It was all about love.

Tudom, hogy rengeteget késtem a résszel, de remélem nem haragszotok nagyon. Ez a rész nem lett a legizgalmasabb, de úgy gondolom sok minden kiderül belőle.
Remélem tetszeni fog nektek és a véleményeiteket is szívesen fogadom
Jó olvasást!
 
16. Fejezet 

Család?

Kómásan pislogok párat, szinte már ott tartok, hogy hallucinálok, de a hangok a fejemben újra, meg újra felszólalnak, szinte ordibálnak velem. Próbálok lenyugodni, eltörölni a rémképeket melyek gyötörnek, de ez a legkevésbé sem megy. Fordulok egyet, a párnát a fülemhez nyomom, de még így is hallom őket. Hallom az embereket, akik fájdalomtól felüvöltve kérlelik az Istent, hogy kegyelmezzen nekik. Látom magam előtt a repülőt, mely sebesen zuhan a semmibe és látom a szüleimet, akik összekulcsolva kezeiket imádkoznak, hogy épségben landoljanak. De ez nem történt meg... Emlékeztetem magam és a szívem szinte darabokra törik. Fejemben kavarognak a gondolatok és az ötletek, hogy mit is kéne most csinálnom. Érzem ahogyan a harag szépen lassan átjárja mindenem, pont úgy mint minden alkalommal, mikor a családomról álmodok. Miért? Kérdezem magamtól. Miért van az, hogy nem hagynak nyugodni ezek a gondolatok? Öt éve történt..

- Kimberly! - Ordít egy távoli hang. Úgy látszik ma mindenki csak kiabálni tud. Mérgelődök magamba, de hamar feleszmélek, hogy ez nem a fejemben szól, hanem valahonnan kintről, amit az én elmém csak foltokban fog fel. Felülök és meglepetten tapasztalom, hogy fejem nem ütközik semmibe, ugyanis Louis most nem volt a szobában, nem fürkészett ég kék szemeivel és nem vigyorgott bele a pofámba, látván mennyire megijedtem. Nem volt senki...Ez is csak az agyam szüleménye lett volna? Már épp elfogadtam volna a tényt, hogy igen mikor újra megütötte fülemet egy éles gang, melyet ezer közül is felismernék.

- Kimberly! - Szólít türelmetlenül Tomlinson.

- Mi van? - Kiáltom.

- Mi az, hogy mi van? - Kéri ki magának. 

- Akkor, tessék? - Forgatom meg szemeimet, mert úgy tesz mintha teljesen normális lenne, hogy kora reggel a földszintről osztja az észt.

- Így mindjárt jobb. - Hallom és szinte biztosra veszem, hogy elégedetten vigyorog. - Gyere le!

- Alszok! - Válaszolom.

- Már, hogy a csudába aludnál? Tudtommal beszélgetünk, az pedig nehezen megy, ha az ember alfában van. - Jegyzi meg, még mindig ordibálva. 

- De okos lettél. - Teszem hozzá félhangosan.

- Ezt hallottam. - Köszörüli meg torkát. - És nem volt szép...Én mindig is okos voltam.

- Na jól van Louis, ha nem mondod meg miért kell lemennem, akkor fennmaradok, mert rohadt fáradt vagyok.

- Itt van valami ipse, aki téged keres. - Nyögi ki végül.

- Ipse?

- Srác, fiú, csávó, legény....

- Felfogtam! Mindjárt megyek. - Nehezen ugyan, de kikászálódtam az ágyból, megnéztem magam a tükörbe és mikor felvettem egy melegítőt és egy pulcsit késznek is nyilvánítottam magam. Hajamat összekontyoltam és már ballagtam is le e lépcsőn. Kis mosoly kúszott ajkaimra, mikor megláttam az előbb okoskodó Louis-t és barátnőjét, ahogyan ölelkezve a tévét nézik.

- A konyhában van. - Mondja, majd megfordulva hozzáteszi. - Nem ismerem, nem akartam beengedni, de állította, hogy tudja ki vagy. Ha baj van sikíts és leütöm. - Komolynak tűnt és annak is hangzott, mégse tudtam komolyan venni, így inkább elnevettem magam. - Nem vicces Lockwood! Most egyedüli férfi vagyok a háznál, s kötelességem megvédeni a gyámoltalan nőket. - Bólint aprót, mintha valami okosat mondott volna. Egyszerre leszek boldog és csalódott. Boldog mert Louis törődik velem, de mégis csalódott mert ha nem ismeri az érkezőt, az rám nézve csak bajt jelenthet. Gyámhivatal, adóhivatal. Egy csomó hivatal, melyek számára egy potenciális jelölt vagyok arra, hogy teljes mértékben kikészítsenek. 

 Nagy sóhajjal és egy hatalmas gombóccal a torkomban indulok meg a konyha felé. A fejemben pörögnek a nevek. Dolly, Nick, Brody és Lea. Négy név, négy különböző gond.

  Megsemmisülve nyitok be az étkezőbe, már felkészülve arra, hogy milyen indokot mondok, a tartozásom ki nem egyenlítése miatt, mikor a helységbe érve még a lélegzetem is elakadt a meglepődöttségtől. Egy szót se bírtam kinyögni, mert bár örömömet leltem, abban a zöld szempárban, mely fakón csillogott, mégse lehettem boldog. Kísért a múltad Lockwood.

- Mit keresel itt? - Hangom rideg volt és ellenszenves.

- Kimi. - Mosolyodik el és már felállni készül, mikor kezemmel intem, hogy inkább ne.

- Mit keresel itt? - Ismétlem meg a kérdést, kicsit ingerültebben.

- Beszélnünk kell. - Mondja komolyan.

- Nekünk nem kell semmiről sem beszélnünk.

- Szóval meg sem hallgatsz? - Kérdezi meglepetten.

- Nem szeretnélek. -Ráztam meg a fejem. - Semmit sem szeretnék tőled, csak, hogy menny el innen és soha többé ne lássalak!

- Hogy mondhatsz ilyet? A családom része vagy Kimberly! - Szemeiben fájdalom csillog szavaim miatt, de nem hathat meg, hiszen őt se hatották mag annak idején az enyémek.

- Család? - Horkanok fel. - Ez nem család.

- Öt percet kérek tőled!

- Öt másodpercet sem érdemelsz! -Szűröm ki fogaim között.

- Meddig fogsz még rám haragudni? - Sóhajt fel.

- Könyörögve kértelek, hogy mentsd meg az öcsémet attól a banyától!

- Te is pontosan tudod, hogy annak mi lett volna a vége! - Csattan fel.

- Neki kellett volna hazamennie veled.. - Gyerekes haragom hamar elpárolgott és átvette helyét a szomorúság. - Ő megérdemelte volna.

- Mindketten megérdemeltétek volna. - Teszi hozzá és szemeibe nézve, tudom tényleg így gondolja. - Egyedüli gyámotok voltam. Én viszont nem kerestem annyit, hogy mindkettőtöket eltarthassam, így döntenem kellett. Te vagy Ő. És én téged választottalak.

- Miért? - Kérdezem sírva. - Mondd meg Logan bácsi, miért? - Sokkal fiatalabb volt, szinte még gyerek. Akkor miért?

- Mert féltem, hogy nem bírnád ott egyedül. Hisz így is szenvedsz. A két rossz döntés közül is a jobbat próbáltam meghozni. - Alaposan megfigyeltem bácsikám vonásait. Szemei be vannak esve, borostája megnőtt, haja össze vissza áll. Ruhája egyáltalán nem illik, egyébként elegáns stílusához és arcáról süt a fájdalom és a kétségbeesés. Ha vak lennék is észrevenném, hogy valami nincs rendben vele. Ez nem az a Logan Lockwood akire kiskoromban úgy felnéztem. Te voltál a hősöm Logan...Milyen régen is volt már az.
  Az eszem ordibált, hogy ne, de a szívem azt súgta meg kell őt hallgatnom, így nehezen ugyan de leültem a vele szemben lévő székre. Idegesen rágcsáltam a szám szélét, fogalmam sem volt, hogy mit is kéne mondanom.
- Azt hittem leszoktál már erről a csúnya szokásról Kimi. - Dorgál meg bácsikám, de hangjában báj és kedvesség bujkál, ami csak még nehezebbé teszi a helyzetet.
- Figyelek minden egyes szavadra. - Mondom végül.
   Bácsikám hatalmasat sóhajt, szemeit összeszorítja és kicsivel később fejét is megrázza, mintha csak elakarna tüntetni valamit onnan. Látom rajta, amit most mondani készül, nem lesz egy kedves kis történet, aminek a vége happy and. Félve nézek rá, várva, hogy mi is a baj.
- Emlékszel Healy-re?
- A feleséged. - Bólintok aprót, hisz pontosan él bennem egy kép, egy mindig kedves, mosolygós, gyönyörű barna szemű nőről, aki a nehezebb napjaimon mindig segíteni próbált. Persze én ezt sose fogadtam el...
- Már nem. - Néz rám fájdalmasan.
- Ezt, hogy érted? - Döbbenek meg, hiszen lehetetlen, hogy Healy elhagyta.
- Zac és Missy. - Ejti ki fájdalmasan, a számomra ismeretlen neveket.
- Kik ők? - Kérdezem félve, bár sejtem a választ.
- A gyerekeim. A te unokaöcséd és húgod. - Megdöbbent a válasz, hiába erre számítottam.
- De hisz ez remek! - Mondom őszinte mosollyal.
- Kimberly?
- Igen?
- Mit ér a család, ha nem teljesen egész? - Kérdezi. - Lehet még boldog és örömteli? Mert szerintem nem! - Hangja felerősödött. - Szerintem el vagyunk átkozva. - Hajtja le fejét én pedig mély megdöbbenéssel figyelem őt.
- Mi történt, bácsikám? - Remegő hangommal el se titkolhatnám, hogy rettegek.
- Healy meghalt. - Mondja ki végül. - Belehalt a szülésbe. - Megszólalni se bírtam. - Hogyan történhetett ez meg? - Kérdezi sírva. Nehéz így látnom őt. Nagyon nehéz. - Egyik nap még boldogan tervezgetjük a gyermekeink nevét és találgatjuk, hogy kiből mit örökölhettek. Olyan szépek Kimberly és olyan okosak, de Ő ezt már nem élhette meg és ez borzasztó. - Szemeiből csak úgy potyogtak a könnyek. - Tudom, hogy rengeteg dolgon mentél keresztül és tudom, hogy nincs jogom téged arra kérni, hogy segíts, de szükségem van rád! Egyedül én ezt nem bírom... - Csuklik el a hangja. - A munkahelyemről kirúgtak, mert a gyerekeket mégse hagyhatom egyedül otthon. Tartozásim lettek és a ház is eladósodott. Két hét múlva ki kell költöznünk. - A szívem is belesajdult a gondolatba, hogy két ártatlan gyerek, akik ráadásul a családtagjaim az utcára kerülhetnek.
- Szóval segítséget kérsz? - Teszem fel a kérdést, mire bácsikám aprót bólint. - Nem tudok pénzt adni, de beköltözhetnétek a nagyiék házába. Itt laknátok mellettünk.
- Ebben biztos vagy? Hiszen rád hagyták, nem rám.
- Én nem bírom betenni oda a lábam, azok után amilyen híreket ott kaptam. A szüleim halála óta be se mentem oda. Gondolom elég poros lehet, de biztos kitudjátok majd pofozni.
- De a gyerekek...
- Ők majd megszokják az új környezetet és így te is eltudsz menni munkát keresni, hisz itt mindig van valaki akire hagyhatod. Meg amúgy is, Zac és Missy a csonka családom része, így szeretném, hogy nekik teljes és boldog életük legyen. Healy meghalt, de mi még itt vagyunk nekik. Van még egy csodálatos apukájuk és egy annál is csodálatosabb nénikéjük. - Logan beszélgetésünk alatt most nevetett fel először és ettől én is boldog lettem.
- Te vagy a legjobb. - Mondja majd feláll és szorosan magához ölel. Érzem ismerős illatát és a hálát mely szorításában rejlik. Visszakaptam volna valakit, akiről azt hittem soha nem lesz már mellettem? 

***

Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy vajon Isten milyen játékot űzhet az én kis életemmel. Miért térnek vissza hozzám olyanok, akiken nagy nehezen továbbléptem? Sokszor úgy gondolom a sebeim sosem fognak igazán begyógyulni. Hisz hogyan is felejthetném el ennyi ember halálát? Hogyan léphetnék túl ezeken a dolgokon? Lesz az életemben, olyan nap mikor nem gondolok majd egyikükre sem? Vagy egy olyan éjszakám, amit végigalszok rémálmok nélkül? Hisz volt már ilyen...Emlékeztetem magam. De inkább a rémálmok, mit Harry ölelő karjai..

- Mit csinálsz itt kint? - A kérdésre összerezzenek, nem számítottam társaságra. Kezemmel egy fűcsomó után nyúlok és azt kezdem el tépkedni.

- Csak kijöttem levegőzni. - Válaszolom, mire odaérve hozzám lefekszik a fűre. Én is így teszek.

- Sajnálom, hogy mostanában nem voltunk annyit együtt. - Néz bele bűnbánóan szemembe. - Szeretném, ha holnap elmennénk együtt a faházba. - Mosolyodik el kisfiúsan.

- Zayn, nem voltunk ott, már vagy hat éve. Azóta lehet, hogy összeomlott.

- Apukád építette, szóval szerintem ennek kicsi az esélye. Ráadásul jó időt mondanak, így lemehetnénk a tóhoz is fürdeni.

- Szerintem jöjjenek a többiek is. - Teszem hozzá.

- De Kimberyl...

- Nincs semmilyen Kimberly! - Vágom rá. - Megszerettem őket. Perrie a barátnőm lett és nem lenne szép, ha itthon hagynánk őket. Tudod nekem az is bőven elég, hogy itt vagy velem. Az én házamban, ott ahol a gyerekkorunkat éltük. Sokat jelen és köszönöm.

- Nem értelek...Túl jó ember vagy és ennek ellenére az én legjobb barátom. Mivel érdemeltem ezt ki?

- Azt én sem tudom. - Nevetek fel. 

- Nagyon szeretlek.

- Én is téged Zayn.

- Hallom Logan ideköltözik. Örülsz neki?

- Jönnek az unokatesóim is. - Mosolyodok el. - Velük újra kezdhetem.

- Ezt, hogyan érted? - Kérdezi furcsállva.

- Kiskoromtól kezdve csak elvesztem azokat az embereket, akik fontosak nekem. Őket viszont nem hagyom. Jó életük lesz és erről én gondoskodom.

- Imádni fognak.

- Remélem.

- Tudod vannak dolgok, amikre nem kapunk választ az élettől, de a legfontosabb az, hogy mindig előre nézzünk és, hogy meglássuk a jót az életünkben. Ha egy pillanatig is egyedül érzed magad, tudd, hogy én mindig itt vagyok neked Kimberly. Ha turnézok akkor is. Soha többé nem lesz olyan, hogy nem látjuk egymást évekig. Mert te az én családom része vagy és, aki hozzám tartozik, az hozzám is fog. Bocsi, hogy ezt mondom, de vénségedre is itt fogok feküdni melletted a fűben, mert szeretlek és a szeretet lényege az, hogy kis is mutassuk. Fontos vagy nekem és az is maradsz örökre. - Zayn mondandójára nem tudtam mit mondani, csak sírni. Közelebb bújtam hozzá és élveztem a nyugalmat, amit magából árasztott. Démonjaim mindig is voltak és mindig is lesznek, de míg ilyen barátom van mint Zayn, talán képes vagyok őket elviselni. Mert Ő is fontos nekem és én is nagyon szeretem. Azt akarom, hogy sokáig mellettem legyen....Remélem így lesz.