Sziasztok! Már meg is hoztam az új részt! Egyre többen olvassák a blogom aminek nagyon örülök és hálás is vagyok érte. Köszönök mindent és remélem élvezitek majd ezt a részt.
Jó olvasást! :)
17. Fejezet
Ház a tónál
(Az utazás)
1. rész
(Az utazás)
1. rész
- Kimberly! -Ordít. - Kelj fel, mert indulunk! - De hova? Kérdezem magamtól, miközben morogva kinyitom szemeimet. Épp, hogy elaludtam. Dühösen nézek a felém tornyosuló fiúra, aki hatalmas vigyorral az arcán, kicsit sem kedvesen a fejemhez vágja. - Borzasztóan nézel ki. - Mellkasánál ellököm kicsit, majd felülök és hozzávágok egy párnát. Ennek persze meglett az eredménye, mert Louis rám vetette magát. Csinált már ilyet, de most különösen nehéz volt elviselni súlyát, mivel tegnap szereztem egy nagy kékeszöld foltot az oldalamra. A gyomrom is görcsbe rándul, ha arra a szemétládára gondolok, aki tegnap megpróbált megverni. Hiába ígért sok pénzt, vannak olyan dolgok amikre én se mondok igent. Ő ilyet kért. Én nem teljesítettem a kívánságát...Ez lett a vége.... Így nem tehettem mást, lenyeltem a fájdalmat és próbáltam mosollyal elrejteni sérelmeimet. Hálát adtam az égnek, mikor egy lágy hang hangzott fel az ajtó felől, mivel Louis így leszállt rólam.
- Liam azt kérdezi, hogy mit csomagoljon? - Kicsit értetlen fejet vághattam, mert Sophia gyorsan hozzátette. - Kaját. Milyen kaját csomagoljon? - Még mindig nem értem. Louis ekkor nevetett fel igazán, de annyira, hogy azt hittem megfullad.
- Mi bajod? - Kérdeztem, miközben úgy meredtem rá, mint aki ufóval találkozott. Bár Louis esetében, ez az eshetőség több mint valószínű...
- Te teljesen elfelejtetted, hogy ma hova is megyünk, igaz?
- Megyünk valahova? - Nézek a lányra, mert Louis-tól nem várok semmiféle értelmezhető választ. Sophia csak bólint.
- De hova? - Teszem fel a kérdést, mire már mindketten felnevettek. - Mi olyan vicces?
- Az, hogy a te házadba megyünk és még csak nem is tudsz róla. - Ekkor esett le a tantusz.
- Te jó isten, már Szombat van? - Ijedek meg és már pattanok is ki az ágyamból. - Semmit sem készítettem elő, semmit nem csináltam meg a ház körül. Miért nem szóltatok? - Vonom őket kérdőre.
- Szóltunk. - Jelenik meg az ajtóban Benny.
- Mikor? - Döbbenek le. - Nekem biztos nem! - Hisztizek, miközben a szekrényem tartalmát a földre dobom. - Azt se tudom, hogy mit vigyek. Milyen idő lesz?
- Szép. - Válaszol Benny, miközben lazán az ajtófélfának dől, hogy tovább nézhesse szenvedésem.
- Mikor indulunk?
- Fél óra múlva. - Köszörüli meg a torkát Louis. - Szóval én sietnék a helyedben, mert miattad nem tudjuk magunkat tartani a Liam által összeállított ütemtervhez. - Forgatta meg szemeit.
- Ütemterv? Payne írta, az ütemtervet? Tudja egyáltalán, hogy hova megyünk?
- A tó melletti házatokhoz. - Csendül fel az említett hangja.
- Még mindig nem értem, hogy én erről miért nem tudtam! - Nézek mereven.
- Tegnap szóltunk, hogy ma megyünk és, hogy készítsd ki a ruháidat, meg a cuccokat amiket hozni szeretnél.
- Én erre miért nem emlékszem?
- Mert buta vagy. - Jegyzi meg Benny, komoly fejjel. - Én mentem be hozzád este, hogy szóljak. - És ekkor megvilágosodtam. Ez mind azután történt, hogy a bárban olyan csúnyán elintézett az-az ember. Ha Diego nincs, nem is tudom mi lett volna a vége...De talán nem is akarom....Így viszont már értem, hogy miért ment ki a fejemből. Ez volt a legkisebb gondom amivel foglalkozni akartam abban a pillanatban, így mikor System bejött, fel se fogtam amit mond, csak bólogattam, hogy kimenjen és nem lásson sírni.
