4. Fejezet

Blake

A meleg nap sugarai lágyan cirógatják arcom. Élvezem a nyári napsütést. Egy fa tövében ülve, hallgatom, ahogyan a madarak csiripelnek és nézem, ahogyan a tarka kis pillangók, egyik virágról a másikra szállnak. Ezen a hatalmas mezőn, csak ez az egy darab fa áll, és ameddig a szem ellát, zöld füvet és színes kis virágokat lehet látni. Az égre nézve, melegség önti el a szívemet. Gyönyörű kék, egy darab felhő sincs az égen. Csönd van és békesség. Imádom ezt, mert ilyenkor nem zavar semmi és az ember végre kicsit egyedül lehet, hogy kikapcsoljon és átgondolja a dolgait. Szemeimet becsukom és élvezem ezt a nyugalmat ami körbevesz. Olyan ez, mintha lenne körülöttem egy láthatatlan burok, ami megvéd és eltaszít minden rosszat. A rossz emlékek és élmények, mint a köd, szétfoszlik és teret ad azoknak az emlékeimnek, amiket soha nem akarok elfelejteni. Az öcsém születése, az anyukám nevetése és az apukám néha már unalmasnak mondható viccei, mind megmosolyogtatnak és boldoggá tesznek. Az első napom az iskolában, az a nap mikor először találkoztam Zayn-el, az első csókom és minden ami először történt meg az életemben szintén a fontos és felejthetetlen emlékeim közé tartoznak. Hatalmas bulik, lebukások, elszökések és kalandok. Rá kell jönnöm, hogy az életemnek, mint a pénzérmének, két oldala van. Az egyik ami boldoggá tesz és szívesen emlékszek vissza minden percére. Viszont a másik, csak keserűséget és fájdalmat okoz. Legszívesebben kitörölném őket, de nem lehet és ez a legrosszabb, mert ugyan megpróbálsz felejteni és új életet kezdeni, nem megy, hisz minden kis momentuma az életednek, hozzájárult ahhoz, hogy te most ott tarts ahol. A szüleim halála értelmetlen volt. Jó emberek voltak és mindent megtettek értem és az öcsémért. Szeretném elfelejteni, azt, hogy meghaltak és hazamenni, benyitni a konyhába és látni anyut, ahogy éppen vacsorát főz, miközben apu újságot olvas és felháborodik azon, hogy miért vesztett a kedvenc csapata. Látni szeretném az öcsémet, aki széles mosollyal az arcán leül mellém az asztalhoz és elcsórja a sütimet, amit néhány perc civakodás után megfelezünk és nevetve együtt eszünk meg. Egyszerűen csak látni szeretnék, egy boldog családot....

Hirtelen rossz érzés önti el a testem. Kiráz a hideg. Kinyitva szemeimet meglepődve tapasztalom, hogy minden olyan komor lett. A hatalmas fa levelei lehullottak és néhány az ölembe landolt. A madarak elhallhattak és a virágok is elhervadtak. A pillangók eltűntek és gyönyörű kék ég helyét átvette, a nyomasztó szürke. A fejem felett viharfelhők gyülekeznek és érzem valami nem jó. Az eső szépen lassan kezd esni és hiába próbálok felállni nem megy. Tekintetem megakad, egy távoli alakon. Arcát nem látom, de szinte biztosra veszem, hogy ismerem. A lelkemet elönti a félelem, fogalmam sincs miért, de rettegek. Azt tisztán látom, hogy az ismerőnek mondható idegen, egy fiú. Hevesen rázom a fejem.

- Menj innen! - Ordítok rá, de hatástalan. Az eső most már szakad, így még rosszabbul látok. Az alak nem tágít, inkább közelebb jön. Csak tudnám miért félek. Mi okom van rá? - Kérlek hagyj békén! - Kiáltom, de a sötét alak csak megrázza a fejét. - Miért? Miért, nem hagysz? Menj el! Te is jobban jársz! Én mindenkire csak szenvedést hozok. Hallod?! Menj el! Menj már! Indulj.....

- Kimberly! - Ordítja valaki és az ijedségtől hirtelen felülök. Fejem hatalmas koppanással jelezte, hogy ütközött valakivel.

- Neked aztán kemény fejed van... - Nyavalygott Louis.

- Ezt, meg mi a jó bánatnak kellett? - Kérdezem, miközben homlokomat dörzsöltem a fájó ponton.

- Csak gondoltam, részesítelek egy Tomlinson-féle, reggeli keltésben, de arra nem gondoltam, hogy lefejelsz.

- Ilyet többet ne! A szívbajt hoztad rám.

- Ez volt a célom. - Vonja meg a vállát lazán, majd feltápászkodik az ágyamról. Már épp kimenni készül, mikor megszólal.

- Egyébként, gyakran vannak ilyen rossz álmaid? - Egy percig komolyan elgondolkodok azon, hogy vajon miről beszél, de aztán szépen lassan leesik. Rémálmaim igen is sűrűn vannak, de Louis-nak ezt nem kell tudni.

- Néha előfordul. Miért? Csináltam valami?

- Látszott, hogy zaklatott vagy. Ilyeneket mondogattál, hogy menj innen, meg, hogy hagyj békén. Egy ideig azt hittem, hogy nekem beszélsz, de ezek szerint nem. Mit álmodtál?

- Már nem tudom, biztos valami kis semmiséget. Lényegtelen. - Tisztában vagyok azzal, hogy most hazudok, hisz pontosan emlékszem az álmom minden egyes kis részletére, de nem szeretek ezekről beszélni és nem kell az, hogy Zayn megtudja, hogy még mindig gyötörnek ilyesfajta álmok.

- Aha. Rendben. - Louis hangján halottam, hogy nem hitte el szavaimat, de ez nem mondta ki nyíltan. - Gyere majd le. Csináltunk reggelit. - Teszi még hozzá, majd kimegy a szobámból .

Félő, hogy most megbántottam azzal, hogy nem mondtam neki igazat. Ez rossz érzéssel tölt el és elhatározom, hogy majd kiengesztelem valahogyan. Kimászok az ágyból, felhúzok egy zoknik és hajam összekontyolása után, lecsoszogok a nappaliba, ahol Louis ül egyedül és valami filmet néz. Nem veszi észre, hogy ott vagyok, így mögé settenkedek és hátulról megölelem.

- Most haragszol? - Kérdezem.

- Titkolózol és hazudsz, még jó, hogy haragszom.

- Sajnálom. - Mondom, majd egy puszit nyomok az arcára.

- Miért nem mondod el, hogy mi a baj?

- Nem szeretek róla beszélni.

- Nekem elmondhatod én tudok titkot tartani.

- Ígérem, hogy egyszer elmesélem.

- Biztos?

- Biztos.

- Akkor jó. Meg van bocsájtva minden bűnöd és tiszta lélekkel élhetet tovább az életedet.

- Köszönöm szépen Tomlinson pápa.

- Ugyan gyermekem ez csak természetes. - A fejemet rázva, de mosolyogva léptem be a konyha ajtaján. Zayn és Harry a konyhapulton, még Niall és Liam az asztalnál ült. Mind valami müzli féleséget ettek, de jelenlétemre mind felfigyeltek. Zayn leugrott a konyhapultról, odajött hozzám, megölelt, majd adott egy puszit a fejem búbjára.

- Jó reggelt. - Motyogtam még kissé kómás hangon, majd leültem az asztalhoz, Liam mellé.

- Ma szabad vagyok, így ha van kedved elmehetünk a tóhoz. - Szólal meg Zayn és tudom, hogy mondandóját nekem intézi. Mint egy kisgyerek ajándékosztáskor, úgy csillan fel a szemem és kezdek el hevesen bólogatni az ötletre. 

- Milyen tóhoz? - Érdeklődik Niall. Tőlem várja a választ, így engem figyel. 

- Nem kell mindenről tudnod Horan. - Nevet fel Zayn.

- Jaj mit titkolóztok már? Mi olyan különleges egy tóban?

- Az a tó igenis különleges. - Mondom, majd Zayn-re nézek, aki elmosolyodik, nyilván neki is eszébe jutott egy emlék....

***

A fák között sétálva, eszembe jutnak a régi idők. A lehullott levelek, ropognak a talpunk alatt, szinte pont ugyan olyan minden, mint mikor utoljára jártunk itt együtt.

- Zayn! Gyere elő, ez már nem vicces! Hallod? Megijesztesz! Ha háromra nem jössz elő, akkor bőgni fogok.

- Nyugi már, itt vagyok.

- Nem vagy humoros, ugye tudod? 

- Nem akartalak megijeszteni, de valljuk be téged nem is nehéz.

