It was all about love.

4. Fejezet

Blake

A meleg nap sugarai lágyan cirógatják arcom. Élvezem a nyári napsütést. Egy fa tövében ülve, hallgatom, ahogyan a madarak csiripelnek és nézem, ahogyan a tarka kis pillangók, egyik virágról a másikra szállnak. Ezen a hatalmas mezőn, csak ez az egy darab fa áll, és ameddig a szem ellát, zöld füvet és színes kis virágokat lehet látni. Az égre nézve, melegség önti el a szívemet. Gyönyörű kék, egy darab felhő sincs az égen. Csönd van és békesség. Imádom ezt, mert ilyenkor nem zavar semmi és az ember végre kicsit egyedül lehet, hogy kikapcsoljon és átgondolja a dolgait. Szemeimet becsukom és élvezem ezt a nyugalmat ami körbevesz. Olyan ez, mintha lenne körülöttem egy láthatatlan burok, ami megvéd és eltaszít minden rosszat. A rossz emlékek és élmények, mint a köd, szétfoszlik és teret ad azoknak az emlékeimnek, amiket soha nem akarok elfelejteni. Az öcsém születése, az anyukám nevetése és az apukám néha már unalmasnak mondható viccei, mind megmosolyogtatnak és boldoggá tesznek. Az első napom az iskolában, az a nap mikor először találkoztam Zayn-el, az első csókom és minden ami először történt meg az életemben szintén a fontos és felejthetetlen emlékeim közé tartoznak. Hatalmas bulik, lebukások, elszökések és kalandok. Rá kell jönnöm, hogy az életemnek, mint a pénzérmének, két oldala van. Az egyik ami boldoggá tesz és szívesen emlékszek vissza minden percére. Viszont a másik, csak keserűséget és fájdalmat okoz. Legszívesebben kitörölném őket, de nem lehet és ez a legrosszabb, mert ugyan megpróbálsz felejteni és új életet kezdeni, nem megy, hisz minden kis momentuma az életednek, hozzájárult ahhoz, hogy te most ott tarts ahol. A szüleim halála értelmetlen volt. Jó emberek voltak és mindent megtettek értem és az öcsémért. Szeretném elfelejteni, azt, hogy meghaltak és hazamenni, benyitni a konyhába és látni anyut, ahogy éppen vacsorát főz, miközben apu újságot olvas és felháborodik azon, hogy miért vesztett a kedvenc csapata. Látni szeretném az öcsémet, aki széles mosollyal az arcán leül mellém az asztalhoz és elcsórja a sütimet, amit néhány perc civakodás után megfelezünk és nevetve együtt eszünk meg. Egyszerűen csak látni szeretnék, egy boldog családot....

Hirtelen rossz érzés önti el a testem. Kiráz a hideg. Kinyitva szemeimet meglepődve tapasztalom, hogy minden olyan komor lett. A hatalmas fa levelei lehullottak és néhány az ölembe landolt. A madarak elhallhattak és a virágok is elhervadtak. A pillangók eltűntek és gyönyörű kék ég helyét átvette, a nyomasztó szürke. A fejem felett viharfelhők gyülekeznek és érzem valami nem jó. Az eső szépen lassan kezd esni és hiába próbálok felállni nem megy. Tekintetem megakad, egy távoli alakon. Arcát nem látom, de szinte biztosra veszem, hogy ismerem. A lelkemet elönti a félelem, fogalmam sincs miért, de rettegek. Azt tisztán látom, hogy az ismerőnek mondható idegen, egy fiú. Hevesen rázom a fejem.

- Menj innen! - Ordítok rá, de hatástalan. Az eső most már szakad, így még rosszabbul látok. Az alak nem tágít, inkább közelebb jön. Csak tudnám miért félek. Mi okom van rá? - Kérlek hagyj békén! - Kiáltom, de a sötét alak csak megrázza a fejét. - Miért? Miért, nem hagysz? Menj el! Te is jobban jársz! Én mindenkire csak szenvedést hozok. Hallod?! Menj el! Menj már! Indulj.....

- Kimberly! - Ordítja valaki és az ijedségtől hirtelen felülök. Fejem hatalmas koppanással jelezte, hogy ütközött valakivel.

- Neked aztán kemény fejed van... - Nyavalygott Louis.

- Ezt, meg mi a jó bánatnak kellett? - Kérdezem, miközben homlokomat dörzsöltem a fájó ponton.

- Csak gondoltam, részesítelek egy Tomlinson-féle, reggeli keltésben, de arra nem gondoltam, hogy lefejelsz.

- Ilyet többet ne! A szívbajt hoztad rám.

- Ez volt a célom. - Vonja meg a vállát lazán, majd feltápászkodik az ágyamról. Már épp kimenni készül, mikor megszólal.

- Egyébként, gyakran vannak ilyen rossz álmaid? - Egy percig komolyan elgondolkodok azon, hogy vajon miről beszél, de aztán szépen lassan leesik. Rémálmaim igen is sűrűn vannak, de Louis-nak ezt nem kell tudni.

- Néha előfordul. Miért? Csináltam valami?

- Látszott, hogy zaklatott vagy. Ilyeneket mondogattál, hogy menj innen, meg, hogy hagyj békén. Egy ideig azt hittem, hogy nekem beszélsz, de ezek szerint nem. Mit álmodtál?

- Már nem tudom, biztos valami kis semmiséget. Lényegtelen. - Tisztában vagyok azzal, hogy most hazudok, hisz pontosan emlékszem az álmom minden egyes kis részletére, de nem szeretek ezekről beszélni és nem kell az, hogy Zayn megtudja, hogy még mindig gyötörnek ilyesfajta álmok.

- Aha. Rendben. - Louis hangján halottam, hogy nem hitte el szavaimat, de ez nem mondta ki nyíltan. - Gyere majd le. Csináltunk reggelit. - Teszi még hozzá, majd kimegy a szobámból .

Félő, hogy most megbántottam azzal, hogy nem mondtam neki igazat. Ez rossz érzéssel tölt el és elhatározom, hogy majd kiengesztelem valahogyan. Kimászok az ágyból, felhúzok egy zoknik és hajam összekontyolása után, lecsoszogok a nappaliba, ahol Louis ül egyedül és valami filmet néz. Nem veszi észre, hogy ott vagyok, így mögé settenkedek és hátulról megölelem.

- Most haragszol? - Kérdezem.

- Titkolózol és hazudsz, még jó, hogy haragszom.

- Sajnálom. - Mondom, majd egy puszit nyomok az arcára.

- Miért nem mondod el, hogy mi a baj?

- Nem szeretek róla beszélni.

- Nekem elmondhatod én tudok titkot tartani.

- Ígérem, hogy egyszer elmesélem.

- Biztos?

- Biztos.

- Akkor jó. Meg van bocsájtva minden bűnöd és tiszta lélekkel élhetet tovább az életedet.

- Köszönöm szépen Tomlinson pápa.

- Ugyan gyermekem ez csak természetes. - A fejemet rázva, de mosolyogva léptem be a konyha ajtaján. Zayn és Harry a konyhapulton, még Niall és Liam az asztalnál ült. Mind valami müzli féleséget ettek, de jelenlétemre mind felfigyeltek. Zayn leugrott a konyhapultról, odajött hozzám, megölelt, majd adott egy puszit a fejem búbjára.

- Jó reggelt. - Motyogtam még kissé kómás hangon, majd leültem az asztalhoz, Liam mellé.

- Ma szabad vagyok, így ha van kedved elmehetünk a tóhoz. - Szólal meg Zayn és tudom, hogy mondandóját nekem intézi. Mint egy kisgyerek ajándékosztáskor, úgy csillan fel a szemem és kezdek el hevesen bólogatni az ötletre. 

- Milyen tóhoz? - Érdeklődik Niall. Tőlem várja a választ, így engem figyel. 

- Nem kell mindenről tudnod Horan. - Nevet fel Zayn.

- Jaj mit titkolóztok már? Mi olyan különleges egy tóban?

- Az a tó igenis különleges. - Mondom, majd Zayn-re nézek, aki elmosolyodik, nyilván neki is eszébe jutott egy emlék....

***

A fák között sétálva, eszembe jutnak a régi idők. A lehullott levelek, ropognak a talpunk alatt, szinte pont ugyan olyan minden, mint mikor utoljára jártunk itt együtt.

- Zayn! Gyere elő, ez már nem vicces! Hallod? Megijesztesz! Ha háromra nem jössz elő, akkor bőgni fogok.

- Nyugi már, itt vagyok.

- Nem vagy humoros, ugye tudod? 

- Nem akartalak megijeszteni, de valljuk be téged nem is nehéz.

- Aggódtam érted, te barom! Felhívsz, hogy jöjjek ide, erre eltűnsz? Már azt hittem bajod esett....

- Jaj ne sírj már. Kimi, nincs semmi baj. Na gyere ide, had öleljelek meg. Ne haragudj, rendben? Csak tudod, most egy ideig nem találkozunk és muszáj voltam, még egyszer rád hozni a frászt, enélkül nem utazhattam el.

- Na kösz, ettől most jobban érzem magam...

- Nagyon szeretlek, ugye tudod?

- Igen, tudom. És te tudod?

- Igen én is tudom....

Ezt az emlékemet féltve őrzöm, hisz ez volt az utolsó itt töltött napunk, mielőtt ő elment turnézni.

- Kimi! Jössz már?

- Igen.

Az utat a tóhoz szépen lassan tettük meg. A többi fiú most nem jött, mert Louis és Liam a barátnőikhez mentek, míg Niall és Harry elment interjút adni az egyik rádiós műsornak.

- Ugyan olyan mit három évvel ezelőtt. - Jegyzi meg Zayn.

- Tudod, mióta elmentél nem is voltam itt.

- Komolyan? - Csak aprót bólintottam. - Hogyhogy?

- Nem tudtam magam rávenni. Ezt a helyet veled fedeztem fel, még kicsinek, furcsa lett volna kijárni ide nélküled. - Zayn közelebb jött és megölelt.

- Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy kalandos kis felfedezés volt. 

- Na igen. - Nevetek fel. - Tényleg az volt..

- Úgy se kapsz el!

- Ne légy te abban olyan biztos Zayn.

- Lassú vagy!

- Inkább figyeld az utat, mert nekimész valaminek.

- Én nem megyek neki sem....

- Zayn! Zayn! 

- Segíts!

- Na látod, te hülye? Mondtam én. Hol vagy?

- Itt lent.

- Hogy kerültél te oda?

- Na vajon, hogy? Leestem.

- Na gyere segítek.

- Nem kell, inkább gyere le te is. Húú, de menő.

- Mi az?

- Van itt egy elrejtett kis tó. Gyere le és nézd meg....

Igen, igen ez pontosan így volt. - Nevet fel Zayn. - Csak te nem hittél nekem és egy órán keresztül kérleltelek, hogy gyere le.

- De a végén sikerült rávenned.

- Bizony és azóta ez a mi kis rejtekhelyünk. Mindig lejöttünk ide ha úgy volt kedvünk.

- Még most is gyönyörű.

- Imádtam az itt töltött nyarakat. Sokszor alig vártam, hogy vége legyen a sulinak, csomagolhassak és leutazhassak ide hozzátok. Mindig úgy kezeltetek, mintha családtag lennék.

- Az vagy. Anya úgy szeretett téged mint a saját gyermekét és apa is bírt, az öcsémről nem is beszélve.

- Mikor megtudtam, hogy mi történ a szüleiddel, el se hittem. Nagyon féltettelek és gyötört a bűntudat, mert nem lehettem melletted. Nagyon rossz hónapjaim voltak emiatt. Nekem nagyon sokat jelentettek a szüleid. Ti voltatok a második családom.

- Tudom.

- És, mi van Blake-kel?

- Egy év és hivatalosan is nagykorú leszek. Visszakapom őt és minden jobb lesz. Csak félek, hogy addigra már késő..

- Ezt, hogy érted?

- Három éve még csak a közelembe se engedték. Telefonon is csak nagy ritkán beszélhettünk. Mindig írtam neki leveleket és egy ideig válaszolt is rá. Sokáig írta, hogy nem olyan vészes mint hiszem, ne aggódjak érte, de közel két éve egyetlen egy levelemre se válaszol. Az egyikben megkérdeztem tőle, hogy miért nem ír nekem, mire ő csak annyit válaszolt, hogy azért, mert nem akar hazudni. Érted ezt? Mert nem tudna jót írni! A rosszat meg nem akarja velem tudatni. És ez megrémiszt. Mi van ha kiöltek belőle mindent ami ő? Már tizenhét éves...
- Minden rendbe fog jönni. Én hiszek benne. Blake erős fiú. - Én komolyan hinni akartam Zayn szavaiban, tényleg hinni akartam, de nem ment. Blake tizennégy volt, mikor árvaházba került. Rengeteg dolgon ment keresztül. A szülei meghaltak, engem eltaszítottak tőle, és ezek az okok már épp elegek ahhoz, hogy összeomoljon lelkileg. Féltem őt....Nagyon.
- Egyre jobban esik. - Zökkent ki Zayn hangja a gondolataimból. És tényleg, eddig észre se vettem, hogy esik.
- Esőtánc? - Kérdezem nevetve, mire Zayn felpattan, megragadja csuklómat és forogni kezdünk. Nem tudom pontosan, hogy milyen egy igazi esőtánc, bár szinte biztos, hogy nem ilyen, de minket nem izgatott. Ugráltunk, nevettünk és megfeledkeztünk mindenről. Nem zavart az eső, nem zavart semmi, egyszerűen csak boldogok voltunk, mint évekkel ezelőtt. Mikor felfedeztük ezt a helyet, vagy mikor először mertünk beúszni a tóba. Boldogok voltunk, mert mi ugyan változtunk, de a hely, ami csak a mi helyünk, ugyan olyan maradt, az emlékeinkkel együtt. Töretlenek és vidámak....

Blake Lockwood

Furcsa érzés a magány. Olyan dolog ez, ami az őrületbe tudja kergetni az embert. Ha nincs ki meghallgasson, ha nincs ki válaszoljon a gyülemlő kérdésekre, akkor az a sok-sok teher, amit magadon cipelsz, mind ott marad és egyre nehezebbé válik. Az emberek mindig arra vágynak, hogy az életük különleges legyen. Meseszerű, pont mint a filmekben. Én csak arra vágyok, hogy legyen. Mert engem fogságban tartanak, ha nem is a szó legszorosabb értelmében, de így van. Nem tehetem azt amit akarok. Nem lehetek önmagam. Nem elég, hogy a szüleim halottak, de még a nővéremmel sem találkozhatok. Nem találkozhatok azzal az egyetlen egy emberrel, aki még maradt nekem és akit még megvédhetek. Ismerem őt. Tudom mi jár a fejében, de bár ne tudnám. A szívem szakad meg ha csak arra gondolok, hogy egyedül van, hogy nincs ki vigyázzon rá és nincs ki óvja ha rátörnek a rossz emlékek. Csak telne már gyorsabban az idő. Bárcsak előrerepülhetnék egy évet. Bárcsak...

Mostanában nem írok neki leveleket. Hazudhatnék, hogy minden rendben, de képtelen lennék rá. Így inkább nem írok, bár pontosan tudom, hogy ez pont ugyanannyira fája neki, mintha hazudnék. És mi lenne ha elmondanám az igazat? Mi lenne ha elmondanám, hogy szörnyen érzem magam? Vagy azt, hogy rémálmaim vannak. És persze azt se hagyjuk ki, hogy mi mindent tettem eddig amire nem vagyok büszke. Na igen, mi lenne ha mind ezt megírnám neki egy levélben? Én tudom. Aggódna. De én ezt nem akarom, így csöndben szenvedek, mert bár ő ezt nem tudja, így óvom őt. És ez jó érzéssel tölt el...