Sziasztok!
Úr isten el se tudom nektek mondani, hogy mennyire sajnálom, hogy ennyit késtem az új résszel. Remélem azért nem haragszotok nagyon és tetszeni fog nektek. :)
Kíváncsian várom a véleményeteket.
Ölel: Szabina
Meglepetés a köbön.
Furcsa mikor az ember rájön, hogy amit eddig hitelesnek hitt az mind csak téveszme és ijesztő mikor rájön az igazságra. A párhéttel ezelőtti események ködösen derengenek és jobban belegondolva semmire sem emlékszem. Az én elmém azt az illúziót keltette, hogy mosolyogva hazaértem majd egy kisebb hisztizés után lenyugodtam és minden ment tovább a maga módján. Hatalmasat tévedtem. Zayn elmesélte mit is tettem miután kiléptem az intézet ajtaján. Összeestem. Zayn kapott el és rakott be a kocsiba. Saját elmondása szerint fal fehér voltam és rettentően megijedt mikor meglátott. Ennek ellenére nem vitt orvoshoz, amiért rettentő hálás vagyok, mert semmi kedvem nem lett volna, az orvosok okoskodásához és ahhoz, hogy elmondják valami nincs rendben velem. Mert ez így van. Valami nem jó, de ezt mélyen elnyomom magamban, mert az igazság fájna és talán lelkileg még jobban összeomlanék.
Miután Zayn hazavitt, kivett a kocsiból és hatalmas ordítozások közepette bevitt a nappaliba, pár másodperc múlva már az összes fiú körülöttem volt. Legjobb barátom elmondása szerint Louis nagyon megijedt és elkezdett vele veszekedni és kiabálni, mert nem vitt orvoshoz. Felelőtlennek és baromnak nevezte, amin én tényleg nagyon meglepődtem, mert Louis-t valahogy nem tudom elképzelni idegesen. Zayn azt mondta, hogy nagyon aggódhatott értem. Arról is beszámolt, hogy Liam szinte sírva könyörgött neki, hogy kezdjenek velem valamit, mert ekkorra már semmire se reagáltam. Hiába öntöttek le egy pohár vízzel és hiába paskolgatták az arcomat, nem keltem fel, de még csak a szempilláim se rezzentek meg. Elmesélte, hogy talán Niall volt az egyetlen aki nem szólt egy szót sem. Csendben volt, leguggolt mellém és a kézfejemet simogatta. Zayn pedig örült neki, hogy legalább az egyikük nyugodt, még akkor is ha belül nyilvánvalóan tombol. Míg nekem az az emlék rémlik, hogy én meséltem el a többieknek az életem történetét, Zayn felvilágosított, hogy ő mondta el nekik az egészet. A szüleimet, az öcsémet, az örökségemet és mindent ami ahhoz vezetett, hogy ájultan feküdjek a kanapén. Hosszasan taglalta azt is, hogy Harry mennyire kétségbeesett arccal bámult és, hogy bár nem mutatta ki rettentően ideges volt. Ezek után még óráknak tűnő másodpercekig nem történt semmi. Zayn azt mondta, hogy ő ott lelkileg, ha csak egy pillanatra is de meghalt.
Felkeltem. Szemeimet óvatosan kinyitottam, de nem csináltam semmi mást. Niall ekkor ijed meg igazán. Zayn azt mondta, hogy nem bírta tovább. Elment. Szerinte azért mert, sírt. Én meg remélem, hogy ez nem igaz, mert akkor a bűntudatom csak nagyobbodik. Malik a következő részt, nagyon halkan mesélte el. Szinte suttogta.
- Felkeltét, de nem csináltál semmit. Bámultad a plafont és a szemeidből folytak a könnyek. Nem tudtam pontosan, hogy mi van, csak azt, hogy szenvedsz. Borzasztó volt látni....
A mondatok, bár nem mutattam, engem is rettentően megérintettek. Hogy lehet az, hogy én ezekre még csak nem is emlékszem? Miért van ez? Bár meglepődtem a dolgokon, de fele annyira se, mint amit ezután mondott.
- Harry volt az első aki odasietett hozzád. Mindenki beszélt neked, de csak neki válaszoltál. Kicsit rosszul is esett, de boldog voltam mikor végre hangokat is kiadtál.
Mert ezután bőgtem. Zayn szerint nagyon. Kiabáltam velük, de nem mondta meg, hogy miket mondtam. Ennek ellenére mindenkitől bocsánatot kértem...
A szobámban lejátszódó jelenetre emlékszem. Lefürödtem és sírtam, de a kettő közt fogalmam sem volt, hogy mit csinálok. Az még rémlett mikor az ágyamon ültem és bánatosan zokogtam, meg még az is, hogy valaki bejött és átölelt. Louis volt az. Louis volt aki elsőnek berontott hozzám, majd sorban követte a többi fiú is. Zayn ennél a résznél falfehérré változott. Előre féltem mit fog mondani.
- Bementünk, mert Louis berontott. Igazából én és Liam hagyni akartunk téged, hogy lenyugodj egy kicsit. Még jó, hogy nem tettük. Még jó, hogy Louis ilyen akaratos. Fogalmam sincs mi lett volna veled, ha nem rontunk be...
- Miért mit tettem? - Kérdeztem félve.
- A kezedből folyt a vér, de nem akárhogy. Ha hagyunk téged, akkor tuti, hogy elvérzel....
Betörtem a fürdőszoba tükrét. Emiatt vérzett a kezem és emiatt hívtak a fiúk egy általuk ismert háziorvost és emiatt vagyok most "házi őrizetben". Zayn ezek után nem engedte, hogy egyedül legyek. Az ünnepeket is vele töltöttem.
- Biztos, hogy örülni fognak nekem? - Kérdezem feszengve, az előttem álló fiút, aki kérdésemet meghallva csak egy megértő mosolyt küld felém.
- Nagyon szeretnek téged. Rég nem láttak, de imádni fogják a tényt, hogy itt vagy. - Zayn szavai egy kicsit megnyugtattak, de nem sokáig ugyanis nyílt az ajtó és egy jól ismert alak lépett ki rajta. A magas barna hajú fiút szorosan magához vonta és boldogan üdvözölte.
- Édesem, hát végre megérkeztél. Jól telt az ide vezető út? - Még meg se várta a fiú válaszát, de folytatta. - A kedvencedet főztem és a lányok csináltak neked mézeskalácsot. Jaj drága szívem úgy hiányoztál. - Még egy cuppanós puszit nyomott Zayn arcára, majd tekintete megakad rajtam. Szemeiben mintha a felismerés lángja gyúlt volna meg, úgy kiáltotta a nevem a nagyvilágnak.
- Kimberly! Édes, drága Kimberly. Hát te is itt vagy?
- Patricia. - Meghatódottságomat nem tudom leplezni, szinte azonnal a nyakába ugrok. Olyan rég láttam. Jellegzetes parfümének illata, keveredett az ünnep illatával és ettől a szívem mérhetetlenül boldog lett. Neki nincs semmi baja. Ő boldog. Ha ő boldog én is az vagyok.
- Apróságom, annyira örülök, hogy itt vagy. Zayn nem szólt, hogy jössz, de ne aggódj van itt elég hely nyugodtan maradhatsz. Ugye maradsz csillagom? - És én nem tudtam nemet mondani, szóval csak bólintottam. - Gyertek beljebb. - Tette még hozzá és már el is tűnt, mert a konyhában nagyban sült a pulyka és főtt a krumpli.
Lábak trappolása hallatszik és az emeletről előtűnik három lány. Szemeikben öröm csillog, ahogy meglátják testvérüket. Blake. A szomorúság úgy söpört rajtam végig mint még soha. Annyira, de annyira hiányzik. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy Zayn végre magához vonhatja őket és velük lehet. Kicsit arrébb állok, mert úgy érzem most egy felesleges személy vagyok és amúgy is megérdemelnek annyit, hogy egy kicsit együtt legyenek. Mint egy nagy és gyönyörű család.
- Kimberly? - Hallok meg egy bizonytalan kis hangot a lépcső irányából. Fejemet odakapva észreveszem a kis Safaa-t, aki már nem is olyan kicsi mint amilyenre emlékszem. - Kimberly! - Kiálltja most már és egyenesen nekem szalad. Kis teste az enyémnek ütközik és szorosan közrefog. Letérdelek a parkettára és úgy szorítom magamhoz.
- Tökmag. - Nevetem el magam, de szemeimbe könnyek gyűlnek és a sírás küszöbén állok.
- Végre itt vagy Kimberly. - Mondja csilingelő hangon és olyan sok szeretettel a hangjában, hogy a szívem hatalmasat dobban miatta.
- Safaa. Istenem, de hiányoztál. Annyira megváltoztál. - Mosolygok rá. - Jól megnőttél.
- El se hiszem, hogy itt vagy. Apa nagyon fog örülni. Mióta nem látogatsz meg minket ő se sakkozik. Azt mondja, hogy csak veled szeret. Nagyon boldog lesz.
Yasher. Emlékszem mennyire boldog voltam, mikor megláttam. Lesétált a lépcsőn, de nem szólt semmit. Ő nem az a fajta ember, aki kimutatja az érzelmeit, mégis pontosan érzed, hogy szeret. Lesétált hozzám, összeborzolta a hajam, rám mosolygott és annyit mondott.
- Tudod a gyerekeim nem nagy ellenfelek, mindig legyőzöm őket. Ha jól emlékszem akkor 24-22-re vezetsz. Ez most változik apróság. Na gyere, játszunk egy menetet.
És én követtem és nem egy menetet játszottunk, hanem vagy tized. A végén már ránk szóltak, hogy jó lenne ha abba hagynánk mert kész a vacsora. Nehezen de felálltunk és elmentünk enni. Az ételek finomak voltak, a hangulat pedig békés. Hiába nem vagyok családtag, de mégis úgy bántak velem. Mindig is úgy kezeltek, mint egy hetedik tagod. Ők a második családom. Bár lehetne első is...
