Sziasztok! Bocsánat a késésért, de megpróbáltam mihamarabb részt hozni. Szerintem nem lett a legjobb, de azért remélem tetszik majd nektek. Köszönöm, hogy vagytok és remélem mindenkinek jól telt a Szilveszter :)
Jó olvasást!
Ölel: Szabina
UI: a következő részt pontosan nem tudom, hogy mikor tudom, majd megírni, de sietek vele. Imádlak titeket!
9. Fejezet
Mosolygok.
A gyomorom görcsbe rándulva szaltózik egyet, ahogy a hatalmas vaskapu elé érve végre felfogom, hogy ez nem egy álom és, hogy igenis látni fogom az öcsémet, akinek mosolya és nevetés már mindennél jobban hiányzik. Mégis valami visszatart, hogy megnyomjam a csengőt, mely elválaszt attól, hogy végre bejussak erre ez istenverte helyre. A ház hatalmas falai és a barna cserepekkel befedett háztetője barátságos külsőt ad neki, de ránézve inkább a hideg ráz tőle. Van valami a kisugárzásában ami megijeszt és rossz érzést kelt bennem. Ők vették el az öcsémet. Utálom ezt a helyet. Utálom.
Erőt véve magamon nyomom meg a kis gombot és lélegzet visszafojtva várom, hogy történjen valami. A kapu azonban nem nyílik, amitől kicsit ideges lettem és a fejem dübörgött a sok buta gondolattól. Nem akarnak beengedni. Meggondolták magukat és most hagynak szenvedni. Eme mondatok zakatoltak a fejemben, mikor a ház ajtaja kinyílt és egy apró termetű, kicsit tömzsi szemüveges, körülbelül a ötvenes éveiben járó nénike lépett ki rajta. Valahonnan nagyon régről rémlett a nő markáns és érzelemmentes arca. Tökéletes tartása erőt és magabiztosságot sugárzott. Jéghideg tekintete az ember lelkéig hatol és apró darabokra töri azt. Ő a kaszás. A végső ítéletet kimondó szívtelen és rideg asszony. Elizabeth Huryle. Ugrott be a név és ettől még az eddiginél és idegesebb lettem. Ez a nő vette el tőlem az öcsémet. Ősz haja kontyba van tűzve és tincsei között egy virágos hajtű is felfedezhető, ami egyáltalán nem illik hivatalos megjelenéséhez.
- Kimberly Lockwood? - Kérdezi az érces hang, mely olyan régóta kísért álmaimban is. Nem akarok ránézni, mert félek a saját reakciómtól. Félek, hogy netalántán nekirontanék és kiverném belőle a szuszt is. Sírva kértelek, hogy engem küldj intézetbe az öcsém helyett. Legszívesebben ordítanék vele, de nem teszem, mert nem emiatt vagyok itt. Erőt veszek magamon és belenézek aranybarna szemeibe, majd határozottan válaszolok.
- Igen én vagyok az. - Gyökér. Tönkretette az életemet és még csak nem is emlékszik rám.
- Kövessen. - Intett egyet a kezével. Mi vagyok én? Kutya? Sértett a tudat, hogy elfelejtett. A bennem tomboló dacos kisgyerek legszívesebben számon kérné rajta a dolgot. Emlékszik rám Elizabeth néni? Én vagyok az a kislány, akinek a szülei meghaltak egy repülőbalesetben. Ó nem emlékszik? És arra, hogy elválasztott az egyetlen élő rokonomtól? Erre sem? Elizabeth néni, maga már nagyon öreg lehet. Sebaj.
A nagy házhoz, nagy kert is dukál. Annak ellenére, hogy gyönyörű virágok és szép szobrok ékesítik ezt a nyomorult helyet, semmit sem dob a hely hangulatán. Olyan szabályos minden, mint egy királyi udvarban. Merev és barátságtalan. Nem tetszik. Itt semmi sem tetszik.
