It was all about love.

15 Fejezet

Önuralom.

Fejemben ezernyi gondolat. El se hiszem azt ami azt előbb történt, de őszintén szólva nem is akarom. Hogyan történhetett ez meg? Itt állok a próbafülkébe, a fejem vöröslik, a szívem vadul kalimpál, a fejem meg olyan szinten feszül, hogy legszívesebben ordítanék a fájdalomtól. Harry csókja miatt olyan szörnyen érzem magam mint még soha. A sírás kerülget, de nem hagyhatom, hogy emiatt akár egy kósza könnycseppet is ejtsek. Nem előtte és legfőképpen nem miatta. Nem tudom miért volt jó ez neki és, hogy miért csinálta, de nem is akarom tudni. Kihasználta a helyzetet és csak beakarta bizonyítani, hogy ha nagyon akarná akkor bizony az övé lehetnék egy szempillantás alatt. Csakhogy ezt nagyon rosszul gondolja.

Mély levegőt veszek, majd kilépek a próbafülkéből. Körbepillantok de sehol se látom a fürtöst, ami először megkönnyebbüléssel tölt el, de hamar rájövök valószínűleg itt hagyott. Lassan sétálok a hely felé, ahol a bevásárló kocsit hagytuk és nem lep meg mikor azt se találom sehol. Mivel fogalmam sincs merre lehet, így elindulok a pénztár felé. Óvatosan nézek körbe, a szívem mélyén remélve, hogy nem látom meg, de sajnos lehetetlen nem kiszúrni. Napszemüvegében és sajátos hajkoronájával ezer közül is felismerném, de bár máshogy lenne. Bár soha nem ismertem volna meg..

Már épp fizetni készül, mikor felemelve fejét megtalálta az én tekintetemet is és bár fogalmam sincs mire számítottam, de az biztos, hogy nem erre. Harry rám mosolyog, de ez nem az a kedves vagy éppen barátságos mosoly amit az emberek úgy szeretnek benne. Gúnyos és rideg, amitől még a hideg is kiráz. Ekkor érzem azt, hogy teljes mértékben át lettem verve. Mindenki azt hiszi, hogy emberséges, kedves és bájos, de ez egyáltalán nincs így. Süt belőle a gonoszság és, hogy egyáltalán nem érdekli mi is zajlik most éppen bennem. Zayn azt mondta az összes fiú jó fej, de ezek szerint nem ismeri elég jól barátját. Ennek ellenére nem állok ott tovább, elindulok felé és mikor a pénztároshoz érek, mosolyt varázsolok arcomra és boldogan köszönök neki. Nem lepődök meg magamon, hogy milyen hihetően is csinálom mindezt, hisz ha az ember évek óta rejteget valamit akkor kialakul ez a bizonyos rutin.

A pénztáros visszaköszön, majd megjegyzi, hogy az úr - vagyis Harry - már rendezte a számlát. Vidáman elrebegek neki egy köszi-t, de mikor felnézek rá, úgy érzem ölni tudnék a tekintetemmel. Nem hiába nem engedtem meg eddig se, hogy ő, vagy ők fizessenek bármit is. Nem szeretek másokra támaszkodni. Utálom ha függök valakiktől és Harry szerintem ezt pontosan tudja. Ezzel is csak bosszantani akar. Szépen lassan bepakoljuk a cuccokat a szatyorba és megindulunk kifelé. Styles végig előttem megy és látom rajta mennyire feszült. Merev testtartásának látványa biztossá teszi számomra, hogy van még valami ami nyomja az ő picike szívét, de őszintén remélem nem kívánja ezt megosztani velem. Azonban minden reményem tovaszáll mikor kocsijához érve szinte nekem ront.

- Mit képzel magadról, mondd csak? - Hangneme feldühít. Még ő van kiakadva? 

- Én? Te mit képzelsz? - A kocsi másik oldaláról nézek vele farkasszemet, de a dühöm csak egyre nagyobbodik. - Nem volt elég a reggel, igaz? Még itt is folytatnod kellett!

- Segíteni akartam.

- Segíteni? Mivel? Azzal, hogy szemét módon behurcolsz egy próbafülkébe, majd rám kényszeríted az akaratod?

- Ugyan. - Válaszolt flegmán. - Nem kellett téged semmire se kényszeríteni.

- Utálatos féreg vagy Harry! 

- Jaj kérlek, ne tegyél úgy, mintha még sose csináltál volna ilyet senkivel. Bár lényeges különbség az, hogy én nem is fizettem érte. - Nem teheti ezt! Nem mondhat ilyet...

- Neked ehhez semmi közöd! - Vágtam rá ordítva. Hogyan vághatja ezt a fejemhez? Azt hiszi ez nekem akkora öröm? Gyűlölöm magam a munkám miatt, de neki akkor sincs joga ítélkezni!

- Persze semmi, de nem is kell, hogy közöm legyen hozzá, hogy megmondjam milyen ember is vagy. - Szavai fájtak, de nem mutathattam ki.

- Miért, milyen vagyok? - Hangom elcsuklott. Féltem a választól, hisz tudtam mi következik.

- Egy mocskos ribanc vagy, aki pénzért dolgozik. Egy álszent, barátokat átverő kis fruska, akinek hinni sem érdemes, mert minden szava hazugság! - Nem kiabált, nem ordítozott. Teljesen nyugodtan mondta, mintha csak arról beszélne, hogy kék az ég. Ez pedig nagyon fájt. Kész tényként kezeli, azt, hogy ki is vagyok. Nem bírtam tovább, könnyeim utat törve maguknak hullottak az földre. Leszegett fejjel álltam egy darabig és néztem, ahogyan könnyeim kis pontokban zuhannak lefelé.

- Takarodj. - Suttogtam halkan.

- Bocsi mit mondtál? - Kérdezte bár pontosan tudom, hogy hallotta.

- Húzz a picsába! - Néztem fel rá. - Utállak Harry! Gyűlöllek! Nem tudom miért vagy ilyen, de már nem is érdekel. Csak menny el, mert én ezt már nem bírom! - Hisztis hangnemem még engem is meglepett, de folytattam. - Nem bírom elviselni, hogy tudsz rólam mindent mégis ilyen vagy. Nem tudom és nem is akarom elismerni, hogy igazad van. Csak tudod azt hittem, ha nem is nagyon, de egy kicsit azért megkedveltél....Borzasztóan bánom, hogy ismerlek. Mert te egy nagyon gonosz ember vagy Harry!-  Nem szólt egy szót sem. - Egy szívtelen szörnyeteg!

- Én ezt nem hallgatom tovább! - Mondta, majd beszállt a kocsijába.

- Fáj az igazság igaz? - Kérdeztem bár hangom már nem jutott el hozzá, mivel ő bent ült én meg kint álltam. Egy pillanatra rám nézett, majd a gázra taposott és elhajtott. Én meg ott maradtam mint egy árva gyerek, akit kidobtak. Milyen kár, hogy ez a hasonlat rám teljesen igaz...

Egyszeriben úgy érzem elhagy minden erőm. Lábaim felmondják a szolgálatot és összecsuklok. Nem ijedek meg, de még csak meg se lepődök, hisz számtalanszor történt már ilyen. Stressz helyzetben mindig előjön és ez a szüleim halálának estéje óta mindig így van. Pontosan tudom mit kell tenni, így hát lefekszek a földre és mélyeket szívok a friss levegőből. Tüdőm megtelik és úgy érzem már is jobb lett minden. Lassan kifújom és ezt még eljátszom párszor, mire odáig jutok, hogy már csak az eget szemlélem, ami egyre sötétebbre változik. Persze, hogy esni fog. Ki hitte volna? Hirtelenjében feleszmélek arra, hogy haza kell sétálnom, mert nagy valószínűséggel Harry nem fordul vissza értem. Hívni se tudok senkit, hogy jöjjön ide, mert a telefonom a kocsiban marad és a legszebb az egészben, hogy autóval is fél óra az út, így hát a jól számolom majdnem egy óra lesz mire haza érek. Ez azonban nem hat meg annyira, mint talán kéne és csak fekszek mert nem érzem magam elég erősnek, hogy máshogy tegyek. Megbántott, elítélt és itt hagyott. Harry Styles, te úriember, szembeköpni nem akartál? 

- Elnézést, de jól vagy? - Jön a kérdés, mire nehezen ugyan de ránézek az illetőre. Egy velem egykorú fiú áll felettem, aki aggódó tekintettel vizslatott. Nem szólaltam meg, gondolva hátha elmegy, de nem így történt. - Colin Newton vagyok. - Mutatkozott be, bár nem kértem. - És te? Te lennél a Parkolóban fekvő lány?  - Nevetett fel. Nem én csak a saját nyomorúságomban fekszek...

- Kérlek szépen hagy békén, nincs kedvem társasághoz. - Jelentem ki, de nem törődik vele sokat, mert a következő pillanatban lefekszik mellém.

- Kényelmes kis helynek tűnik. - Fordul felém, mire én is így teszek. Kék szemei boldogan csillognak, kisfiús arcán. Jobban megnézve fiatalabb lehet mint én. Kicsit furcsa figura, fehérre festett haja alatt még látszik eredeti színe, ami a barna. Összességében egy nagyon kedves fiúnak tűnt és ha lehet ezt mondani akkor még helyes is.

- Kimberly vagyok. - Mutatkozok be.

- Örvendek Kimberly. - Mosolyog rám, majd fejét az ég felé fordítja. - Különleges kis helyet választottál az égfürkészésre.

- Nem én választottam a helyet, a hely választott engem. - Sóhajtok fel.

- Miden esetre szép.

- Lassan esni fog. - Jelentem ki szárazon.

- Az esőben is vannak jó dolgok. 

- Például?

- Gondolj bele mennyi minden történik ilyen időben. A természet felfrissül vagy elpusztul és új dolgokat is létrehozhat. Mint a pocsolyák.

- Pocsolyák? - Értetlenkedem.

- Igen. Te kisgyerekként nem szerettél bennük ugrálni? Én imádtam. - Nevet fel. - És arról nem is beszélve, hogy mindenki álma, hogy szakadó esőben csókolózzon élete szerelmével. - Akaratlanul ugrott be egy arckép, amitől ismételten furcsán éreztem magam és a hideg is kirázott bár most nem rossz értelemben és talán ez volt a legrosszabb. - Vagy tévedek? - Nézett rám.

- Nem. - Mondom. - Ez tényleg igaz.

- Tudom, hogy nem ismerjük egymást, de azért örülök, hogy beszélgetsz velem. Hálás vagyok érte. - Értetlenül néztem a fiúra, aki épp most köszönte meg, hogy hozzászóltam. Létezik, hogy ennyire jó ember legyen, vagy csak színészkedik? Meg amúgy is, nem is ismerem erre itt fekszek mellettem, az egyre hidegebb földön. Megbolondultam, vagy csak ennyire kétségbeesett lennék? - És már esik is. - Mondja és igaza is volt, mert hirtelen hatalmas vihar kerekedett. Úgy esett mintha dézsából öntötték volna. - Hirtelen felállt és magával rántott engem is.

- Most meg mit csinálsz? - Kérdeztem tőle, a vihar miatt kicsit hangosabban. 

- Mulatunk. - Kacsintott rám és maga után húzott a játszótér felé, ami a bevásárló központ mellett volt. Lehetetlennek, elképzelhetetlennek gondoltam ezt az egészet, de valahogy örültem is neki. Kinyitotta a játszótér kis zöld kapuját és egyenesen a hinta felé vette az irányt, így én se tehettem másképp mentem én is. Persze megfordultak a fejemben olyan gondolatok, hogy valami elmebeteggel nevetgélek, de ahogyan ránéztem, rájöttem mennyire gyerek is még valójában és, hogy semmi másra nem vágyik csak társaságra. És én is erre vágytam, szóval hagytam, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek. Csúszdáztunk is és mikor felfelé másztunk csak annyit mondott.

- Az élet megy tovább Kimberly. Bármi is az, ami miatt most szomorú és magányos vagy, az egyik napról a másikra eltűnik majd. Semmi nem tart örökké, ezt ne feledd. - És ez a mondat erőt adott ahhoz, hogy megkérdezzek én is valamit.

- Hány embert vesztettél el?

- Csak egyet. - Mondta. - De ő volt a legfontosabb.  És te?

- Hármat, de ebből egyet nemsokára visszakapok ha betöltöm a huszonegyet. - És innentől kezdve nem beszélgettünk ilyenekről, mert pontosan tudtok, nem érdemes. Majd talán máskor....Talán.

     A csúszdázás után dideregve másztunk be a műanyag kis házikóba. Furcsamód nem fáztam, amit betudtam annak, hogy a folytonos rohangálás miatt teljesen kimelegedtem. Nevetve támasztom meg hátamat a ház falának és várom, hogy Colin is helyet foglaljon. Olyan mintha újra tizenhárom lennék, csak akkor Zayn ült itt velem és vele együtt nevettem. De mára már ez is megváltozott ami azért eléggé elszomorít. Colin is észrevehette hirtelen támad rosszkedvemet, így gyorsan oldani akarta a hangulatot.
- Ma lepisilt egy teknős. - Nem bírtam sokáig, elnevettem magam.
- Ez igaz?
- Nem, de mosolyogsz, szóval megérte hazudni.
- Kegyes hazugság?
- Hiszel benne? - Kérdezi. - Szerinted lehet azért hazudni, hogy másnak jó legyen?
- Lehet, de nem szép dolog. Az ember őrlődik közbe és nem tesz jót a lelkének. - Sóhajtok fel.
- Szóval van egy nagy titkod, mi? - Arcára kisfiús vigyor ül ki, de látja, hogy ez nem érint túl jól. - Ne aggódj, mert nekem is van.
- Tényleg? - Kíváncsiskodom. - Az enyémnél tuti nem rosszabb.
- Nem-e? - Kérdezi. - Én mindenkinek hazudok miatta.
- Én is. Még a legjobb barátom se tudja, akit három éves korom óta ismerek. - Ezt kimondva hatalmas bűntudatom támadt.
- Engem elítélnének a titkom miatt. - Köszörüli meg a torkát.
- Most versenyzünk? - Nevetek fel. - Mert ebben úgy is nyerek.
- Fogadjunk? - Colin kezet nyújt. - Ha én nyerek, akkor eljössz velem kedden fagyizni, ha te nyersz akkor is ez a nyeremény. - Kacsint.
- Te fizetsz?
- Úgy illik nem? - Aranyos vagy Colin. Bár lehetne a férfiakat ötvözni, mert akkor a te személyiségeddel lehetne egy tökéletes pasim..

 - Oké benne vagyok.
- Szóval az én titkom, egy olyan titok amit senki ember fia még csak sejteni se sejt. De úgy érzem jobb is így, mert elítélnének miatta és ez csak nehezebbé tenne mindent. Egy valakinek mondtam el, azt amit senkinek se mertem azelőtt, de meghalt. Ezen kívül ez a titok kihat a családomra és annak megítélésére. Mindennap szembesülök vele és ami a legrosszabb nem tudok előle elmenekülni, mert nem tehetem, és mert nem is akarok. - Colin a végére elcsendesedett. Láttam a szemében a félelmet és őszintén mondom megsajnáltam, így megöleltem. Teste árasztotta a hőt és ha nem is vette észre, de mosolyogva szorítottam őt magamhoz. - Te jössz.
- Rendben. - Bólintok. - Az én titkom egy szégyellni való titok, amit egy ember tud, de ő se azért mert elmondtam volna neki. Ráadásul ez az ember, ma is a fejemhez vágta és ettől rettentően éreztem és érzem is magamat. Ő elítél, pedig csak nem is ismer és félek attól, hogy elmondja másoknak. Olyanoknak akiket szeretek. Ezt a titkot egy valaki miatt őrzöm és csinálom, de csak azért, hogy neki egy nap szép és boldog élete legyen. Ezért teszem, de közben átkozom magam miatta. Sokszor úgy érzem bennem van a hiba, én nem csináltam valamit jól. Utálom magam és azt amit csinálok. Undorodom a gondolattól és legszívesebben leköpném magam ha tehetném. Ráadásul ha ez kitudódna egészen biztos vagyok abban, hogy ártanék a szeretteimnek. Tehetetlen vagyok, bár ez nem igaz. Tehetnék ellene, de nem akarok, mert a cél szentesti az eszközt. Úgy lehetek egy nap boldog, ha most boldogtalan vagyok.... - Néhány másodperc néma csönd következett.
- Mondd csak négy gombóc fagyit le tudsz gyűrni? - Kérdezte végül és én örültem, hogy nem mondott semmi mást.
- Elég lesz kettő. - Mosolyodok el halványan.
- A harcosoknak négy jár. - Jelentette ki. - És nincs vita.
- Értettem parancsnok! - Colin-ra nézve rájöttem, hogyha ha hihetek a filmeknek, akkor most két hasonló sorsú gyerek találkozott, akiknek egy nap szüksége lesz a másikra.
- És az a fiú, aki most itt hagyott, szerelmes beléd? - Kérdése meglepett.
- Honnan tudod, hogy fiú? - Vontam kérdőre.
- Megérzés. - Kacsintott. - Szóval miért?
- Egymásfejéhez vágtunk dolgokat és jobbnak láttam, ha nem megyek vele, mert félő lett volna, hogy megfojtom.
- Szereted?
- Gyűlölöm!
- Ez a két érzés, gyakran jár együtt.
- Bölcs gondolat Newton.
- Ez nem ér, mert én nem tudom a teljes neved. - Gyerekes haragja megnevettetett.
- Lockwood.
- Ez menő. Szóval Lockwood, remélem nem bánod ha hazaviszlek, mivel szakad az eső és egy lánynak nem szabad egyedül mászkálnia.
- Van jogsid? - Lepődök meg.
- Mennyinek nézel, te engem? Tizenhatnak? - Nem mertem megszólalni. - Jézusom, te tényleg annyinak nézel! Pedig azt hittem érettebben nézek ki a koromnál. Ezek szerint nem...
- Hát nem. - Nevettem fel és ő is ugyan így tett.

***

Dideregve szálltam be Colin kocsijába és hirtelenjében eluralkodott rajtam a fáradság. Ráadásul a kocsiban jóval kellemesebb idő volt, mint kint így hamar elálmosodtam.

- Ha lehet, ne aludj el, mert nem fogom tudni merre menjek. - Röhög fel Colin.

- Rendnem, megpróbálom.

Körülnéztem az autóban és meglepődtem mennyire másabb mint a többi pasi kocsi. Itt rend és tisztaság uralkodott. Sehol egy üdítős, vagy cigis doboz, de még kajás zacskók és hanyagul eldobált ruhadarabok sem voltak. 

- Te egy nagyon rendszerető fiúcska lehetsz Newton. - Jelentem ki és elismerően bólintok.

- Mostantól csak a vezetéknevemen fogsz szólítani? Mondjuk nem baj, mert mindig is imádtam. - Colin elkezdett mesélni, amit én szívesen hallgattam. Pár helyen jókat kacagtam, mikor arról mesélt, hogy a mamája egyszer farsangkor beöltöztette dobókockának és onnantól kezdve, mindenki csak Dobinak hívta. Meglepődtem azon, hogy mennyire nyitott, bár sejtem, hogy mi lehet ennek az oka. Ő is rengeteg dolgon mehetett keresztül és neki is meghalt valakije aki rettentő fontos lehetett számára. Nyilván belefáradt ebbe és próbál nyitni és új embereket megismerni. Tisztelem ezért.

   Tekintetem megakad egy képen, ami a kocsi szélvédőjének bal sarkába van felragasztva. Egy fiú van rajta és rettentő édesnek látszik. Bolond fejet vág és a nyelvét is kidugja.

- Ő a testvéred? - Mutatok a képre, mire Colin elmosolyodik, de nem boldogságból, inkább olyan szomorúan. Látom rajta, hogy őrlődik, de a végén megszólal.

- Nem....Ő a szerelmem volt. - Ekkor döbbenek meg igazán. Az információ pörög az agyamban, de képtelen feldolgozni. Ezek szerint Colin a fiúkat szereti. Ez nem baj, hisz nem kenyerem az ítélkezés, de egy valami megütötte a fülem. Volt.....Te jó Isten!!! Ugye nem? Mondd, hogy nem?

- Sajnálom Colin, nem akartam....

- Semmi baj. - Sóhajt fel. - Azt hittem elítélsz majd.

- Jézusom dehogy! Utolsó dolgom lenne! Cserkészbecsszó!

- Te voltál cserkész?

- Nem, de mindig is szerettem volna az lenni. - Colin erre felröhögött. Egy ideig gondolkodtam, de én is megszólaltam. Ha ő bevallotta, akkor én is...

- Táncosnő vagyok...Egy klubban dolgozok és néha többet is vállalok mint tánc. - Hangom bizonytalanul csendült, de megkönnyebbültem.

- Ez nem változtat semmin. - Mondja. - Jössz velem fagyizni. Nem menekülsz! 

- Köszönöm. - Mondom meghatottan, szinte sírva.

- Az elfogadás lényege, az elfogadás.

- Ez is bölcs gondolat Newton.

- Tudom Lockwood. - Vigyorodik el. - Szerintem megérkeztünk. - Mondja és igaza is lett. Az én házam, az én kertem, az én felelősségem.

- Gyere be.

- Ez biztos? Nem zavarok?

- Hazahoztál. Az a minimum ha legalább kapsz valami ehetőt. 

Nem kellett sokáig győzködnöm Colin jött velem együtt. Beléptem a kapun és boldog lettem a gondolattól, hogy haza érkeztem, bár arra nem számítottam ami bent fogadott. Kiabálások ütötték meg fülemet, ráadásul nem is egy. Nagyot nyeltem és Colin-ra néztem, aki ekkor csak kínosan elmosolyodott. Elsétáltam a folyosón és közben tovább hallgattam a vitát.

- Hogy volt merszed otthagyni őt!? - Üvöltött Louis.

- Teljesen bolond vagy? - Kiabált Niall. - Haver elhiszem, hogy nem kedveled, de ez túlzás. Szerinted mi minden történhetett vele? Kint dúl a vihar! És ha baja esett?

- Felelőtlen vagy Harry. - Jegyzi meg Liam csendesebben. Colin-t nézve elfogott a nevetés, hiába volt drámai a helyzet. Tátott szájjal bámulta a fiúkat. Nyilván leesett neki hol is van.

- Szerencséd, hogy Zayn nem az a ütlegelős fajta. - Vetette még oda Perrie is. - Mert akkor már tuti nem te lennél a bunkóság megtestesítője. - Harry fejét lehajtva hallgatta, ahogyan a többiek nem túl kedves hangnemben kioktatják. Azonban fejét oldalra fordítva meglát engem és egy pillanatra felcsillan a szeme, de ahogy meglátja Colin-t, ez rögvest el is múlik.

- Kimberly.... - Suttogja halkan.

- Igen, ez az a lány lesz, akit ott hagytál....Szép dolog, hogy legalább a nevére emlékszel. - Veti oda gúnyosan Louis, bár ő még nem vette észre jelenlétem.

- Kimberly! - Üvölt fel Perrie, majd egyenesen nekem rohan. - Jaj de jó, hogy nincs semmi bajod. - Úgy aggódtunk... - Szemei kicsit fátyolosak lettek, amiről rájöttem mennyire fontos is lehetek számára.

Szépen lassan odagyűltek a többiek is. Elrebegték hálájukat Colin-nak és a hangulat percről-percre oldottabb lett.

Ismételten csak egy ember volt, aki semmit sem szólt, csak figyelt. De ez a figyelem most más volt. Nézett engem és rájöttem mennyire is figyelem azt, hogy ő figyel engem....

Colin Newton