A szobám ajtaja halkan nyitódik. Nem érdekel ki az. Mióta hazajöttünk mindegyikük úgy néz rám mintha beteg lennék, pedig nem vagyok az. A sajnálkozó tekintetük az ami teljesen kiborít. Nem kell engem sajnálni. Jól vagyok. Még akkor is ha ez hazugság. Jobb ebben hinni. Sokkal könnyebb.
- Hercegnő? - A szemeim olyan gyorsan pattantak ki mint még soha. Olyan gyorsan ültem fel, hogy meg is szédültem. Hitetlenkedve néztem az előttem álló alakot. Ezt is beképzelném? Most is csak képzelődök?
- Benny? Benny, te mit keresel itt? - Kérdeztem hitetlenkedve. Nem kellene itt lennie, hisz ő már rég nem Angliában lakik.
- Tudod nem pont ilyen fogadtatásra számítottam. - Nevet fel.
- Nagyon örülök neked, de nem értem. Mikor legutoljára találkoztunk azt mondtad, hogy lehet csak félév múlva tudsz visszajönni.
- Ideköltözök. - Jelenti ki egyszerűen az én szívem pedig nagyot dobban.
- Mi?
- Jól hallottad hercegnő. Benny System újra Angliában. - Széles vigyora megdobogtatja a szívem. Mosolyognom kell, de úgy igazából. Boldog lennék? Komolyan boldog? Igen. Méghozzá annyira, hogy az ágyamból felpattanva egyenesen nekirontok. Kezei finoman ölelnek és derekam körül egy szoros láncot alkotnak. Fejemet mellkasának vetem és a szívem őrült tempóban dübörög.
- Szeretlek hercegnő. - Ettől a mondattól pedig úgy éreztem, hogy újra élek.
- El se hiszem, hogy itt vagy. Apa nagyon fog örülni. Mióta nem látogatsz meg minket ő se sakkozik. Azt mondja, hogy csak veled szeret. Nagyon boldog lesz.
Yasher. Emlékszem mennyire boldog voltam, mikor megláttam. Lesétált a lépcsőn, de nem szólt semmit. Ő nem az a fajta ember, aki kimutatja az érzelmeit, mégis pontosan érzed, hogy szeret. Lesétált hozzám, összeborzolta a hajam, rám mosolygott és annyit mondott.
- Tudod a gyerekeim nem nagy ellenfelek, mindig legyőzöm őket. Ha jól emlékszem akkor 24-22-re vezetsz. Ez most változik apróság. Na gyere, játszunk egy menetet.
És én követtem és nem egy menetet játszottunk, hanem vagy tized. A végén már ránk szóltak, hogy jó lenne ha abba hagynánk mert kész a vacsora. Nehezen de felálltunk és elmentünk enni. Az ételek finomak voltak, a hangulat pedig békés. Hiába nem vagyok családtag, de mégis úgy bántak velem. Mindig is úgy kezeltek, mint egy hetedik tagod. Ők a második családom. Bár lehetne első is...
A szobám ajtaja halkan nyitódik. Nem érdekel ki az. Mióta hazajöttünk mindegyikük úgy néz rám mintha beteg lennék, pedig nem vagyok az. A sajnálkozó tekintetük az ami teljesen kiborít. Nem kell engem sajnálni. Jól vagyok. Még akkor is ha ez hazugság. Jobb ebben hinni. Sokkal könnyebb.
- Hercegnő? - A szemeim olyan gyorsan pattantak ki mint még soha. Olyan gyorsan ültem fel, hogy meg is szédültem. Hitetlenkedve néztem az előttem álló alakot. Ezt is beképzelném? Most is csak képzelődök?
- Benny? Benny, te mit keresel itt? - Kérdeztem hitetlenkedve. Nem kellene itt lennie, hisz ő már rég nem Angliában lakik.
- Tudod nem pont ilyen fogadtatásra számítottam. - Nevet fel.
- Nagyon örülök neked, de nem értem. Mikor legutoljára találkoztunk azt mondtad, hogy lehet csak félév múlva tudsz visszajönni.
- Ideköltözök. - Jelenti ki egyszerűen az én szívem pedig nagyot dobban.
- Mi?
- Jól hallottad hercegnő. Benny System újra Angliában. - Széles vigyora megdobogtatja a szívem. Mosolyognom kell, de úgy igazából. Boldog lennék? Komolyan boldog? Igen. Méghozzá annyira, hogy az ágyamból felpattanva egyenesen nekirontok. Kezei finoman ölelnek és derekam körül egy szoros láncot alkotnak. Fejemet mellkasának vetem és a szívem őrült tempóban dübörög.
- Szeretlek hercegnő. - Ettől a mondattól pedig úgy éreztem, hogy újra élek.