Éveknek tűnő percek teltek el, míg a ház bejáratához értünk. Lassan kitárta előttem az ajtót és betessékelt. Meglepődve figyeltem a kórházi váróhoz hasonló belteret. A különbség csak annyi volt, hogy fehér és a csúnya zöld árnyalatot felváltotta a barna és a tört fehér. Az egyik kis sarokban egy recepciós lányka nyomkodott valamit a gépen. A falakon hatalmas festmények voltak felaggatva és egy kép amin gondolom az itt dolgozók szerepelhetnek.
- Erre! - Szólalt meg ismét a rémálmom. Követtem. Követtem, mert most ő kellett ahhoz, hogy láthassam azt a személyt akit tényleg mindenkinék jobban szeretek.
Egy hosszú folyosón sétáltunk végig, ahol a szobák ajtaján volt egy üvegablak ahol belehetett lesni. Szegényeknek még magánéletük se lehet. Ennek ellenére ember mivoltom révén a kíváncsiságom sokszor legyőzte a józan eszemet és olykor bepillantottam egy-egy szobába. Szörnyülködve néztem a pár éves vagy éppen hónapos kisgyerekeket, akik nem tudtak mit kezdeni magukkal. Mind elvesztették a szüleiket. Olyan kicsik. Olyan borzasztó.
- Ez lenne az. - Állt meg az egyik ajtó előtt. A szívem a torkomban dobogott és a pulzus számom az egeket verdeshette, mikor rájöttem a vénség eltűnt és egyedül maradtam.
Óvatosan nyitottam ki a szoba ajtaját. Alszik. Ajkaimra mosoly kúszik, ahogy megközelítem öcsém édesdeden alvó alakját. Leülök az ágya szélére és onnan nézek végig rajta. Rengeteget változott.
Gyengéden végigsimítok arcán és kezdek egyre homályosabban látni. Nem, most nem sírhatok! Mély levegőt veszek, majd kifújom.
- Blake. - Szólítgatom halkan, de semmi reakció. - Blake. - Nyöszörög egy sort, majd hunyorogva kinyitja szemeit. Először némán figyel azokkal a gyönyörű csoki barna szemeivel, amiket mindig is különlegesnek tartottam, mert a családban csak neki van ilyen szeme, majd utána szorosan magához von.
- Ez most ugye nem csak egy álom? - Kérdezi halkan, miközben fejét a nyakamba temeti. Kiskorában is mindig ezt csinálta és örülök, hogy ez a szokása megmaradt.
- Nem öcskös. Itt vagyok. - A szívemet melegség öntötte el, ahogy ezt kimondtam. Végre itt lehetel vele. Megölelhetem és elmondhatom neki, hogy mennyire szeretem és, hogy számíthat rám, hogy már nem kell sokáig húznia ezen a helyen, mert hazaviszem és minden sokkal jobb lesz. Az életünk ott folytatódik majd, ahol abba hagytuk.
***
- Ez nagyon finom. - Dicséri meg az öcsém a sütimet, amit még otthon csináltam. Nem válaszoltam, mert csak mosolyogni tudtam, hogy majszolgatja a csokis édességet. Szemeiben gyermeki öröm csillog és ettől még jobban éreztem magam.
- Fogalmam sincs, hogyan hálálom ezt meg Zayn-nek.
- Hatalmas egy figura. - Nevet fel az öcsém. - Elképzelem, ahogy fűzte itt a jó népet, hogy bejuthass. Na igen egy sármos pofi mindenre képes.
- Szerinted Zayn flörtölt az itteniekkel?
- A vezetőség nagy része nő, ráadásul nagyon de nagyon vének, így szerintem jólesett neki Malik közeledése és megenyhült az egyébként fagyos és kegyetlen szívük.
- Ilyen borzasztóak? - Kérdeztem kétségbeesett hangon. Sejtem, hogy nem a legjobb az itteni élet, de ezzel szembesülni teljesen más dolog. Blake elfintorodott. Ezek szerint rosszabb mint gondoltam.
- Nem a legkedvesebbek, de őket is meg lehet érteni.
- Megérteni? Ugyan miért? Kisgyerekeket tesznek tönkre lelkileg. Én ezeket nem akarom megérteni. - Fakadtam ki.
- Gondolj csak bele nővérkém. Ők csak a munkájukat végzik és ha a helyükbe képzeled magad, akkor nem lehet a legfelemelőbb érzés, hogy halott szülők gyerekeit kell befogadnod, akik nyilvánvalóan magukba zuhannak és utálni fognak téged, pusztán azért, mert dolgozol. Szerintem azért nem teremtenek velünk bensőséges kapcsolatot, mert nekik fájna a búcsú, míg mi boldogan szaladnánk világgá ha tehetnénk. - Blake szavai elgondolkodtattak.
- Lehet, hogy igazad van, de akkor sem fogom őket megsajnálni.
- Semmit sem változtál. - Röhögött fel Blake. - Tudod te mindig is olyan önfejű voltál. Ez az egyetlen tulajdonságod amiben teljesen különbözöl a szüleinktől.
- Meglehet.
- Egészen biztos.
- Szeretlek öcskös.
- Ha te tudnád, hogy én mennyire szeretlek téged nővérkém. Te vagy az egyetlen dolog, aki miatt még érdemes élnem.
- Ne mondj ilyet! - Szóltam rá.
- De hát ez az igazság.
- Hidd el nekem, hogy egy nap boldogabbak leszünk mindenkinél. Lesz egy nagy családunk és odaköltözöl hozzám. Veszünk egy kutyát és neked lesz egy feleséged Gyönyörű lesz mint a mesékben. Nekem meg egy férjem és gyerekeink is lesznek, akiknek megadunk mindent. Sok barát és ismerős. Egy nap mid ez meglesz.
- Szép álom.
- Higgy benne!
- Megpróbálok. - Sóhajtott fel az öcsém. - És mondd csak, lehet egy majmunk?
- Majmunk?
- Elvileg azok, nagyon jó háziállatok.
- Szerintem egy majom azért túlzás lenne. - Nevettem fel.
- És egy kecske?
- Egyre jobb. Mi van veled? Állatkertet akarsz nyitni?
- Menő lenne. És egy kaméleonhoz mit szólnál?
- Azt, hogy megveszem neked, de ha a szobámba találom kinyírom.
- Szegény kaméleon, mit ártott neked? Még meg sincs de te már most ki akarod nyírni.
- Blake te is tudod, hogy rettegek az ilyen állatoktól.
- Megszoknád.
- Köszi öcskös édes vagy.
- Annyira szeretem mikor kiborulsz. - Röhögött fel. Nem tudtam rá haragudni, mert annyira édes volt. Ki se nézné belőle az ember, hogy tizenhét éves.
- Imádlak. - Mondtam, majd olyan erővel szorítottam magamhoz, hogy azon még én is meglepődtem.
- Én is. - Suttogta halkan. - Én is.
***
Mosolyogtam, mikor kiléptem a ház ajtaján. Akkor is mosolyogtam, mikor a kocsiban Zayn megkérdezte, hogy mi volt. Mosolyogtam, mikor hazaértünk és a többiek kifaggattak arról, hogy hol voltunk. Mosolyogva válaszoltam minden kérdésre. Mosolyogva elmeséltem a történetet. Mosolyogva figyeltem a döbbent reakciókat és Harry bánatos tekintetét. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy fontos vagyok nekik. Mosolyogtam, de mikor a szobám ajtaja rám zárult zokogtam. Olyan keservesen mint még soha. A fejem megfájdult és levegőt is alig kaptam. Nem tudtam többet mosolyogni, mert rám tört a hiányérzet. Nincs családom. Nincs mellettem az öcsém és ez így még jobban fájt, hogy vele tölthettem pár órát. Nem volt elég. Nagyon nem.
Zuhany alá állva sírtam, mert itt legalább nem látszik. Kiszállva onnan, megpróbálkoztam felöltözni, de megint rám jött a bőgés. Ekkor két erős kar fonta közre testemet és bánatomban fel sem fogtam ki az. Nem is érdekelt. Önző módon kihasználtam ottlétét. Mert már nem tudtam többet mosolyogni. Egyszerűen nem ment.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése