míg világ a világ. Soha nem leszel egyedül, sosem hagylak el. Örökre itt leszek neked.
- Ígéred? - Kérdezte. Hangjában remény csendült. Ekkor fogtam fel igazán, hogy ő is egy sérülékeny kisgyerek, akivel csúnyán elbánt az élet.
- Esküszöm. - Mondtam, mire erősebben szorított.
- Halljátok ezt? - Szólt közbe Missy. - Mintha egy elefánt trappolna. - Abban a pillanatban jelent meg Logan az ajtóban. - Hoppá. - Tette szája elé, a kezeit Missy. Egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
- Én....Azt hittem. - Lihegett bácsikám. - Ti nem is sírtok. - Mutatott körbe rajtunk, majd nagy mosolyra húzta a száját. - Olyan szépek vagytok így együtt. - Szemeiből sütött a boldogság és a hála. - Na, engedjetek oda engem is. - Sétál közénk majd leült. Missy, azonnal apjához sietett és  mellé telepedett, míg Zac az én ölemben, talált menedéket. Úgy látszik, most már tényleg elfogadott és megszeretett.
    Nem sokkal ezután megjelent Benny is, aki szintén csatlakozott a mi kis körünkhöz és bár nem tudom milyen módon, hogy hogyan jutottunk el ideáig, de közel négy órát ültünk és beszélgettünk, Missy naplementés szobájában, ahol először éreztem azt, hogy talán miattuk tényleg meg kéne változnom.
           Megígértem nekik....A szavamat adtam, hogy velük leszek, hogy míg lélegzem, sosem lesznek egyedül. Éppen ezért kell megváltoznom. Értük. Mert nem számít, hogyan végződik az én történetem, egyedül az a fontos, hogy nekik jobb legyen. Miattuk kell végigcsinálnom. Ők azok, akik miatt nem adhatom fel. Akik miatt nem választhatom azt az utat, ami sokkal könnyebbé tenné az életemet. Miattuk kell élnem. És miatta. Harry miatt. Mert neki is tettem egy ígéretet. És milyen ember lennék, ha csak úgy megszegném? Önző és gyáva......Sose leszek ilyen....Nem akarok....Nem leszek...Nem lehetek...Miattuk nem!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése