It was all about love.

12. Fejezet

Sziasztok! Itt az új rész, remélem tetszeni fog.

Jó olvasást!  

Sors. Végzet. Isten.

A szobám sötétjében a plafont bámulom. Csak a faliórám egyenletes kattogása emlékezetet még arra, hogy telik az idő és lassan megérkeznek újdonsült lakótársaim. Furcsa üresség járja át a szívem, az elmém és úgy általában mindenem. Mintha nem is lennék. Nem érzek dühöt, csalódottságot, de még izgalmat se az érkezésük miatt. Pedig a fiúk nagyon rákészültek a mai napra. Barátnőik kedvéért, kitakarították a házat, megcsinálták a szobájukat, rendbe szedték a kertet és még a konyha is csillogott-villogott, csak azért, hogy jó benyomást keltsenek. Érdekes volt látni, hogy mennyire felcsigázta őket, a tény, hogy szívszerelmeik ideköltözhetnek. Liam és Louis már azt is eltervezték hova viszik majd őket vacsorázni és, hogy milyen programokat szerveznek nekik, ha megérkeztek.

Illedelmes házigazdaként az lenne a feladatom, hogy kellő tisztelettel és barátságosan várjam őket, de valahogy mindig egy hatalmas gombóc nő a torkomban, ha velük való találkozásra gondolok. Persze tudom, hogy bolond vagyok, hisz három kedves, aranyos és gyönyörű lányról van szó és valószínűleg nem velem fognak foglalkozni, hanem a barátaikkal. Mégis úgy érzem, hogy meg kell felelnem számukra. Hogy muszáj elnyernem a szimpátiájukat, hiszen együtt fogunk élni. Félek attól, hogy utálni fognak, hogy ellenszenvet váltok ki valamelyikükből és Louis, Liam, vagy akár Zayn emiatt eltávolodna tőlem. Rettegek a gondolattól, hogy Zayn barátnője, mit fog hinni, milyen ember is vagyok. Talán majd defektesnek gondol, vagy ijesztőnek, hisz ezekre a jelzőkre rászolgáltam az utóbbi hetekben. Megeshet, hogy senki nem mondta a szemembe, hogy bolondnak tart, de attól még gondolhatják ezt....

Fejemet oldalra fordítva, meglátom a szürke égboltot és a fák hajladozó ágait az ablakon keresztül. A szél szinte leszaggatja leveleit és hallani lehet süvítő hangját. Nagy vihar dúl odakinn, ahogyan a lelkemben is. Az eső szépen lassan elered és először csak apró pöttyökben koppan az ablakon, de kis idő elteltével leszakad az ég.

Pillanatok alatt lett sötét és komor a világ. Bár még csak délután kettő volt, jogosan hihettük volna azt, hogy elmúlt már öt óra is. 

Szeretem az esőt. Kicsinek akárhányszor eleredt, az öcsémmel szaladtunk is a kertbe, hogy ugrálva, nevetve gyerekként viselkedhessünk. A szüleink sosem szóltak ránk. Sosem mondták, hogy mennyünk be mert megfogunk fázni. Inkább kijöttek ők is és velünk együtt mulattak. Ajkaimra egy pillanat erejéig mosoly kúszott, ahogyan felidéztem az emlékeimet, de ez tényleg csak egy pillanat volt, mert kezdtem érezni, ahogyan szemeimet szinte marják a könnyek. Nem sírok...Nem fogok. Mély lélegzetet vettem, majd kifújtam. Az órámra néztem és rájöttem, hogy kevesebb mint egy óra múlva a lányok megérkeznek. Lassan felültem az ágyamon és bár nem tudom miért, de nagyon nehezen ment. A fejem fáj és kellett egy kis idő míg leesett, hogy az elfojtott sírás miatt a halántékom lüktet és levegőt is alig kapok. Épp, hogy sikerült rendeznem a gondolataimat nyílt a szobám ajtaja és egy sötét alak körvonalazódott ki a félhomályban. Kezeit mellkasa előtt keresztezte és lazán mintha nem is számítana, hogy kopogás nélkül rám nyitott, nekidől az ajtófélfának. Nem nézek rá. Elég volt egy pillantás belőle. Inkább a szőnyegemet kezdem szuggerálni, mintsem szóba álljak vele. Várok. Meg sem szólalok, de ahogy észreveszem ő sem. Akkor ennek most mi értelme van? Nem azért jött, hogy mondjon valamit? Nagy lélegzetet veszek, majd kifújom, ami némi képen lenyugtatott és tekintetem visszatér az ajtóban álló alakhoz. Végignézek rajta és bár rengeteg dolgot kérdeznék nem teszem, mert ahogyan neki sincs köze az én dolgaimhoz, nekem sincs az övéhez. A következő mozdulatával azonban meglep. Szobámba lépve, becsukja maga mögött ajtómat, majd lassú léptekkel felém közelít.

- Harry.. - Szólalok meg végül én, de olyan halkan, hogy még abban is kételkedtem, hogy kimondta-e a nevét. Azonban ő megtorpan, mintha csak rájött volna hol is van. Bizonytalansága hamar szertefoszlik, továbbsétál, majd megáll előttem. Pont olyan távolságra, hogy rákényszerítsen arra, hogy fel nézzek rá. Makacsságom azonban nem engedi, hogy ezt tegyem. 

- Nézz ide! - Szól rám és nem tudtam nem észrevenni az idegességet a hangjában. Mit akar? Mi baja már megint? - Kimberly! - Harry hangjára összerezzentem, amit ő is észrevehetett, mivel lágyabb hangon szólt újra. - Hercegnő. - Elmémbe düh lobbant.

- Semmi jogod így szólítani! Semmi! - Ülőhelyzetemből felpattanva néztem bele fakón csillogó szemeibe. Furcsa volt és egy kicsit meg is ijedtem tőle. - Mondd csak jól vagy? - Lágyult el hangom, bár utáltam magam amiatt, hogy ilyen hamar elfeledtem bunkó stílusát. Már megint..

- Jaj hát persze, hogy minden rendben! Mi bajom is lehetne? - Tárja szét kezeit, majd ügyet se vetve rám, dől háttal ágyamra.

- Harry te részeg vagy? - Kérdésemre felnevetett.

- Én? - Mutatott magára. - Soha. - Rázta meg a fejét. 

- Nem hiszek neked. 

- Csakugyan? - Kérdezte. - Végül is - rántja meg a vállát - mindenki abban hisz amiben akar.

- Harry... - Kezdtem volna bele, de belém fojtotta a szót.

- Van aki Istenben hisz, de vannak akik a sors, vagy a végzet mellett teszik le a voksukat. Személy szerint jobban örülnék az utolsó kettő létezésének, mert ha van Isten akkor én rohadt nagy bajban vagyok. - Sóhajt fel, majd hátáról az oldalára fordul. Fejét pedig megtámasztja kezén. Döbbentem figyelem és hallgatom. Mi ütött ebbe a gyerekbe?

- Miért lennél bajban? - Kérdezem végül.

- Miért? Na ez egy jó kérdés. - Bólint aprót. - Egyszerű a válasz. - Húzza széles mosolyra ajkait. - Mert, egy ritka szar ember vagyok, azért! - Most tiltakoznom kéne?

- Te tényleg részeg vagy.

- És ez az előtt, vagy az után esett le, hogy Istenről beszéltem? - Kíváncsiság tükröződött szemeibe. Mint egy ötéves.

- Valahol a kettő között. - Vágom rá. - De most komolyan Harry mi bajod van? Nem szoktál te ilyen lenni.

- Nem? - Gondolkodik el. - Tényleg nem. Vagy mégis? Mondd csak Kimberly, honnan is tudhatnád pont te, hogy milyen is szoktam lenni? - Jogos.

- Igazad van. Sehonnan.

- És ebből mi következik? - Mint egy tanár. 

- Hogy nem ismerlek...

- Bingó! - Mintha csak megkönnyebbül volna, úgy dőlt ismét hátára és úgy figyelte a szobám sötétjét, mint én néhány perccel ezelőtt. Merengve, elgondolkozva....szomorúan

Ő se szólt én se szóltam. Én ültem, Ő feküdt. Én azon gondolkoztam, hogy mit kéne mondanom, Ő meg valószínűleg azon, hogy a házban hol lehet még eldugott pia. Abszurd volt a helyzet és igazából, nem is tudtam vele mit kezdeni.

- Elhagyatottnak érzed magad, igaz? - Kérdése meglepett. Fel se fogta. - A szüleid, az öcséd és most Zayn.  Kettő halott, egy az intézetbe van, a harmadik pedig napok óta nem is törődik veled, mert jön a barátnője. Szar lehet...- Kegyetlen. Gondoltam, de rá kellett jönnöm, hogy csak az igazság fáj. Még magamnak se tudtam bevallani, hogy mitől és félek annyira, ez a göndör srác meg simán benyögi. Szemeimbe könnyek gyűltek. Ujjaimat babráltam, a számat véresre harapdáltam. Erre most mit mondhatnék? 

- Szar is. - Mondtam végül és bár nem néztem oda, éreztem, hogy Harold meglepetten figyel. - Pár évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy én vagyok az elátkozott gyerek, akinek minden balul sül el, de sajnos erre se foghattam mert, azelőtt jó életem volt. Úgy értem nem szenvedtem hiányt semmiben. A szüleim mindig is jók voltak hozzám. Blake mindig is jó testvér volt. Szóval arra jutottam, hogy nem lehetek elátkozott és ebben az is megerősített, hogy Zayn-t a barátomnak mondhattam. Persze, csúnyán fogalmazva elhagyott, de pontosan tudtam akkor is, mint most is, hogy szeret. Hogy fontos vagyok neki. És mikor erre rájöttem, mikor ezt felfogtam, jöttem rá arra, hogy valószínűleg csak az élet bánt el velem ilyen csúnyán. Nevezhetjük ahogyan akarjuk. Sors, végzet, vagy Isten....Egyre megy, mert akármelyik is irányítja ezt a nagyvilágot, az rohadtul kicseszett velem. És tudod ez egyáltalán nem igazságos! Mert soha nem voltam rossz gyerek. Soha nem tettem olyat, amivel kiérdemeltem volna, hogy egyedül maradjak. Még is így történt és nem tudtam felfogni, hogy miért. Én rontottam el valamit? És ha igen, akkor mit? Mi a frászt tehettem, hogy ilyen pórul jártam? Magamban kerestem a hibát. Elkezdtem értékelni az életemet. Olyan pontokat keresni, ahol azt mondhattam volna, hogy: Igen megérdemeltem! De nem találtam. Egyetlen apró momentumot se tudtam felhozni az életemben, ami miatt jogos lett volna a szüleim elvesztése, vagy az öcsém intézetbeadása. Jogtalannak tartottam Zayn eltűnését, holott tudtam, hogy az álmaiért küzd. Fájt mikor sorra elvesztettem mindenkit. Fájt, mert sok dolog történik ebben a világban, amire azt mondhatjuk, hogy jaj de igazságtalan. De senki, még egyszer mondom senki, nem érdemel egyedüllétet! Egy embert akartam csak, aki mellettem marad. Aki nem csak a rossz dolgokra emlékeztet. Egyet Harry! De nem kaphattam meg ezt a lehetőséget! És ez igazságtalan.... - Zokogtam. Nagyon régen volt már, hogy utoljára így elmondhattam, hogy mi bánt. Éreztem, ahogy a könnyeim utat törve maguknak a kézfejemre zuhannak, ami görcsösen szorított a ruhám szélét. A fejem lüktetett, a kezem fájt, de mégis a szívem volt az ami igazán megszenvedte a monológomat. Úgy éreztem mintha kilyukasztották vagy kitépték volna. 

Percekig fel se fogtam, hogy Harry eközben karjaiba vont. Kezeit körém fonta, mint egy inda úgy szorított, mégis gyengédség és önuralom volt érintésében.

- Sajnálom hercegnő. - Suttogta halkan, szinte alig hallhatóan. - Nem kellett volna....Sajnálom. - Harry fejét nyakamba temette. Csak most fogtam fel igazán, milyen helyzetben is vagyunk. Észre se vettem, hogy időközben teljes egészében az ágyon ültem törökülésben. Harry a térdén tette ugyanezt miközben közrefogta testemet. Hallom a szívverését. Milyen gyors...

Nevetések csendültek, üdvözlések és boldog hangok töltötték be az eddig komor házat. A komor lelkemet. 

- Szerintem le kéne menned. - Szólt Harry csöndben, mintha csak attól félne, ha túl hangos elijeszt és elfutok. - Úgy hallom megjöttek. - Aprót bólintottam mire elengedett. Szemeibe nézve elöntött egy megmagyarázhatatlan aggodalom. Én sírtam ő hallgatott. De vajon mire gondolt közben? Ő miért jött be? Hisz részeg. A szemei kábultan csillognak. Mit szeretett volna tenni? Mit szeretett volna elmondani.? Elhatároztam, hogy legközelebb megkérdezem.

***

Nagy levegő és kifúj. Ismételd meg! Gyerünk! Ezt eljátszottam még vagy háromszor, és kibújtam a lépcső takarásából. Ha észre is vesznek valamit rajtam, úgy sem most említik majd meg. Lány nevetések. Milyen rég hallottam ilyet. Nem tudtam megszólalni, de szerencsére nem is kellett, mert a mindig szemfüles Liam már ki is szúrt.

- Kimberly! - Üdvözölt vidáman, mintha ezer éve nem látott volna. - Lányok ő itt Kimberly Lockwood.

- Örülök a találkozásnak. - Jött oda, egy hosszú barna hajú lány, kinek aranyos és egyben gyönyörű arca még engem is elkápráztatott. Jobbját nyújtotta, amit szívesen el is fogadtam. - Eleanor Calder. - Üdvözölt, mire én csak biccentettem egyet. Ő Louis barátnője.

- Én is nagyon örülök neked. - Mosolyogtam rá, amit viszonzott.

- Sophia Smith. - Mutatkozott be a másik, úgyszintén csodaszép lány. Szemei ragyogásából észrevettem mennyire boldog, hogy itt lehet. Nagyon szeretheti Payne barátunkat. - Hálás vagyok, hogy megengeded, hogy ideköltözzünk egy kis időre. Sokat jelent. 

- Semmiség. - Válaszolom, magamat is meglepve, hogy milyen meggyőzően.

Az idő lelassult, de a szívem hevesen vert. Perrie maradt. Találkoztam már vele, de akkor nem is beszélgettünk. Nagyot nyeltem, mikor a közelembe lépett. Furcsa mód, Ő nem a kezét nyújtotta mint a többiek. Hatalmasra tárta karjait, és megölelt. Meglepett viselkedése, de válla felett átnézve észrevettem Zayn büszke pillantását. Fontos neki, hogy szeressem a barátnőjét, ahogyan neki is fontos, hogy Perrie szeressen engem. Visszaöleltem és talán még örültem is neki, hogy ilyen közvetlen velem.

- Rengeteget mesélt rólad Zayn. - Vállt el tőlem. - Alig várom, hogy megismerhesselek.

- Ezt én is nagyon várom. - Tényleg.

Sors? Végzet, vagy Isten? Bármelyik is dönt az életem felől, ennyi rossz után csak egy valamit kérek, mégpedig családot. Nem tudom, hogy mennyire kivitelezhető, de erre vágyom a legjobban. Már nagyon régóta...Család....Lehet még nekem olyanom?