- Aggódtam érted, te barom! Felhívsz, hogy jöjjek ide, erre eltűnsz? Már azt hittem bajod esett....

- Jaj ne sírj már. Kimi, nincs semmi baj. Na gyere ide, had öleljelek meg. Ne haragudj, rendben? Csak tudod, most egy ideig nem találkozunk és muszáj voltam, még egyszer rád hozni a frászt, enélkül nem utazhattam el.

- Na kösz, ettől most jobban érzem magam...

- Nagyon szeretlek, ugye tudod?

- Igen, tudom. És te tudod?

- Igen én is tudom....

Ezt az emlékemet féltve őrzöm, hisz ez volt az utolsó itt töltött napunk, mielőtt ő elment turnézni.

- Kimi! Jössz már?

- Igen.

Az utat a tóhoz szépen lassan tettük meg. A többi fiú most nem jött, mert Louis és Liam a barátnőikhez mentek, míg Niall és Harry elment interjút adni az egyik rádiós műsornak.

- Ugyan olyan mit három évvel ezelőtt. - Jegyzi meg Zayn.

- Tudod, mióta elmentél nem is voltam itt.

- Komolyan? - Csak aprót bólintottam. - Hogyhogy?

- Nem tudtam magam rávenni. Ezt a helyet veled fedeztem fel, még kicsinek, furcsa lett volna kijárni ide nélküled. - Zayn közelebb jött és megölelt.

- Mondjuk azt meg kell hagyni, hogy kalandos kis felfedezés volt. 

- Na igen. - Nevetek fel. - Tényleg az volt..

- Úgy se kapsz el!

- Ne légy te abban olyan biztos Zayn.

- Lassú vagy!

- Inkább figyeld az utat, mert nekimész valaminek.

- Én nem megyek neki sem....

- Zayn! Zayn! 

- Segíts!

- Na látod, te hülye? Mondtam én. Hol vagy?

- Itt lent.

- Hogy kerültél te oda?

- Na vajon, hogy? Leestem.

- Na gyere segítek.

- Nem kell, inkább gyere le te is. Húú, de menő.

- Mi az?

- Van itt egy elrejtett kis tó. Gyere le és nézd meg....

Igen, igen ez pontosan így volt. - Nevet fel Zayn. - Csak te nem hittél nekem és egy órán keresztül kérleltelek, hogy gyere le.

- De a végén sikerült rávenned.

- Bizony és azóta ez a mi kis rejtekhelyünk. Mindig lejöttünk ide ha úgy volt kedvünk.

- Még most is gyönyörű.

- Imádtam az itt töltött nyarakat. Sokszor alig vártam, hogy vége legyen a sulinak, csomagolhassak és leutazhassak ide hozzátok. Mindig úgy kezeltetek, mintha családtag lennék.

- Az vagy. Anya úgy szeretett téged mint a saját gyermekét és apa is bírt, az öcsémről nem is beszélve.

- Mikor megtudtam, hogy mi történ a szüleiddel, el se hittem. Nagyon féltettelek és gyötört a bűntudat, mert nem lehettem melletted. Nagyon rossz hónapjaim voltak emiatt. Nekem nagyon sokat jelentettek a szüleid. Ti voltatok a második családom.

- Tudom.

- És, mi van Blake-kel?

- Egy év és hivatalosan is nagykorú leszek. Visszakapom őt és minden jobb lesz. Csak félek, hogy addigra már késő..

- Ezt, hogy érted?

- Három éve még csak a közelembe se engedték. Telefonon is csak nagy ritkán beszélhettünk. Mindig írtam neki leveleket és egy ideig válaszolt is rá. Sokáig írta, hogy nem olyan vészes mint hiszem, ne aggódjak érte, de közel két éve egyetlen egy levelemre se válaszol. Az egyikben megkérdeztem tőle, hogy miért nem ír nekem, mire ő csak annyit válaszolt, hogy azért, mert nem akar hazudni. Érted ezt? Mert nem tudna jót írni! A rosszat meg nem akarja velem tudatni. És ez megrémiszt. Mi van ha kiöltek belőle mindent ami ő? Már tizenhét éves...
- Minden rendbe fog jönni. Én hiszek benne. Blake erős fiú. - Én komolyan hinni akartam Zayn szavaiban, tényleg hinni akartam, de nem ment. Blake tizennégy volt, mikor árvaházba került. Rengeteg dolgon ment keresztül. A szülei meghaltak, engem eltaszítottak tőle, és ezek az okok már épp elegek ahhoz, hogy összeomoljon lelkileg. Féltem őt....Nagyon.
- Egyre jobban esik. - Zökkent ki Zayn hangja a gondolataimból. És tényleg, eddig észre se vettem, hogy esik.
- Esőtánc? - Kérdezem nevetve, mire Zayn felpattan, megragadja csuklómat és forogni kezdünk. Nem tudom pontosan, hogy milyen egy igazi esőtánc, bár szinte biztos, hogy nem ilyen, de minket nem izgatott. Ugráltunk, nevettünk és megfeledkeztünk mindenről. Nem zavart az eső, nem zavart semmi, egyszerűen csak boldogok voltunk, mint évekkel ezelőtt. Mikor felfedeztük ezt a helyet, vagy mikor először mertünk beúszni a tóba. Boldogok voltunk, mert mi ugyan változtunk, de a hely, ami csak a mi helyünk, ugyan olyan maradt, az emlékeinkkel együtt. Töretlenek és vidámak....

Blake Lockwood

Furcsa érzés a magány. Olyan dolog ez, ami az őrületbe tudja kergetni az embert. Ha nincs ki meghallgasson, ha nincs ki válaszoljon a gyülemlő kérdésekre, akkor az a sok-sok teher, amit magadon cipelsz, mind ott marad és egyre nehezebbé válik. Az emberek mindig arra vágynak, hogy az életük különleges legyen. Meseszerű, pont mint a filmekben. Én csak arra vágyok, hogy legyen. Mert engem fogságban tartanak, ha nem is a szó legszorosabb értelmében, de így van. Nem tehetem azt amit akarok. Nem lehetek önmagam. Nem elég, hogy a szüleim halottak, de még a nővéremmel sem találkozhatok. Nem találkozhatok azzal az egyetlen egy emberrel, aki még maradt nekem és akit még megvédhetek. Ismerem őt. Tudom mi jár a fejében, de bár ne tudnám. A szívem szakad meg ha csak arra gondolok, hogy egyedül van, hogy nincs ki vigyázzon rá és nincs ki óvja ha rátörnek a rossz emlékek. Csak telne már gyorsabban az idő. Bárcsak előrerepülhetnék egy évet. Bárcsak...

Mostanában nem írok neki leveleket. Hazudhatnék, hogy minden rendben, de képtelen lennék rá. Így inkább nem írok, bár pontosan tudom, hogy ez pont ugyanannyira fája neki, mintha hazudnék. És mi lenne ha elmondanám az igazat? Mi lenne ha elmondanám, hogy szörnyen érzem magam? Vagy azt, hogy rémálmaim vannak. És persze azt se hagyjuk ki, hogy mi mindent tettem eddig amire nem vagyok büszke. Na igen, mi lenne ha mind ezt megírnám neki egy levélben? Én tudom. Aggódna. De én ezt nem akarom, így csöndben szenvedek, mert bár ő ezt nem tudja, így óvom őt. És ez jó érzéssel tölt el...

3. Fejezet 

Magány...

Voltatok már magányosak? Éreztétek már azt, hogy hiába vesznek körül titeket több tucatnyian, mégis egyedül vagytok? Én most pontosan így érzek. Ez a sok ember, aki eljött a Niall által megszervezett bulira, mind idegenek számomra. Próbálok beszélgetni és vidám arcot vágni, de nem egyszerű. Mindenki a fiúk miatt jött és én csak egy aprócska szőke lány vagyok, akinek odanyögnek egy helló-t ha nagyon muszáj. Mindenki táncol és szórakozik, míg én csak ülök és mosolyogva figyelem az eseményeket. Szeretek bulizni, de valahogy nehezen megy úgy, hogy rád nézve az emberek azt gondolják, kihasználod a legjobb barátod.  Épp a konyhába indultam, mikor meghallottam, hogy egy fiú és egy lány arról beszélgetnek, hogy tuti valami pénzéhes érdekbarát vagyok és, hogy ez a ház is biztosan Zayn pénzéből van. Legszívesebben beleordítottam volna a képükbe, hogy nincs így és, hogy nem ítéljenek el, de nem tehettem hisz mégis csak vendégek. Fájnak ezek a dolgok, jobban mint azt az ember elsőre hinné. Szívem szerint felmennék a szobámba, lefürödnék és lefeküdnék aludni.

 A kanapén ülve, figyelem a tömeget és azt a pár ismerős arcot, akik szemmel láthatólag nagyon jól szórakoznak. Tekintetem megakad egy szőke leányzón. Perrie. Zayn barátnője. Ő is itt van a buliban. Nem bánom, hisz látom azt, hogy Zayn ennek mennyire örül. Mégis elfog egy keserű érzés. Őt nem féltette a sajtótól? Miért van az, hogy őt felvállalta, engem meg nem? A barátnője, ezt értem, de akkor is rosszul esik a tény, hogy engem hagyott egyedül szenvedni három évig, míg őt boldoggá tudta tenni, a nap minden percében. Ráadásul azt is most kellett megtudnom, hogy elveszi. Próbáltam őszintén mosolyogni mikor elmondták a dolgot, de nem tudtam. Nem azért mert nem örülök annak, hogy boldogok, csak fáj az, hogy nekem, a legjobb barátjának, már csak akkor mondja el, mikor már az egész világ tudja.

  A sírás határán állok. Annyi minden van ami nyomja a lelkemet, még se mondhatom el senkinek. Nem tudom mikor lettem ennyire érzékeny, de nagyon nem tetszik ez a hirtelen jött váltás. Soha nem voltam olyan aki sokat rágódik valamin, de most összetörtem. Vagy jogtalanul lennék féltékeny? Hisz valljuk be az vagyok. Nem nem hiszem, hogy jogtalan lenne. Mindenkinek fájna, ha a legjobb barátja először elhagyná három évre és még akkor se jelentkezne mikor egy egész világ omlik össze körülötte. Mert ez volt. Egyedül hagyott, mikor a szüleim meghaltak és akkor se volt ott mikor az öcsémet elvette a gyámhatóság. Az is már csak egy év. Egy év is hivatalosan is nagykorú leszek. Visszakapom őt és minden sokkal jobb lesz... Minden sokkal jobb.

  Hatalmas önmarcangolásom közepette észre se vettem, hogy sírok. Gyorsan felpattantam és kimentem a kertbe. Jót fog most tenni egy kis friss levegő. Eltolom az üvegajtót, de már akkor feltűnik, hogy rajtam kivül vannak még kint. Nem tudom kik ők pontosan, de valamin vitatkozhatnak. Sejtésem hamar be is igazolódik, mivel az egyik sötét test keze meglendül és egy hatalmas csattanással jelzi, hogy célba talált. Olyan gyorsan, hogy szinte fel se fogom, suhan el mellettem Rebecha. Kikerekedett szemekkel meredek utána. Hamarosan a másik fél személyére is fény derül, aki sebes léptekkel szinte már futva követi a lányt. Harry. Ki más? Egy ideig gondolkodok rajta, hogy vajon mi történhetett, de arra jutok jobb ha inkább hagyom. Kilépve a kertbe, nagyot szippantok a friss levegőből és kicsit úgy érzem megnyugodtam. Lassú léptekkel elsétálok a hintaágyig és aprókat lökve magamon, tekintetem az égre szegezem. Csillagok. Itt szépen látni az összeset. Mindig is szerettem bennük gyönyörködni. Erre még apu szoktatott rá.

 - Nem gyönyörűek kislányom?

- A csillagok?

- Igen.

- Mondd apa, miért szereted őket ennyire?

- Szép dolog hinni a mesékben, nem igaz? Hiszek abban, hogy minden egyes kis csillag egy-egy álom, ami még megvalósulásra vár. Az emberek már csak ilyenek, szívükben remények, álmok és hitek, szemükben pedig ott ragyognak a csillagok. Minden embernek kell egy saját csillag, mindenkinek kell remény és hit és a csillagok ezek az aprónak és távolinak tűnő pontok megadhatják ezt. Én ebben hiszek.

Apu mondatai a mai napig visszhangzanak a fejemben. Álmok, remények, hitek. Három dolog ami minden emberben egyformán megvan. Mindenkinek az a célja, hogy megvalósítson egy álmot, ebben hisz és abban reménykedik, hogy működni fog. Furcsa ez, de mégis igaz.

- Te miért ülsz itt kint egyedül? - A hang hallatára kicsit összerezzentem, nem számítottam rá, hogy kijön valaki.

- Csak kijöttem egy kicsit levegőzni. - Válaszolom.

- Nem tetszik a buli, igaz? - Most erre mit mondjak? Nem akarom megsérteni és nem is fogom.

- Nem ez a baj csak...

- Csak? - Kérdezi és leül mellém. Nem akarok válaszolni, így csak megrázom a fejem. - Sajnálom. - Sóhajt fel és hangján hallom tényleg nyomasztja ez a téma.

- Ne sajnáld. Nem a te hibád.

- De az enyém! Hívnom kellett volna olyanokat, akiket te is ismersz. Ez a te házad, még is olyan emberek

táncolnak bent akiket még soha életedben nem láttál. Bocsánat. - Ezután nem mondott többet és a csend vette át az uralmat. Nem éreztem kínosnak, de még is mondani szerettem volna valamit, csak azt nem tudtam, hogy mit. - Elmondod, hogy mi a baj? - Niall kérdése meglepett. Óvatosan emeltem fel fejemet és néztem bele kéken csillogó szempárjába. Kíváncsiság sugárzott belőle és egy kis huncut fény csillant meg szemeiben mikor tekintetem, a kelleténél jóval tovább időzött arca vonásain.
- Semmi bajom. - Válaszoltam és persze hazudtam.
- Igen persze, semmi bajod. Nyilván nem zavar, hogy szinte senkit nem ismersz ebben a buliban, ahogy az sem zavar, hogy a buli kezdete óta nem beszéltél egyikünkkel sem. Lefogadok, hogy boldog szívvel fogadtad el azt a  tényt is, hogy a legjobb barátod nem sokára házas lesz és te erről még csak nem is tudtál. Nyilván teljesen boldog vagy és nem azért jöttél ki sírva a kertbe, mert bánt valami, hanem azért mert minden rendben, nincs semmi bajod és felhőtlenül vidám és boldog vagy.  Nem vagyok hülye Kimberly! Nekem elmondhatod. Sejtem, hogy milyen nehéz ez most neked, de ha magadban tartod, semmivel sem lesz jobb.
- Én... - Kezdem bele, de elakadtam. - Én nem haragszom Zayn-re. Nincs bajom a barátnőjével sem, de még is fájdalmat okoznak minden egyes kis mozdulatukkal. Miért van ez? Miért nem múlik el? Én lennék az önző? - Hangom kétségbeesett volt és a gombóc a torkomban egyre csak nőtt.
- Nem vagy önző.
- Akkor meg miért? Miért van az, hogy elfog a kétségbeesés és a pánik ha arra gondolok, újból elvehetik őt tőlem? Zayn nem a tulajdonom...
- De a legjobb barátod.... - És ekkor már nem bírtam tovább, zokogva dőltem Niall vállára, aki csak szorosan magához ölelt és ennyit mondott.
- Nem lesz semmi baj, én itt vagyok.

 Zayn Malik

A buli amit Niall szervezett, a lehető legjobban sikerült. Lassan mindenki hazament, még Perrie is, mivel neki holnap utazni kell, a koncertek miatt. Imádom őt, jobb lányt ki se foghattam volna.
 Egy valami azonban nem hagy nyugodni. Kimi, nincs sehol és fogalmam sincs, hogy hol lehet. Úgy láttam bántja valami, de mintha nem akarná elmondani. Mondjuk ha belegondolok az ő helyzetébe, nem igen lehet szórakoztató egy olyan társaság, ahol nem is ismersz senkit. Ráadásul még én sem foglalkoztam vele....
- A francba. - Mérgelődöm. Hirtelen úrrá lesz rajtam a bűntudat. Milyen barát vagyok én? Hagyom, hogy egyedül legyen. Borzalmas vagyok és az a legrosszabb, hogy ezeket a hibákat túl gyakran követem el.
A keresésére indulok és mivel jobban ismerem őt mint saját magamat, tudom, hogy valószínűleg a kertben lesz a hintaágynál. Elhúzom az ajtót és meglepődve tapasztalom, hogy Kimi nem egyedül ül kint. Niall karjai szorosan tartják a picinyke lány testét aki keservesen zokog. Testem megfeszül és a fejem is megfájdul. Kezem ökölbe szorul. Hogyhogy nem vetten észre, hogy ennyire bántja ez az egész? És miért Niall az, akinél elsírja bánatát? Határozott léptekkel indulok el feléjük. Niall hamar észreveszi jelenlétemet és ha jól látom még belesúg valamit Kimi fülébe, majd feláll. Elsétál mellettem, de nem néz a szemembe. Megértem. Leülök aprócska barátom mellé és szinte azonnal nekem ütközik pici teste. Karjait körém fonja. Sosem szerettem ha sír, de még rosszabb ha ez miattam történik. Hirtelen döbbenek rá, hogy eddig mennyi mindent fojtott el magában. Szépen lassan leesik a dolog. A buli, az ismeretlen emberek, az eljegyzés amiről nem szóltam neki és az a három év is mély nyomokat hagyott benne. Ezt nem tudom elintézni, egy egyszerű bocsánat kéréssel. Nem tudom mit mondjak neki.
- Én egy barom vagyok. - Nyögöm ki végül, mire halk nevetés a válasz. - Tönkretettem az estédet. Sajnálom.
- Én csak, olyan egyedül érzem magam.
- Tudom.
- Nem haragszom rád.
- Tudom.
- Nem akarok egyedül maradni. Nem akarom azt érezni, mint akkor...
- Soha többé nem fogod. Nem hagyom!
- Meghaltak. - Nagy levegőt vettem, majd kifújtam. - És az öcsémet is elvették. - Most jöttem rá arra, hogy mennyire egyedül volt eddig. Elvesztette a szüleit és az öccsét és az egyetlen ember aki segíthetett volna neki, az én voltam.
- Borzasztó barát vagyok. -Jelentem ki.
- Nem vagy az. Igen nem voltál ott velem, mikor kellett volna, de most itt vagy és ez többet jelent mindennél. Én csak arra kérlek, hogy soha többet ne hagyj el. Tudom nevetséges dolog ilyet kérni, de nem akarok egyedül maradni. Vissza akarom kapni a régi énemet. Aki nevet és magbiztos. Segíts nekem visszaszerezni azt a Kimberly-t, aki akkor voltam.
- Segítek! - Válaszoltam és ezt most tényleg komolyan is gondoltam. - Megteszek érted mindent. Ugye tudod, hogy nagyon fontos vagy nekem? - Apró bólintással jelezte, hogy igen. - És azt, hogy te vagy a legjobb barátom? Soha ne felejtsd ezt el. Attól mert nem vagyok a közeledben vagy mert turnén vagyok, ez még nem változik. Ötéves voltam mikor megismertelek. A játszótéren ültél és homokvárat építettél. Emlékszel?
- Persze. Ahogy arra is, hogy összeromboltad a váramat.
- Mire te fejbevágtál egy zöld kis lapáttal.
- Megérdemelted.
- Fájt. - Válaszolom, mire Kimi elneveti magát. Legalább jobb kedve van. - De sose bántam, hogy így ismerkedtünk meg. Tudod miért?
- Miért?
- Mert ez az-az emlék amit féltve őrzök. A nap mikor először hozzám szóltál. Azt mondtad nekem, hogy olyan vagyok mint egy fekete majom. - Nevetnem kell az emlék hatására. Előttem van egy szőke kislány arcképe, kinek két oldalt be van fonva a haja. Kék szeme haragosan mered rám és ezek után arcba vág egy zöld lapáttal.
- Igen erre én is emlékszek. - Mosolyodik el halványan.
- Ígérem legközelebb ha bulit szervezünk, meghívjuk a régi bradfordi barátainak is.
- Rendben. Az jó lenne. Rég láttam már őket. Emlékszel még Benny-re?
- Bajkeverő Benny. Ahol ő megjelent mindig volt valami. Szerelmes volt beléd. - Nevetek fel.
- Jó barátom vagy is inkább barátunk volt.
- Őt is meghívjuk legközelebb.
- Rendben.
- Amúgy lemaradtál a világtörténelem legviccesebb szakításáról. - Mondom és próbálom visszafojtani a nevetést, de nem megy. Kimberly homlok ráncolva figyel, valószínűleg nem ért semmit ebből az egészből. - Harry és Rebecha. - Világosítom fel, mire Kim csak tátott szájjal bámul rám.
- Mi történt? - Érdeklődik.
- Na ez haláli lesz. Imádom a göndörkét, de ezt most jól elcseszte. Rebecha kiakadt Harry-re, mert túl kevés időt töltött vele. Kihívta beszélgetni, de odáig fajult a dolog, hogy jól képen törölte Harry-t. Rebecha szabályszerűen berontott a házba és senki sem értette mi baja. Nem sokkal később Harold is ugyan így tett. A nappali kellős közepén kezdtek el veszekedni, nagyjából a semmin és ezek után Rebecha, Harry fejéhez vágta, hogy a kapcsolatuk alatt végig csalta őt.
- És ebbe mi a vicces?
- Várj a legjobb rész még hátra van. Ezután kiderült az is, hogy Harry se volt hűséges és, hogy a kapcsolatuk alatt mindketten félreléptek. De a fordulópont akkor következett be mikor Rebecha elmondta, hogy az akivel megcsalta Harry-t, nem más mint Liz, Rebecha egyik legjobb barátnője. - Kimberly arcán egy mosoly fut végig és látom rajta, nagyon türtőztetni próbálja magát, de nem bírja sokáig hangos nevetésbe kezd.
- Erre Harry? - Kérdezi.
- Meg se tudott szólalni.
- Ez azért durva.
- Az.
- Én ilyenről még nem is hallottam, hát ez tényleg haláli.

 ***

Kimberly Lockwood

A bulinak vége és a fiúk már el is pakoltak. Mindenki megy aludni, de én még nem tudok. Csendben nyitok be szobájába, félve attól, hogy már alszik, de bent nem találok senkit. Viszont meghallom a zuhany hangját, amiből arra következtetek, hogy fürdik. Pár másodpercig tanácstalanul állok és már épp kimenni készülnék, mikor hallom elzáródni a zuhanyrózsát. Bekopogok fürdőszobája ajtaján, remélve, hogy ebből rájön, hogy vendége van és nem fog pucéran kijönni.

- Ki az? - Jön a kérdés, nekem meg hirtelen nagyot dobban a szívem. Köszönetet szeretnék mondani neki, az nem lehet olyan nehéz.

- Én vagyok az, csak beszélni szeretnék veled. - Mondom, de válasz nem jön, viszont a következő pillanatban nyílik az ajtó és ott áll előttem. Haja vizes és csak egy szál boxer van rajta. Tekintetem végigvezetem testén és rá kell jöjjek elég jó formában van. Vállai szélesek, karjai izmosak, a hasa pedig pont annyira edzett és kockás, amennyire annak kell lennie. Fejemet megrázva, próbálok észhez térni. Niall észrevehette zavaromat, mivel mikor felnéztem rá, kaján mosoly ült ki arcán, szemei meg pajkosan csillogtak. Mint ha azt akarná mondani. Láttam, hogy néztél rám és ez tetszett. Mély levegőt veszek és próbálom rendezni a gondolataimat, de végül csak ennyi jön ki a számon.

- Köszönöm.

- Még is mit? - Kérdez rá és keresztbe fonja karjait a mellkasa előtt. Száját pedig egy féloldalas mosolyra húzza. Direkt csinálja ezt?

- Nem egyértelmű? 

- Nem. Magyarázd el kérlek. - Tuti, hogy csak húzza az agyamat.

- A ma estét. Köszönöm, hogy ott voltál velem, mikor az összeomlás szélén álltam. Hálás vagyok.

- Semmiség.

- Nem, nem az. Tényleg köszönöm. - Niall arcán egy hatalmas mosoly terült szét. Közelebb húz magához és megölel. Teste nekem nyomódik és bőréből árad férfitusfürdőjének illata. Szemeimet becsukva, élvezem közelségét. Nem tudom pontosan, hogy mennyi ideig állhattunk így, de egy ideig biztos. A csöndet mely körülvett minket ő törte meg.

- Ma már egyszer elmondtam, de mondom még egyszer, én itt vagyok, ha szükséged lenne rám. - Mondata végén, egy gyöngéd puszit éreztem az arcomon. Meglepett, de boldogsággal töltött el. 

Ezután elköszöntünk és jó éjszakát kívántunk egymásnak én pedig hosszú ideje először, mosollyal az arcomon aludtam el.

2. Fejezet 

Hogy történt?

Kimberly Lockwood 

Morogva fordulok át másik oldalamra. Aludni próbálok, de nem megy. Nem azért mert nem vagyok álmos, hanem mert a lentről felszűrődő zajok, nem hagynak aludni. Éjszaka dolgozok, hisz egy ilyen nagy házat muszáj eltartani valahogyan és egy éjszakai műszak jóval többet fizet. Bár a fiúk felajánlották, hogy fedezik a ház költségeit, nem hagyhattam, hogy így tegyenek. Ez az én házam és az én felelősségem.

 Már majdnem két hete, hogy ideköltöztek. Eleinte azt hittem könnyű lesz velük, de hamar ráébredtem, hogy ez egyáltalán nincs így. Olyanok mint a kisgyerekek, akikre a nap minden percében figyelni kell.

Telefonomért nyúlva nézem meg mennyi az idő és abban a pillanatban szállt el az a kis harag is a szívemből, ami eddig ott lapult. Már majdnem kettő óra van.  Hisz mégsem várhatom el tőlük, hogy miattam egész nap csöndbe maradjanak.
   Már épp kezdtem hozzászokni a fiú zajongásához, mikor hirtelen csönd lett. Furcsa ez nekem. Vajon miben mesterkednek? Épp, hogy végigfutott agyamon a kérdés, az ajtó hirtelen kitárult. Gyorsan felültem és négy csillogó szempárral találtam szembe magam.
- Támadás! - Ordította el magát Niall és én akkor már hiába próbáltam meg elmenekülni, nem ment. Lefogtak és össze kentek valamivel, magamnak pedig a következő kérdést tettem fel. Hogy történt az, hogy ilyen helyzetbe kerültem?

1 hónappal ezelőtt 

  Könnyeim utat törve maguknak hullottak a földre. Teljes erőmből magamhoz szorítottam és ő is ugyan így tett. Annyi mindet akartam mondani neki, de csak egy mondatot tudtam kinyögni.

- Csak, hogy végre megérkeztél. - Közelebb vont magához, arcomat mellkasába fúrtam. Megcsapott jellegzetes illata. Hiába van ami nem változik. Rengeteg emlék tört elő és ezzel együtt az is eszembe jutott, mikor itt hagyott. Tett egy ígéretet, de nem tartotta be. Haragszok rá, de valahogy az iránta érzett szeretetem elnyomja ezt az érzést. Mintha nem is lenne és nem is számítana. Pedig számít, nagyon is számít a tény, hogy hazudott nekem. Ígéretet tett, de becsapott. Kicsit eltoltam őt magamtól. Felnéztem könnytől csillogó barna íriszeibe, amiben bánat tükröződött. Nem akarom őt bántani vagy megsérteni, de szeretném ha tudná csalódtam benne. Kezemet meglendítve, tenyerem egyenesen nekicsapódott arcának. Az ütés hatására elfordított a fejét, de egy féloldalas mosollyal az arcán csak ennyit mondott.
- Azt hiszem ezt megérdemeltem. 
- Három év! - Üvöltöm. Jelen pillanatban nem érdekel semmi és senki, kiadom azt ami a szívemet nyomja. - Három évig, nem kerestél! Nem hívtál és nem írtál nekem egy rohadt szót sem! Elfelejtettél és ne mondd azt, hogy nem így volt!
- Pedig én sose felejtettelek el. - Válaszolja.
- Akkor miért? Miért zártál ki az életedből? Nem vagyok elég jó? Nem illek bele a sztár világodba?
- Ilyenről szó sincs, Kimi. - Régi becenevem hallatára a szívem kissé megenyhül, így halkabban és nyugodtabban kérdezem újra.
- Miért?
- Hintázzunk egy kicsit. - Mondja végül és elindul. Szótlanul követem őt, mert tudom, hogy választ fog adni kérdésemre. Mikor a hintához érünk elmosolyodik. Pontosan tudom, hogy neki is pont ugyanannyit jelentenek, az ehhez a helyhez fűződő emlékei mint nekem. - Kicsit azért nagyobbra emlészem. - Nevet fel. Na igen, kettőnk közül ő volt az aki nagyobbra nőtt három év alatt. Nehezen ugyan, de elhelyezkedik a hintában és lök magán párat. Én is így teszek és várok. Várok, hogy elkezdje a meséjét aminek nem hagyta, hogy részese legyek. - Mire szeretnél választ kapni? 
-Kezdhetnéd azzal, hogy elmondod nekem, hogy miért nem kerestél ennyi éven át.
- Tudod nehéz ezt elmagyarázni.
- Azért próbáld csak meg. 
- Mikor a karrierünk beindult, rengeteg tehendönk volt. Dolgoztunk az első albumunkon, a turnén és ezen kívül meg kellett jelennünk számos interjún, fotózáson és díjátadón. Nem akarlak átverni. Sok alkalmam és lehetőségem nyílt arra, hogy felhívjalak vagy írjak neked, de még arra is, hogy találkozzunk. Nem azzal volt a baj, hogy nem tudtalak elérni, hanem azzal, hogy nem akartalak. - Mondatára teljesen lefagytam. Ezek szerint a barátságunk nem is számít neki annyit, mint hittem? Nem az lehetetlen, hisz ötéves korom óta ismerem Zayn-t és tudom, hogy fontos vagyok neki, hisz ezt számtalanszor hangoztatta. Akkor, meg miért mondja ezt? Nem értem.
- Nem akartál? - Kérdezem halkan, összetörve.
- Nem. De nem azért amiért hiszed. Egyszerűen csak féltettelek. - Tekintetem ami eddig a cipőm orrával volt elfoglalva, most Zayn-re szegeződött, viszont ő csak mereven bámult előre. - Féltem. Féltem attól, hogy elveszítelek.
- Az sosem fordulhat elő! - Hangom, mai beszélgetésünk során, talán most először volt határozott. Zayn felém fordítja fejét és keserű mosolyt ereszt.
- Úgy gondolod? Mert én nem. Mindig attól tartottam, hogyha megmutatlak a nagyvilágnak és ha mindenki megtudná, hogy a legjobb barátom vagy, akkor egyből a hibát keresnék benned. Attól féltem, hogy kitalálnak rólad valamit, mert az újságírók ilyenek, sok baromságot összehordanak. Én, már csak tudom. Féltelek ettől az egésztől. Úgy voltam vele, hogy inkább haragudj rám azért, mert nem tartottam be az ígéretem, mint azért, hogy tönkretettem az életedet. Nem bírnám elviselni, ha szenvednél amiatt a sok barom miatt, aki a nap huszonnégy órájában azzal van elfoglalva, hogy olyanokat bántson akiket szeretek. - Ajkaimra mosoly kúszott, de a keserűség még mindig a szívemben lapult.
- Legalább a temetésre eljöhettél volna. - Jegyzem meg és tudom, hogy ez most telibe talált. Zayn arcán, a bánat, a bűntudat és a mérhetetlen fájdalom tükröződött. Nem ez volt a célom. Nem akartam, hogy neki is fájjon. Elég ha nekem fáj. De akkor is! Legalább akkor ott lehetett volna mellettem, mikor senkim nem volt.
- Kimi. Ne sírj kérlek. - Zayn hangja egészen közelről jött. Előttem guggolt és a kezemet szorította. - Sajnálom. Hidd el elképesztő bűntudatom van emiatt. Borzasztó barát vagyok... - Suttogta halkan, de én csak a fejemet ráztam.
- Felejtsük el jó? Megbocsájtok. Te vagy a legjobb barátom és ez soha nem fog változni.
- Ahogy anyukád mondaná " Egy lélek...
- Két testben." - Fejezem be a mondatot, majd mindketten elnevetjük magunkat. A hintában ülve sokat beszélgetünk. Figyelmesen végighallgatom, hogy milyen élményekkel gazdagodott eddig. Hatalmas szeretettel beszél a rajongóiról és azokról a fiúkról akikkel együtt zenél. Elmeséli a koncerteket, a turnébuszban tőltőtt napokat és azt is mikor az egyik bandatag majdnem felgyújtotta a buszt, mert főzni próbált. Boldog vagyok, hosszú ideje először. Nevetek és jóérzéssel tölt el, hogy Zayn itt van velem. Elmesélte a sztárság napos oldalát, de elmondta, hogy nem minden ilyen egyszerű és csodálatos. Pletykák, az igazságot nem fedő sztorik és az előítéletek is bőven kijutottak barátom számára. Most is azt meséli, hogy muszáj elköltözniük, mert a mostani otthonukat betámadták a lesifotósok. Eszembe jut valami...
- Mi lenne, ha a nálam laknátok? - Vetem fel az ötletet. Zayn arcán a kételkedést mutatkozik, de tovább érvelve talán megfontolja. - Gondolj csak bele. Nincs messze Londontól. Nem lennének lesifotósok. A házam elég nagy, bőven elférnénk, ráadásul te is jól ismered azt a környéket, hisz kiskorunkban a nyári szünetek nagy részét abban a házban töltöttük. 
- Imádtam ott lenni. - Mosolyodik el Zayn. - Eszméletlen lenne, ha odamehetnénk. Ráadásul te is ott lennél. De, nem zavarna négy idegen fiú?
- Annyira nem lehetnek elviselhetetlenek. - Nevetek fel.
- Arra azért, nem vegyél mérget. - Sóhajt. Tudod néha rosszabbak, mint tíz kisgyerek.....

Jelen

- Még tíz kisgyerek is jobban viselkedik náluk. -Motyogom halkan, miközben a fürdőszobám tükre előtt próbálom levakarni magamról azt a ragacsot amit a fiúk rám kentek. Igazából még viccesnek is tartom, de akkor sem volt igazságos, hogy mind ellenem voltak. Ettől függetlenül boldogsággal tölti el a szívem,hogy újra van élet ebben a házban. A fiúk beköltözése óta minden olyan más lett. Eddig is otthonos egy lakás volt, de a benne lévő üres tér mindig is nyomasztott. Csak azért nem költöztem le és adtam el a házat, mert ez a szüleim hagyatéka. Ez az én örökségem és soha nem adnám oda, senkinek. Most viszont pörög az élet. Minden szobában fekszik valaki és akárhová megyek, tuti látom valamelyiküket. Másokat ez nyomasztana, de engem aki három évig egyedül élt, boldogsággal tölt el.
Mikor leszedtem magamról, azt a ragadós valami, lemegyek a nappaliba. Az összes fiú a tévé előtt ül és fimet néz. De jobban megnézve hiány érzetem támadt.
- Hol van Harry? - Kérdezek rá.
- Azt hiszem Rebecha társaságában tölti a mai napot. - Feleli Louis egy nagy vigyorral az arcán, mire a többi fiú elkezd nevetni.
- Értem. - Ennyit mondok, mert nem különösebben izgat a dolog. Harry az aki valahogy nem kedveltette meg magát velem az elmúlt két hétben.
- És mi a mai program? - Kérdezi Liam felém fordulva.
- Miért rám nézel? Most keltem, azt se tudom, hogy mennyi az idő.
- Háromnegyed három. - Feleli Louis.
- Köszi Lou. - Válaszolom kis gúnnyal a hangomban.
- Szívesen. - Válaszol mosolyogva.
- Úgy tudom ma szabadnapos vagy. - Mondja Zayn, miközben a szájába töm egy nagy adag sajtos pufit.
- Akkor buli lesz! - Kiállt fel Niall.
- Itt biztos, hogy nem! -Tiltakoztam.
- De miért nem? - Biggyeszti le ajkait Niall. Ilyenkor annyira édes... Megrázom a fejem, visszatérek a valóságba.
- Zayn? - Nézek az említett fiúra. Ha valaki tudja miért nem, az ő.
- Az már régen volt. - Válaszolja, majd legyint egyet kezével.
- Mi volt régen? - Kérdezi Liam.
  Igen Zayn mi is volt régen? - Nevetek fel, mire barátom gyilkos pillantást vet felém.
- Semmi. - Vágja rá Zayn.
- Na ne titkolózzatok már! - Szólt ránk Niall.
- Mikor utoljára volt itt buli, kijött a rendőrség. Tudtátok, hogy Zayn kemény két órán keresztül rab volt? - A fiúk hangos nevetésbe törtek ki.
- A kis rossz fiú. - Szólal meg Louis, majd belecsíp Zayn arcába.
- Jól van nevessetek csak, de én voltam a legkeményebb tizenöt éves aki megjárta a sittet. -Itt már én se bírom és a fiúkkal együtt nevetek. De, hogy Zayn érezze, hogy szeretem adtam egy puszit az arcára. Látszólag meg enyhült, de tudtam, hogy még visszafog vágni ezért.
Csengő hangját hallom és még mindig röhögve lépkedek az ajtóig, hogy kinyissam. Elfordítom a zárban a kulcsot és mikor kitárul az ajtó, két embert látok magam előtt. Az egyiket ismerem, a másiknak a nevét tudom. Harry és Rebecha áll az ajtómban.
- Beengednél? - Kérdezi Harry. Bunkó stílusa nem lep meg, ezért inkább nem is vitatkozok vele. Arrébb állok, hogy betudjanak jönni. Rebecha tényleg csinos egy lány. Magas, hosszú fekete haja és kék szemei vannak. Nincs gondom azzal, hogy itt van, de Harry szólhatott volna. Na mindegy lényegtelen. Mikor visszaérünk a nappaliba a fiúk még mindig nevetnek, de ahogy meglátják, hogy új vendég érkezett, mind elhallgatnak. Liam egyből feláll és üdvözli Harry barátnőjét és így tesz sorban a többi fiú is. Miután mindenki köszöntött mindenkit, leülünk a nappaliba. Először csend uralkodik, amit Niall hangja tör meg.
- Szóval akkor lesz buli? - Niall mellettem ül és először fel se fogom, hogy miért nem válaszol senki, de ahogy felnézek kék szemeibe rájövök kérdését nekem szánta. Valahogy nem tudnék nemet mondani neki, így ezt válaszolom.
- Lesz, de reggel ti takarítotok. - Niall örömében nekem ugrik és ölelgetni kezd, majd csatlakozik hozzá a többi fiú is. Egy ember van aki még a közelembe se jön. Harry....

1. Fejezet

Kezdetek.

Louis Tomlinson

Az út melyet most bandatársaimmal együtt teszünk meg, szokatlanul, halkan telik. Mindenki a saját gondolataival és problémáival van elfoglalva, kivéve talán Niall-t, aki mint mindig boldogan áll hozzá a dolgokhoz. Irigylem őt ezért, sok szempontból, bár ezt el se hinnénk ő a legérettebb a bandában. Jól kezeli a pletykákat és a nő ügyeit, nem sérti meg a rajongók érzéseit és mindig figyel arra, hogy kommunikáljon velük. Bevallom én kicsit belefáradtam ebbe az egészbe. Természetesen elképesztően hálás vagyok, mindenkinek aki részese volt annak, hogy ma ott tarthassunk ahol. Gondolok itt a rajongókra, a mentorunkra Simonra és minden egyes munkatársunkra aki végigkísért minket eddig megtett utunkon. Büszke vagyok a rajongóinkra és el se tudnám képzelni az életemet a támogatásuk nélkül. Köszönettel tartozunk nekik, hogy vannak és kitartanak mellettünk, még olyankor is mikor nem éppen a legjobb formánkat mutatjuk.

   A házat, amit még akkor vettünk Londonban a fiúkkal, mikor beindult a karrierünk, most el kellett hagynunk, mivel egyfolytában ott zaklattak minket a lesifotósok. Új helyre költözünk és csak reménykedni tudok benne, hogy ott végre nyugtunk lesz egy kicsit. Persze sajnálom a régi házat, hisz rengeteg emlék fűz minket ahhoz a helyhez, de úgy vagyok vele, hogy az új lakásunkban is tudunk majd bőven, emlékeket szerezni. A visszapillantóba nézve, meglesem hátul ülő barátaimat. Liam zenét hallgatva nyomkodja telefonját, míg szőke bandatársam, nem meglepő módon éppen telezabálja magát mindenfélével. Nem szólok rá, bár nem szívesen nézem, ahogy telemorzsálja a kocsimat. Tekintetem újra az útra szegezem, majd lefékezek mivel pirosat kapunk. Oldalra fordítom a fejem és a mellettem ülő Harry-t kezdem figyelni. Vele sincs minden rendben az utóbbi hetekben, de ő az a fajta fiú, aki nem szívesen beszél a rossz dolgokról, vagy a problémáiról. Sokszor mondta nekem, hogy úgy érzi skatulyába zárták és kialakítottak róla egy olyan képet, amit egyáltalán nem szeret. Megértem, de ha őszinte akarok lenni, van valami igazság a dologban. Harry szeret csajozni, de melyik tizenkilenc éves nem? Az ő esetében csak azért fújják fel ennyire ezt a dolgot, mert híres, egyébként meg tök természetes az amit csinál. Ilyenkor adok hálát az istennek, hogy nem szólóban nyomom. El se tudom képzelni, mi lenne ha mindezt egyedül kéne végigcsinálnom. Örülök, hogy ők itt vannak velem és, hogy velük együtt élhetem át a hírnév gyönyöreit és gyötrelmeit. Gondolataim átterelődnek, egy másik bandatársam felé. Zayn mostanában teljesen más lett, de ő, velünk ellentétben pozitív irányba változott. Volt egy időszaka, mikor a pletykák teljesen kikészítették. Soha nem láttam még egy ember ennyire összetörve, de talpra állt és megmutatta, hogy ő bizony nem adja fel. Tisztelem ezért. Mondhat bárki bármit, de mind ötünk közül, Zayn volt az akit a legtöbbször bántottak. Hol azt állították róla, hogy terrorista, hol azzal vádolták, hogy megcsalta Perriet. Nem is csodálom, hogy sokáig magára vette ezeket a dolgokat. Mostanában egyre boldogabb és még azt is magára vállalta, hogy keres ő új lakást számunkra. Nem rég fel is hívott minket, nem mondott sokat, csak megadott egy címet és boldogan közölte, hogy megvan az új lakhelyünk. Épp efelé a ház felé tartunk....

***

Befordulunk egy kis utcába és tekintetemmel a 134-es sorházat keresem. Itt mindegyik ház hatalmas és gyönyörű. Nem csodálom, hogy Zayn itt találta meg a tökéletes helyet. Mikor elhaladunk 132-es ház mellett, már kitudom számolni, hogy melyik is a miénk. Lélegzetem elakad, mikor meglátom új otthonunkat. Nagyra számítottam, de nem is ez nyűgözött le igazán. Mikor leparkolok és kiszállunk a kocsiból, először mind csak mereven bámuljuk az előttünk lévő házat. Nagy ez nem kétség, de van valami, ami még jobban tetszik benne. Ez pedig az, hogy otthonos. Hátul nagy kerttel és terasszal, van egy nagy almafa ami alatt egy hinta ágy van. Trambulin és szép virágok. Látszik, hogy gondozva van, ráadásul van egy része a kertnek ahol, paradicsom, paprika, uborka, hagyma és sárgarépa nő. Majdnem olyan, mint a nagyimnál. Még ribizli és szőlő is van és ha nem csalnak szemei, akkor körte fa is. Megbabonázva figyelem, de egy valami megkérdőjelezi bennem a gondolatot, hogy tényleg jó helyen vagyunk-e. A ház túl családias és a kert is azt mutatja, hogy foglalkoztak vele. Ha Zayn titokban nem egy varázsló, akkor szinte lehetetlen, hogy két hét alatt felújította a házat és még kertészkedett is. Újra megnézem a címet, amit Zayn adott és az véglegesen meggyőz engem arról, hogy jó helyen vagyunk. Ez a mi új otthonunk.

- Niall! - Fordultam felé. - Odaadnád a kulcsokat? - Barátom hatalmas szemekkel meredt rám és ebből tudtam, baj van. - Csak azt ne mond, hogy elhagytad vagy elfelejtetted elhozni.

- Nehéz lenne elhagyni, hisz nekem nem adtál semmilyen kulcsot. - Szólal meg végül Niall. Homlokomat dörzsölve próbálok visszaemlékezni és rá kell jöjjek szőke barátomnak igaza van, nem adtam neki oda a kulcsokat, mert féltem elhagyja. Viszont akkor, hol lehet?

- Liam?

- Ne nézz rám, én azt se tudtam, hogy van kulcsunk ehhez a házhoz. - Védekezik egyből.

- Akkor fogalmam sincs hol lehet. - Sóhajtottam nagyot. A szöszivel és Liam-mel nagyban törjük a fejünket és még azt is számításba vesszük, hogy talán átmászunk, mikor a hátunk mögül megszólal egy ismerős hang.

- Bejönnétek végre? - Száznyolcvan fokos fordulatot teszek és meglepetten bámulok a kerítés másik oldalán lévő fiúra.

- Te meg, hogy jutottál be oda. - Érdeklődöm meg Harrytől.

- Nyitva volt a kapu. - Ad egyszerű választ, majd vállat vonva elindul a ház felé. Mi is gyorsan összekapkodjuk a cuccainkat és követjük. Furcsamód a bejárati ajtó is nyitva volt, bár lehet, hogy Zayn direkt hagyta így. Na igen, ez logikus lenne. Mikor belépünk a házba, egy kis előtér fogad minket, ami nem is olyan kicsi. Előre sétálva az első amit felfedezünk a konyha. Óriási. Tovább sétálva hangokat hallunk, valószínűleg tévéből jöhet. Egymásra nézünk, majd szinte egyszerre kezdünk el rohanni a hang irányába, de mikor beérünk a hatalmasnak nevezhető nappaliba, meglepődve tapasztaljuk, hogy nem Zayn ül a tévé előtt. Egy számunkra teljesen vadidegen, szőke hajú lány ült a kanapén, törökülésben, egy szendviccsel a kezében. Tekintetét ugyan egy pillanatra felénk fordítja, de hamar visszaesik a tévé bűvöletébe. Mi pedig inkább megálltunk a nappali ajtajában.

- Ez meg ki a franc? - Szökik ki a kérdés Harryből. 

- Fogalmam sincs. - Válaszolom suttogva. - Lehet rossz helyen járunk?

- Srácok én beparáztam. Mi van ha ez egy elvetemült rajongó és Zayn már fent van a szobájában megkötözve? - Liam ötlete egyszerre volt rémisztő és vicces. Az idegen csaj is így gondolhatta, mert egy pillanatra ránk nézett, elmosolyodott, megrázta a fejét, majd újból a tévének szentelte figyelmét. Ahogy elnéztem éppen a Vámpírnaplókat nézte. Bár furán hangzik, ezt a sorozatot én is szeretem, szóval hamar rájöttem, hogy a második évadból nézhet valamilyen ismétlést. De úr isten, minek foglalkozok én ilyenekkel? Lehet valami pszichopata és mi egy házban vagyunk vele.

- Szerintem futnunk kéne. - Adta az ötletet Liam.

- Csak nem félsz egy kis csajtól? - Nevetett fel Niall. Úgy látszik, ő az egyetlen akit nem kavart fel az idegen lány jelenléte.

- Nem, de ki tudja mire képes.

- Szerintem semmire. - Ad választ Harry és bár jól leplezi, nagyon is kivan akadva arra, hogy valaki bejött a házunkba. Ha ez egyáltalán a mi házunk...

- Ezt nem tudhatjuk. - Vágta rá Liam. - Srácok nekem ez nem tetszik..

- Nekem se. - Helyeseltem.

- Ez csak egy lány! Négyen vagyunk fiúk. Ugye ti se gondolhatjátok, hogy ártani tudna nekünk? Nézzetek rá! Szerintem tök ártalmatlan. - Magyarázta Niall és valahogy jogos volt az amit mondott.

- Legalább megszólalhatna vagy valami.. - Adott hangot nemtetszésének Harry.

- Ha már, így kibeszéltetek, gyertek beljebb, tegyétek le a cuccaitokat, biztos nehezek lehetnek. - Szólal meg végre, a még mindig névtelen lány, de továbbra se néz ránk.

- Látjátok, mondtam én, nem bánt minket. - Szólalt meg Niall, majd elsőként lépett be a nappaliba. Ledobta a cuccát, majd helyet foglalt az egyik egyszemélyes kanapéban és ő is leült tévét nézni. Nagyot sóhajtva léptem be én is, majd így tett Liam és Harry is. Mivel mi a szöszivel ellentétben, egyáltalán nem gondoljuk normálisnak a tényt, hogy egy vadidegen ül a nappalinkba, ezért inkább állunk és figyelünk. Ez így megy egy ideig, majd Harry az aki megtöri a csendet.

- Elmondanád végre, hogy ki a franc vagy és, hogy mit keresel itt? - A szőke hajú lány, Harold barátomra emeli tekintetét és tisztán leolvasható róla, hogy nem tetszett neki az előbbi hangnem. - Válaszolj már! - Szól rá kicsit erényesebben Harry.

- Zayn legjobb barátja vagyok. - Ad választ.

- Persze. - Forgatja meg szemeit Harry. - Mindenki Zayn legjobb barátja akar lenni.

- Aha, csak, hogy én ténylegesen is az vagyok.

- Hazudsz. - Állítja Harry.

- Nem. Te tévedsz. - Válaszolja. Kezdem megkedvelni a csajt. Aki, így tud beszélni Harold barátommal, az csakis király arc lehet....

Kimberly Lockwood

Furcsák ezek a fiúk. Először azt hittem viccelnek, mikor azt mondták betörő vagyok, de rájöttem ez nincs így. A szőke tűnt a legértelmesebbnek, ő legalább bemerészkedett. A többiek viszont bizonytalanul toporogtak a nappaliban. Szólhattam volna nekik, hogy én itt lakom, de nem akartam elrontani ezt a szép pillanatot. A göndör gyerek viszont kiakaszt. A hangnem amit velem szemben megenged, egyáltalán nem tetszik. Jó, lehet, hogy jogosan ilyen, hisz még csak nem is ismer és nem tudja ki vagyok, de attól ez még neveletlenség. Lánnyal nem beszélünk így.

- Hazudsz. - Állítja a göndör, mikor elmondom neki, hogy Zayn a legjobb barátom.

- Nem. Te tévedsz. - Adok választ. Az egyik fiú, erre elmosolyodik.

- Jól van, biztos. - Hagyja ennyiben. Majd a negyedik fiúhoz sétál. Magas, izmos, helyes.

- Szerintem akkor is betörő. Hívnunk kéne a rendőrséget! - Suttogja a magas, helyes. Szemeim kikerekednek. Komolyan nem esik le nekik a dolog?

- Zayn! - Ordítom el magam. - Itt vannak a haverjaid! Baszd ki, ezek azt hiszik, hogy betörtem a saját házamba! - Kis csend után, egy hangos nevetés hallatszik le az emeletről. A fiúk arcát figyelem és szinte biztos, hogy nekik is leesett, hogy az előbbi nevetés Zayn barátomé volt. A magas, helyes, látványosan megkönnyebbült, eddig bent tartott levegőjét, mind kifújta.

- Hála istennek. - Motyogja maga elé. Mosolyognom kell rajta, hisz furcsa, hogy ennyire megijedt tőlem.

- Szóval akkor tiéd a ház? - Jött a kérdés egészen közelről, jobban mondva mellőlem. Fejem elfordítva, egy szőke kék szemű, mosolygós fiúval találtam szembe magam. Nevetnem kellett, szinte testvérek is lehetnénk, mert pont ugyan így nézek ki én is.

- Igen, igen ez az én házam. - Adtam választ.

- Niall Horan. - Mutatkozik be, majd a jobbját nyújtja, amit el is fogadok.

- Kimberly Lockwood. - Mosolygok rá kedvesen.

- Liam Payne. - Szólal meg, a magas fiú.

- Louis Tomlinson. - Mutatkozik be a barna, kék szemű. Egyedül a göndör nem akar bemutatkozni.

- Ez a bunkó mellettem, pedig Harry Styles. - Mutatja be Louis.

- Ugyan már. - Nevet fel. - Minek mutatkozzak be, hisz úgy is tudja ki vagyok. Nyilván ha Zayn a barátja, tisztában van vele. Bár nekem furcsa, hogy még soha nem hallottunk rólad Kimberly. Mondd csak mióta is vagy  barátja Zayn-nek?

- Ötéves korom óta ismerem bunkókám. Nem kell félned, nem érdek barát vagyok, nem a pénzetekre hajtok.

- Ajánlom is. - Megütöm, esküszöm, hogy megütöm.

- Harold! Hagyd abba! - Szólt rá Niall. Hálásan rámosolyogtam. Fülemet megütik, a hangos léptek. Zayn boldogan sétál le a lépcsőn, ahogy meglátja a fiúkat nekik rohan. Mindenkit üdvözöl és látszik rajta, hogy hiányoztak neki a bandatársai. Mikor mindenkit köszöntött, leült mellém és magához húzott, majd ennyit mondott.

- Remélem tetszik az új ház, mert egy ideig ez lesz az otthonunk....

Prológus 

 Szokták mondani, hogy az élet mit sem ér barátok nélkül. Persze míg melletted vannak fel sem tűnik mennyire is fontos szerepet játszanak az életedben, de ha egyszer csak eltűnnek az, hatalmas fájdalmakat tud okozni. Egész életemben, csak egy igaz barátom volt, akire mindig számíthattam, de őt is elvesztettem. Legalább is egy héttel ezelőttig még azt hittem...

Csendben lépkedek Bradford utcáin. Rég jártam erre, de annyiszor bejártam már ezeket a területeket, hogy a lábaim automatikusan visznek úti célom felé. Az emlékek megrohannak, ahogy elhaladok a régi cukrászda és a kis vegyesbolt mellett. Liz néni. Akaratlanul húzódik mosolyra a szám, mikor visszaemlékszem az idős és mindig életvidám Liz nénire, aki a finomabbnál, finomabb sütiket csinált a pékségében. Sose született gyereke, lehet épp ezért volt mindig olyan kedves az itt élő gyerekekkel. Emlékszem rengetegszer estünk abba hibába, hogy ugyan nem volt pénzünk, de mégis bementünk és csak bámultuk a kirakatot. Bár soha nem kéregettünk Liz néni mindig adott valami finomságot, amit kis hezitálás után elfogattunk. Sokan nagymamaként tekintettünk rá és így voltam ezzel én is.

  Két éve már annak, hogy utoljára itt jártam. Ahogy betöltöttem a tizennyolcat és elköltözhettem Logan bácsitól, búcsút mondtam Bradfordnak és magam mögött hagytam mindent. Nem mind ha annyi mindent tudtam volna itt hagyni, mert akit tudtam is volna, az inkább engem hagyott el, mint sem én őt. Nem hibáztathatod őt Kimberly! Súgta egy belő hang. Fejemet megrázva térítettem vissza magam a jelenbe. Kicsit megtorpantam. Na most légy okos nagylány. Jobbra vagy balra? Körbenéztem a fák, a villanyoszlopok, a kis domb, minden ugyan úgy van. A villanyoszlopnál balra. Ugrott be hirtelen és sietős léptekkel közeledtem a hely felé, ahhoz a helyhez ahol minden elkezdődött. Vajon ott van már? Magamban feltett kérdésemre hamar választ kapok, mivel a játszótér üresen áll. Sejthettem volna. Késik mint általában.

*Évekkel ezelőtt *

Halkan dúdolgatom magamban a legújabb Chris Brown számot, közben még egyet lökök magamon. A hintában ülve várom legjobb barátomat, aki most se hazudtolja meg magát, hisz a megbeszélt időpontot már vagy húsz perce lekéste. Csak tudnám mi tart neki ennyi ideig. Még sem mérgelődök, hisz már megszoktam, hogy nincs időérzéke. Bár ezen tulajdonságával együtt is szeretem és imádom. Sokszor úgy érzem nem tudna olyan dolgot tenni ami miatt, haragudni tudnék rá. Egyszerűen ha nem lenne én se lennék teljesen egész. Lehet bolondság így kötődni valakihez, de nem érdekel. Becsukom a szemem és élvezem az enyhe szellő cirógatását az arcomon. Lehetne kicsit melegebb is de az angliai éghajlat miatt ez szinte elképzelhetetlen. Egyszer el kell jutnom Spanyolországba. Döntöm el magamban, de tudom, hogy ez csak vágyálom. Ábrándozásomból hangos léptek zökkentenek ki. Mosolyogva nyitom ki szemeimet.

- Csak, hogy végre megérkeztél.

* Jelen *

Óvatosan nyitottam ki a játszótér zöld kapuját, majd magam után becsukva egyből a hintákhoz mentem. Mivel elég későre jár, így gyerekeket nem igen látni már sehol. Beleültem hintába és meglepődtem. Nagyobbra emlékszem. Ezek szerint csak nőttem valamennyit. Ajkaimra mosoly kúszott, hisz mindig azzal piszkált, hogy nem növök. Furcsa mert most még ez is hiányzik, pedig sose szerettem ha a méreteimmel viccelődik. Óvatosan meglököm magam és csendben várok. Furcsamód a megszokottnál jóval kevesebbet. Hallom ahogy nyitódik a kapu, félhomály miatt nem látom teljes egészében, de biztos vagyok benne, hogy ő az. A szívem a torkomban dobogott. Nyugi Kim, ne izgulj. Hiába kántálom magamba ezt a mondatot, valahogy nem megy ez a ne izgulj dolog. Az emlékek megrohamoznak. Az a sok együtt töltött idő, az élmények, a balhék amiknek részesei voltunk, a sok buli, a lelkizések, az együtt alvások és az a mérhetetlen szeretet amit egymás iránt éreztünk. Hisz szinte már olyan mintha a testvérem lenne, méghozzá a legjobb fajtából. Mindig kiállt és kitartott mellettem. Három év. Három éve nem láttam, nem öleltem és nem halottam a hangját. Gondolkodás nélkül szálltam ki és rohantam oda hozzá. Nem számít, hogy három évig nem keresett. Nem számít, hogy nem hívott és nem írt, mert most itt van és én nem hagyom elmenni. Testem nekiütközött az övének. Könnyeim utat törve maguknak hullottak a földre. Teljes erőmből magamhoz szorítottam és ő is ugyan így tett. Annyi mindet akartam mondani neki, de csak egy mondatot tudtam kinyögni.

- Csak, hogy végre megérkeztél.....