Lassan de biztosan, mindenki a szobámba gyűlt, hogy végignézze, ahogyan szerencsétlenkedek a ruháim kiválasztásával és a dolgaim elpakolásával. Egyedül a lányokban volt némi együttérzés, így segítettek a bepakolásban
- Nektek nincs jobb dolgotok mint engem nézni? -Kicsit kezdek ingerült lenni.
- Őszintén? - Kérdezi Zayn. - Jelen pillanatban nincs. - Rázza meg a fejét.
- Na csak várj, megyünk mi még a tóhoz, majd ott megkapod a magadét. - Morgom az orrom alatt, de olyan hangerővel, hogy azt még meghallhatta.
- Na azt majd megnézem. - Vigyorodik el, én meg reflex szerűen hozzávágtam valamit. Jelen esetben az egyik pólómat.
- Édes vagy, de ez nem a méretem.
- Hová tűntek a lányok? - Döbbenek meg, mikor felfedezem, hogy nincsenek a szobámban.
- Elmentek bevásárolni. Kell még néhány dolog. - Válaszol Louis.
- Én is akartam menni. - Teszi hozzá Niall, mire mindenki megrázza fejét és elmondja, hogy jobb, hogy nem ment.
- Seggfejek. - Szűri ki fogai közt az szőke. - Nem is foglalkozok veletek többet. - Teszi keresztbe kezeit, mire én halványan elmosolyodok. Olyan ilyenkor mint egy kisgyerek, akitől elvették a játékautóját. - Inkább segítek neked! - Ül le mellém a földre és a ruháimat kezdi válogatni. - Ebben dögösen festhetsz. - Néz rám kacéran, miközben az egyik fehérnemű szettemet mustrálja. A többiek nevetéssel díjazzák a lehetetlen helyzetet, de próbálok nem zavarba jönni. Rájuk nézek és tekintetem találkozik a fürtösével, aki abban a pillanatban el is fordította fejét a másik irányba. Hirtelen eszembe jutott, a próbafülkés jelenet és éreztem, ahogyan a vér az arcomba szökik, a szívem hevesebben ver és, ahogyan az ajkai, az enyémekhez érnek. Rosszul voltam a gondolattól, hogy ő, milyen módon is vélekedhet ugyanerről.
- Azt amúgy is el akartam vinni. - Bólintok aprót, csak, hogy eltereljem a gondolataimat. - Jó ízlésed van Horan. - Kacsintok rá, majd elveszem tőle és azt is elrakom a táskámba.
- Köszönöm. - Válaszolja. - De ezt mindig is tudtam.
A félórából lassan kettő lett, mivel a tervezetnél jóval tovább tartott a bepakolás. Ráadásul a srácok nem tudták eldönteni, hogy kivel szeretnének egy kocsiban ülni, így azt is végig kellett hallgatnom, ahogyan arról panaszkodnak, ők az igazi férfiak, hogy hol nem bírnak utazni. Liam csak vezetni szeret, Niall nem ül hátra, vagy ha igen akkor csak középre, Louis nem ül a baloldalon, míg Zayn az anyósülésre pályázott A fiúk közül csak Harry és Banny volt az, akik úgy döntöttek nem érdekli őket, a kívánságok sokasága. Harry beült az egyik kocsiba, várva azt, hogy elindulhassunk. Senki számára nem volt kérdés, hogy ki vezet. A végén abban maradtunk, hogy a három lány és Liam egy kocsival mennek. Louis, Niall és Benny utazott a másodikkal, míg mi hárman Harry-vel. Zayn beült a göndör mellé, míg én helyet foglaltam hátul. Magamban káromkodtam egy sort, hogy közel két órán keresztül egy levegőt kell szívnom valaki olyannal, akit ki nem állhatok, de másfelől örültem, hogy Malik itt van velem. A két fiú remekül elbeszélgetett és nekem eszem ágában sem volt közbeszólni vagy kifejteni a saját véleményem, mivel még ahhoz is fáradt voltam, hogy lélegezzek. Fejemet a kocsi ablakának döntöttem és figyeltem az elhaladó tájat. Szívemben izgatottság és elmémben félelem vegyült, mivel nem tudhatom milyen is lesz újra látni, azt a kis faházikót, amelyben a boldog nyaraimat töltöttem. Persze örülök, hogy újra láthatom, de az emlékek amik odakötnek szószerint fájnak. Nevetések csendülnek füleimben, de ez nem a két fiú az első ülésen. Szinte hallom öcsém kuncogását, ahogyan az egyik fa törzse mögül, ki-ki kukucskál, bújócskázás közben. Megint képzelődök....Mély levegőt veszek majd kifújom és szépen lassan elterülök a kocsi hátsó ülésén. Nem hallom őket. Nem hallom őket. Nem hallom őket. Kántálom magamban, hogy lenyugodjak. Lassan ülök fel, fejembe fájdalom hasít. Ez egyre gyakrabban történik.
- Minden rendben? - Jön a kérdés és én hirtelenjében teljesen észhez térek. Zayn aggódó tekintetével
találkozok, ami csak még rosszabbá teszi helyzetemet.
- Persze. - Hazudok. - Csak kicsit fáradt vagyok. - Zayn szemeiben látom a kétséget és így van ez a vezetőülésen helyet foglalóval is. Visszapillantójából méreget és íriszei arról árulkodnak, cseppet sem hisz mesémnek.
- Eléggé lesápadtál. - Jegyzi meg Harry.
- Jól vagyok!- Mondom határozottan, mire ő csak egy vállrándítással válaszol. Mondjuk mit is vártam?
- Megállnál egy kicsit? - Szól közbe Zayn, s Harry úgy teljesíti kívánságát, hogy meg sem kérdezi ennek indokát. - Cseréljünk helyet.
- Nem kell! - Rázom meg a fejem. Szívem vadul kezd dobogni. Semmi kedvem előre ölni. Azonban Malik nem tűr ellenvetést, mivel még pontosan emlékszik, hogy kiskoromban hányingerem volt hátul és emiatt, ha mentünk valahova, mindig én ültem elől. Ez persze régen volt. Ha a mostani indokot tudná, nem hátra akarna ültetni, hanem bolondokházába dugni.....Így inkább helyet cseréltem vele és próbáltam nem a mellettem ülőt figyelni. Bevallom nehezen ment, mivel akaratlanul ugrottak be képek a csókunkról, ami még mindig olyan elevenen élt bennem, hogy sokszor beleremegett még a testem is. Gyűlölöm őt...Igaz?
- Azt hiszem bealudt. - Szólalt meg fél óra csend után Harry. Hátranéztem és tényleg így volt. Zayn édesen szuszogott, ami mosolyt csalt arcomra. - Megint olyan fura rohamod volt? - Kérdése hallatán a szívem kihagy egy ütemet. Mi a fene? Kikerekedett szemekkel meredek rá.
- Nekem..nem...szóval nem. - Dadogom.
- Nem kell ferdíteni. - Néz rám, tekintete dühöt sugároz.Mérges lenne? De miért?
- Honnan tudod? - Kérdezem végül, fejemet lehajtva. Hihetetlennek tartom, hogy erről pont vele kell társalognom. Torkomban gombóc nő, fejem meg szinte szétrobban az idegességtől. Mit fog most tenni, vagy mondani? Nem....Én ezt nem akarom. Miért teszi mindig ezt velem?
- Nem nehéz kitalálni, hogy mikor van bajod. Ilyenkor csöndes vagy, a szemeidben semmi élet, ha mondanak, vagy kérdeznek tőled valamit oda se figyelsz. Lesápadsz és mélyeket lélegzel. A szádat pedig, szinte véresre harapdálod, ami egyébként egy nagyon csúnya szokás, igazán leszokhatnál róla. - Sóhajt fel, én pedig a teljes megdöbbenés határán állok. Ennél már csak az lenne furább, ha kiderülne, hogy léteznek rózsaszín tehenek, vagy tudom is én Pán Péter, meg az ehhez hasonló képzeletbeli teremtmények.
- Sajnálom. - Nyögöm ki végül. - Én sajnálom, hogy ilyen vagyok. - Ökleim rászorítanak ruhám szélére, könnyeim pedig apró pontokat hagynak rajta. - Nekem ez nem megy. - Veszek nagy levegőt. - Bocsánat.
- Miért? - Kérdezi. - Mi nem megy?
- A továbblépés. Annyira akarom, de nem megy Harry. - Suttogom. Félek, hogy Zayn felkel. - Örülök, hogy a tó melletti házunkhoz megyünk, de nekem ez kínzás! Mindenki aki valamikor is fontos volt nekem, nevetett, de legfőképpen élt abban a házban! De most senki se vár...Senki nem süt nekem palacsintát reggel és senki nem köszönt puszival és öleléssel ébredés után. Senki nem mondja nekem, hogy főzzek vele mert az jó móka, pedig igazából nem az! Pedig tudok főzni. Finomat. Ezt sokan mondják....
- Kik azok az elvetemültek? - Kérdez közbe vigyorogva.
- Ó fogd be! - Nézek rá. - Nem érted a lényeget.
- Nem? - Csendül fel hangja. - Na lássuk csak. Az emlékek melyek a házhoz kötnek kellemesek számodra és soha nem szeretnéd elfelejteni őket, azonban mégis fáj mikor visszagondolsz ezekre. Hisz boldog voltál és életvidám. A családod minden tagja élt és virult, ami szintén fáj neked mert felteszed a kérdést: Most miért nincsenek velem? Persze a választ tudod, de nem mered kimondani, mert az is csak még jobban összetörne lelkileg, ami lássuk be, tényleg padlóra küldene egy életre. Reménykedsz egy jobb életben, ahol majd lehet egy boldog családod, de a szíved mélyén tudod, hogy a sebeid sose fognak begyógyulni teljesen. És talán ettől félsz a legjobban. Rettegsz attól, hogy minden nap azzal az érzéssel kelsz a szívedben, hogy semmi sem változott, hogy az életed ugyan olyan, a szeretteid ugyan úgy halottak és te ugyan olyan magányos vagy mint tegnap. Ezt én mind értem. Egy kérdésem lenne hozzád. Miért nem engeded, hogy segítsenek neked ebben? Zayn a barátod, Benny meg a pasid. Életed építőkövei, ők még se tudnak semmit arról mi zajlik benned. Pedig ha tudnák, sose hagynának el. Egy pillanatra sem. Nem ezt szeretnéd?
- Először is...- Kezdek bele. - Benny nem a pasim.
- Apróságok. - Legyint bár halványan elmosolyodik, amit nem tudok hova tenni.
- Másodszor pedig....Tévedsz. Nem mindenben, de tévedsz.
- Igazán? - Kérdezi. - Na hagy halljam, miben tévedek? Ki vele, csak bátran, kaptam már sokkal rosszabbat is, mint azt, hogy az orrom alá dörgölik a tévedésem. - Hangjában fájdalmat véltem felfedezni.
- Kiskoromban elképzeltem a jövőmet. Gondolom mindenki tesz ilyet, ha fiatal. Szerettem volna egy iskolát építtetni, ahol a szegényebb gyerekek is kitűnő oktatást kaphattak volna. Kiszerettem volna járni a sulit, majd főiskolára menni, ott beleszeretni egy fiúba, aki talán nem hozzám való, de huszonévesként mindenki követ el hibákat. Én erre a hibámra rá is jöttem volna, dobtam volna Danielt, mert igen ezt a nevet képzeltem el neki. Később valahol, egy átlagos helyen, mondjuk egy kávézóban, vagy egy parkban összefutottam volna egy fiúval, aki mindent megadott volna nekem amire vágyok. Örömöt, esküvőt, gyereket. Akkoriban én már úgy gondolkodtam, hogy Zayn teljesíti az álmát és híres énekes lesz, így elképzeltem, ahogyan a gyerekeim, az egy szem fiam Luke és a lányom Lena, majd azzal büszkélkedhetnek, hogy a keresztapjuk, egy sztár, akit mindenki imád. És Benny lett volna a menő nagybácsi aki csenve piát ad a gyerekeimnek, amiért én össze is vesztem volna vele. Úgy akartam, hogy George, a férjem, vegyen nekem egy szép kertes házat, egy olyat amilyenben én is felnőttem gyerekként, mert mindent megakartam adni nekik ami nekem is kijutott. Megálmodtam, ahogyan apu vígan játszik az unokáival és ahogyan anyu főz nekik finom pitét. Elképzeltem milyen is lenne az életem. Én nem attól félek, hogy a szívemben nem változik majd semmi, mert az mindig fájni fog. Örökkön-örökké, hiszen elvesztettem a szüleimet és ez fáj. Ez mindenkinek fájnak, akinek kicsit is fontosak. Nem. Én attól félek, hogy körülöttem nem változik majd semmi. Hogy az álmaim nem teljesülnek. Hogy nem lesz Daniel, se George, de legfőképpen, attól félek, hogy nem lesz családom. Saját családom. Amiben én vagyok az anya. Ahol én félek, nem pedig engem féltenek. Én ettől rettegek. - Tekintetem Harry-re szegeztem, aki elgondolkodva meredt az útra.
- Proeliator. - Mondja végül.
- Milyen gladiátor? - Ráncolom homlokom.
- Nem gladiátor. - Nevet fel. - Proeliator. Latinul, harcost jelent. - Most komolyan kedves velem?
- Nocsak értelem is szorult abba a bunkó fejedbe? - Lepődök meg.
- Ilyen kedveset se kérdeztek még tőlem. - Bólint aprót.
- Hogy én ezen miért nem lepődök meg? - Tárom szét karjaimat.
- Pedig egy tag egyszer megkérdezte hogy nem-e venném el a feleségét, mert neki már elege van belőle.- Húzta el száját.
- Hazudsz. - Dermedek le. - Ilyen nincs.
- De van. - Mosolyodik el.
- Ez beteg. - Röhögök fel.
- Az volt.
- Köszönöm. - Nézek rá hálásan.
- Mit?
- Azt, hogy jobb kedvre derítettél. Azt, hogy meghallgattál és azt, hogy őszinte voltál velem.
- Szóval nem utálsz a múltkori miatt? - Kérdezi furcsállva, miközben hol rám, hol pedig az útra figyel.
- De. - Mondom. - Nem volt szép amit tettél.
- Tudom.
- Akkor miért csináltad? - Komolyan miért?
- Mert feldühítettél. - Jegyzi meg lazán. - Kicsit szemtelen vagy, ugye tudod?
- Te pedig egy seggfej, ugye tudod?
- Nem vitatkozok veled. - Sóhajt fel színpadiasan.
- Mert nem is tudnál. - Döntöm neki a fejem az ablaknak. - Álmos vagyok. - Ásítok nagyot és csak pillanatok kellettek ahhoz, hogy el is aludjak. Már csak két szó ütötte meg a fülem, aminek csak az egyik felét értettem meg igazán.
- Te iubesc Proeliator! - Kis nyelvész. Gondoltam félálomban.
Akkor még nem tudtam, hogy Harry nem csak Latinul, de Románul is nagyon jól tud. Ahogyan azt sem sejtettem, hogy ami ezen a hétvégén történik, az megváltoztat mindent. Nem csak körülöttem, de bennem is. Akkor még nem is sejtettem, hogy a szenvedéseim még csal most kezdődnek...
- Seggfejek. - Szűri ki fogai közt az szőke. - Nem is foglalkozok veletek többet. - Teszi keresztbe kezeit, mire én halványan elmosolyodok. Olyan ilyenkor mint egy kisgyerek, akitől elvették a játékautóját. - Inkább segítek neked! - Ül le mellém a földre és a ruháimat kezdi válogatni. - Ebben dögösen festhetsz. - Néz rám kacéran, miközben az egyik fehérnemű szettemet mustrálja. A többiek nevetéssel díjazzák a lehetetlen helyzetet, de próbálok nem zavarba jönni. Rájuk nézek és tekintetem találkozik a fürtösével, aki abban a pillanatban el is fordította fejét a másik irányba. Hirtelen eszembe jutott, a próbafülkés jelenet és éreztem, ahogyan a vér az arcomba szökik, a szívem hevesebben ver és, ahogyan az ajkai, az enyémekhez érnek. Rosszul voltam a gondolattól, hogy ő, milyen módon is vélekedhet ugyanerről.
- Azt amúgy is el akartam vinni. - Bólintok aprót, csak, hogy eltereljem a gondolataimat. - Jó ízlésed van Horan. - Kacsintok rá, majd elveszem tőle és azt is elrakom a táskámba.
- Köszönöm. - Válaszolja. - De ezt mindig is tudtam.
A félórából lassan kettő lett, mivel a tervezetnél jóval tovább tartott a bepakolás. Ráadásul a srácok nem tudták eldönteni, hogy kivel szeretnének egy kocsiban ülni, így azt is végig kellett hallgatnom, ahogyan arról panaszkodnak, ők az igazi férfiak, hogy hol nem bírnak utazni. Liam csak vezetni szeret, Niall nem ül hátra, vagy ha igen akkor csak középre, Louis nem ül a baloldalon, míg Zayn az anyósülésre pályázott A fiúk közül csak Harry és Banny volt az, akik úgy döntöttek nem érdekli őket, a kívánságok sokasága. Harry beült az egyik kocsiba, várva azt, hogy elindulhassunk. Senki számára nem volt kérdés, hogy ki vezet. A végén abban maradtunk, hogy a három lány és Liam egy kocsival mennek. Louis, Niall és Benny utazott a másodikkal, míg mi hárman Harry-vel. Zayn beült a göndör mellé, míg én helyet foglaltam hátul. Magamban káromkodtam egy sort, hogy közel két órán keresztül egy levegőt kell szívnom valaki olyannal, akit ki nem állhatok, de másfelől örültem, hogy Malik itt van velem. A két fiú remekül elbeszélgetett és nekem eszem ágában sem volt közbeszólni vagy kifejteni a saját véleményem, mivel még ahhoz is fáradt voltam, hogy lélegezzek. Fejemet a kocsi ablakának döntöttem és figyeltem az elhaladó tájat. Szívemben izgatottság és elmémben félelem vegyült, mivel nem tudhatom milyen is lesz újra látni, azt a kis faházikót, amelyben a boldog nyaraimat töltöttem. Persze örülök, hogy újra láthatom, de az emlékek amik odakötnek szószerint fájnak. Nevetések csendülnek füleimben, de ez nem a két fiú az első ülésen. Szinte hallom öcsém kuncogását, ahogyan az egyik fa törzse mögül, ki-ki kukucskál, bújócskázás közben. Megint képzelődök....Mély levegőt veszek majd kifújom és szépen lassan elterülök a kocsi hátsó ülésén. Nem hallom őket. Nem hallom őket. Nem hallom őket. Kántálom magamban, hogy lenyugodjak. Lassan ülök fel, fejembe fájdalom hasít. Ez egyre gyakrabban történik.
- Minden rendben? - Jön a kérdés és én hirtelenjében teljesen észhez térek. Zayn aggódó tekintetével találkozok, ami csak még rosszabbá teszi helyzetemet.
- Persze. - Hazudok. - Csak kicsit fáradt vagyok. - Zayn szemeiben látom a kétséget és így van ez a vezetőülésen helyet foglalóval is. Visszapillantójából méreget és íriszei arról árulkodnak, cseppet sem hisz mesémnek.
- Eléggé lesápadtál. - Jegyzi meg Harry.
- Jól vagyok!- Mondom határozottan, mire ő csak egy vállrándítással válaszol. Mondjuk mit is vártam?
- Megállnál egy kicsit? - Szól közbe Zayn, s Harry úgy teljesíti kívánságát, hogy meg sem kérdezi ennek indokát. - Cseréljünk helyet.
- Nem kell! - Rázom meg a fejem. Szívem vadul kezd dobogni. Semmi kedvem előre ölni. Azonban Malik nem tűr ellenvetést, mivel még pontosan emlékszik, hogy kiskoromban hányingerem volt hátul és emiatt, ha mentünk valahova, mindig én ültem elől. Ez persze régen volt. Ha a mostani indokot tudná, nem hátra akarna ültetni, hanem bolondokházába dugni.....Így inkább helyet cseréltem vele és próbáltam nem a mellettem ülőt figyelni. Bevallom nehezen ment, mivel akaratlanul ugrottak be képek a csókunkról, ami még mindig olyan elevenen élt bennem, hogy sokszor beleremegett még a testem is. Gyűlölöm őt...Igaz?
- Azt hiszem bealudt. - Szólalt meg fél óra csend után Harry. Hátranéztem és tényleg így volt. Zayn édesen szuszogott, ami mosolyt csalt arcomra. - Megint olyan fura rohamod volt? - Kérdése hallatán a szívem kihagy egy ütemet. Mi a fene? Kikerekedett szemekkel meredek rá.
- Nekem..nem...szóval nem. - Dadogom.
- Nem kell ferdíteni. - Néz rám, tekintete dühöt sugároz.Mérges lenne? De miért?
- Honnan tudod? - Kérdezem végül, fejemet lehajtva. Hihetetlennek tartom, hogy erről pont vele kell társalognom. Torkomban gombóc nő, fejem meg szinte szétrobban az idegességtől. Mit fog most tenni, vagy mondani? Nem....Én ezt nem akarom. Miért teszi mindig ezt velem?
- Nem nehéz kitalálni, hogy mikor van bajod. Ilyenkor csöndes vagy, a szemeidben semmi élet, ha mondanak, vagy kérdeznek tőled valamit oda se figyelsz. Lesápadsz és mélyeket lélegzel. A szádat pedig, szinte véresre harapdálod, ami egyébként egy nagyon csúnya szokás, igazán leszokhatnál róla. - Sóhajt fel, én pedig a teljes megdöbbenés határán állok. Ennél már csak az lenne furább, ha kiderülne, hogy léteznek rózsaszín tehenek, vagy tudom is én Pán Péter, meg az ehhez hasonló képzeletbeli teremtmények.
- Sajnálom. - Nyögöm ki végül. - Én sajnálom, hogy ilyen vagyok. - Ökleim rászorítanak ruhám szélére, könnyeim pedig apró pontokat hagynak rajta. - Nekem ez nem megy. - Veszek nagy levegőt. - Bocsánat.
- Miért? - Kérdezi. - Mi nem megy?
- A továbblépés. Annyira akarom, de nem megy Harry. - Suttogom. Félek, hogy Zayn felkel. - Örülök, hogy a tó melletti házunkhoz megyünk, de nekem ez kínzás! Mindenki aki valamikor is fontos volt nekem, nevetett, de legfőképpen élt abban a házban! De most senki se vár...Senki nem süt nekem palacsintát reggel és senki nem köszönt puszival és öleléssel ébredés után. Senki nem mondja nekem, hogy főzzek vele mert az jó móka, pedig igazából nem az! Pedig tudok főzni. Finomat. Ezt sokan mondják....
- Kik azok az elvetemültek? - Kérdez közbe vigyorogva.
- Ó fogd be! - Nézek rá. - Nem érted a lényeget.
- Nem? - Csendül fel hangja. - Na lássuk csak. Az emlékek melyek a házhoz kötnek kellemesek számodra és soha nem szeretnéd elfelejteni őket, azonban mégis fáj mikor visszagondolsz ezekre. Hisz boldog voltál és életvidám. A családod minden tagja élt és virult, ami szintén fáj neked mert felteszed a kérdést: Most miért nincsenek velem? Persze a választ tudod, de nem mered kimondani, mert az is csak még jobban összetörne lelkileg, ami lássuk be, tényleg padlóra küldene egy életre. Reménykedsz egy jobb életben, ahol majd lehet egy boldog családod, de a szíved mélyén tudod, hogy a sebeid sose fognak begyógyulni teljesen. És talán ettől félsz a legjobban. Rettegsz attól, hogy minden nap azzal az érzéssel kelsz a szívedben, hogy semmi sem változott, hogy az életed ugyan olyan, a szeretteid ugyan úgy halottak és te ugyan olyan magányos vagy mint tegnap. Ezt én mind értem. Egy kérdésem lenne hozzád. Miért nem engeded, hogy segítsenek neked ebben? Zayn a barátod, Benny meg a pasid. Életed építőkövei, ők még se tudnak semmit arról mi zajlik benned. Pedig ha tudnák, sose hagynának el. Egy pillanatra sem. Nem ezt szeretnéd?
- Először is...- Kezdek bele. - Benny nem a pasim.
- Apróságok. - Legyint bár halványan elmosolyodik, amit nem tudok hova tenni.
- Másodszor pedig....Tévedsz. Nem mindenben, de tévedsz.
- Igazán? - Kérdezi. - Na hagy halljam, miben tévedek? Ki vele, csak bátran, kaptam már sokkal rosszabbat is, mint azt, hogy az orrom alá dörgölik a tévedésem. - Hangjában fájdalmat véltem felfedezni.
- Kiskoromban elképzeltem a jövőmet. Gondolom mindenki tesz ilyet, ha fiatal. Szerettem volna egy iskolát építtetni, ahol a szegényebb gyerekek is kitűnő oktatást kaphattak volna. Kiszerettem volna járni a sulit, majd főiskolára menni, ott beleszeretni egy fiúba, aki talán nem hozzám való, de huszonévesként mindenki követ el hibákat. Én erre a hibámra rá is jöttem volna, dobtam volna Danielt, mert igen ezt a nevet képzeltem el neki. Később valahol, egy átlagos helyen, mondjuk egy kávézóban, vagy egy parkban összefutottam volna egy fiúval, aki mindent megadott volna nekem amire vágyok. Örömöt, esküvőt, gyereket. Akkoriban én már úgy gondolkodtam, hogy Zayn teljesíti az álmát és híres énekes lesz, így elképzeltem, ahogyan a gyerekeim, az egy szem fiam Luke és a lányom Lena, majd azzal büszkélkedhetnek, hogy a keresztapjuk, egy sztár, akit mindenki imád. És Benny lett volna a menő nagybácsi aki csenve piát ad a gyerekeimnek, amiért én össze is vesztem volna vele. Úgy akartam, hogy George, a férjem, vegyen nekem egy szép kertes házat, egy olyat amilyenben én is felnőttem gyerekként, mert mindent megakartam adni nekik ami nekem is kijutott. Megálmodtam, ahogyan apu vígan játszik az unokáival és ahogyan anyu főz nekik finom pitét. Elképzeltem milyen is lenne az életem. Én nem attól félek, hogy a szívemben nem változik majd semmi, mert az mindig fájni fog. Örökkön-örökké, hiszen elvesztettem a szüleimet és ez fáj. Ez mindenkinek fájnak, akinek kicsit is fontosak. Nem. Én attól félek, hogy körülöttem nem változik majd semmi. Hogy az álmaim nem teljesülnek. Hogy nem lesz Daniel, se George, de legfőképpen, attól félek, hogy nem lesz családom. Saját családom. Amiben én vagyok az anya. Ahol én félek, nem pedig engem féltenek. Én ettől rettegek. - Tekintetem Harry-re szegeztem, aki elgondolkodva meredt az útra.
- Proeliator. - Mondja végül.
- Milyen gladiátor? - Ráncolom homlokom.
- Nem gladiátor. - Nevet fel. - Proeliator. Latinul, harcost jelent. - Most komolyan kedves velem?
- Nocsak értelem is szorult abba a bunkó fejedbe? - Lepődök meg.
- Ilyen kedveset se kérdeztek még tőlem. - Bólint aprót.
- Hogy én ezen miért nem lepődök meg? - Tárom szét karjaimat.
- Pedig egy tag egyszer megkérdezte hogy nem-e venném el a feleségét, mert neki már elege van belőle.- Húzta el száját.
- Hazudsz. - Dermedek le. - Ilyen nincs.
- De van. - Mosolyodik el.
- Ez beteg. - Röhögök fel.
- Az volt.
- Köszönöm. - Nézek rá hálásan.
- Mit?
- Azt, hogy jobb kedvre derítettél. Azt, hogy meghallgattál és azt, hogy őszinte voltál velem.
- Szóval nem utálsz a múltkori miatt? - Kérdezi furcsállva, miközben hol rám, hol pedig az útra figyel.
- De. - Mondom. - Nem volt szép amit tettél.
- Tudom.
- Akkor miért csináltad? - Komolyan miért?
- Mert feldühítettél. - Jegyzi meg lazán. - Kicsit szemtelen vagy, ugye tudod?
- Te pedig egy seggfej, ugye tudod?
- Nem vitatkozok veled. - Sóhajt fel színpadiasan.
- Mert nem is tudnál. - Döntöm neki a fejem az ablaknak. - Álmos vagyok. - Ásítok nagyot és csak pillanatok kellettek ahhoz, hogy el is aludjak. Már csak két szó ütötte meg a fülem, aminek csak az egyik felét értettem meg igazán.
- Te iubesc Proeliator! - Kis nyelvész. Gondoltam félálomban.
Akkor még nem tudtam, hogy Harry nem csak Latinul, de Románul is nagyon jól tud. Ahogyan azt sem sejtettem, hogy ami ezen a hétvégén történik, az megváltoztat mindent. Nem csak körülöttem, de bennem is. Akkor még nem is sejtettem, hogy a szenvedéseim még csal most kezdődnek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése