Sziasztok! Itt az új rész, remélem tetszeni fog :)

Jó olvasást és ha van véleményetek azt szívesen fogadom! :)

 

13. Fejezet

Jobban megismerve. 

Fáradtan kapcsolgatom a tévét, reménykedve abban, hogy lelek benne valamit ami eltereli a figyelmemet. Hajnali három van, de nem tudok aludni, egyszerűen nem megy bárhogyan is próbálkozom. Akárhányszor lehunyom a szemem rémképek gyötörnek kigyulladt repülőkről és egy sírva könyörgő kisfiúról, aki szorosan fonja kezeit derekam köré és meggyötört hangon kér, hogy ne engedjem el...

Idegesen mászok ki ágyamból, legszívesebben összetörnék valamit vagy ordítanék, hogy lenyugodjak. A bennem lévő feszültség egyre csak növekedik, így jobbnak látom ha megmosom magam egy kis hideg vízzel. Szinte betöröm a fürdőszoba ajtaját és hatalmas lendülettel nyitom meg a csapot, majd kezeimet alárakva és arcomra fröcskölve, az idegességtől felhevült testem lassan lehűlni látszik. Farkas szemet nézek saját tükörképemmel és csalódottan veszem észre, hogy mennyire gyönge is vagyok. Se erő, se határozottság, de még az élni vágyás legkisebb szikrája se tükröződik szemeimben. Mi lett belőlem? 

    Halkan lépkedek végig a folyosón, ügyelve arra, hogy senkit ne keltsek fel. Mindenki olyan nyugodtan alszik, hogy egy pillanatra elönt a féltékenység, mert nekem ez nem sikerült. Elhaladok a szobák ajtaja mellett és megtorpanok mikor két ölelkező és édesdeden alvó alkot pillantok meg. Zayn és Perrie. Milyen szépek így együtt. A királylány és a herceg. Malik szorosan tartja barátnőjét, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban elvesztheti. Boldog. Tényleg boldog.

   A konyhába érve nem törődök sokat azzal, hogy mit is egyek. Ami a kezem ügyébe kerül, azt felfalom vagy legalábbis eszegetek belőle egy keveset. Alma, banán, joghurt, csoki, müzli, kekszek és szendvicsek kerülnek terítékre és bár lehet, hogy rosszul kéne lennem ennyi evés után, de hiába minden aggodalmam mert semmi jel nem utal arra, hogy vissza kívánkozna jönni, az a sok minden amit magamba tömtem. Nincs bűntudatom miatta. Jobban belegondolva tegnap reggeli óta nem is ettem semmit. 

 Lefőzök magamnak egy citromos teát, hisz ezek után már oly mindegy mit viszek be a szervezetembe. Merengve figyelem ahogyan a víz szépen lassan elkezd bugyogni és felforr. Leveszek egy tea filtert, előveszem a cukrot és citromot is facsarok, csakhogy kerek legyen a történet. Beízesítem és töltök magamnak egy bögrével, csakhogy a következő pillanatban-mikor egy hangos csattanást hallok- kezeim megremegnek és leöntöm maga. Szitkozódva teszem le a bögrét és a lábost, majd megtörölgetem kezemet és az előbbi hangra koncentrálok. Mi a fene volt ez? Kicsit megrémülve nyitom ki a konyha ajtaját, de meg is nyugszok mikor meglátom, hogy csak Harry szerencsétlenkedik a cipője levételével. Kicsit se tartottam furcsának, hogy ilyenkor téved haza, mert az utóbbi napokban bőven volt alkalmam megfigyelni és rájöttem, hogy szinte minden este elmegy valahova, majd három és fél négy között hazatér. Persze ő nem tudhatja, hogy én ezzel tisztában vagyok, hisz ő is - mint mindenki más - abban a hitben él, hogy én ilyenkor már rég szundikálok a pihe puha ágyikómban. Na persze..

- Kimberly? - Kérdezi hunyorítva. Látszik rajta, hogy részeg, de szerintem nem is akarja titkolni.

- Nem én Selly vagyok. - Forgatom meg szemeimet, ahogyan a még mindig földön ülő fürtösre nézek. Idegesnek látszik, cipője kikötésének sikertelensége is egy kisebb traumát okoz számára.

- A picsába már! - Morog, majd rám emeli tekintetét. - Drága Selly, megkérhetnélek, hogy segíts? - Egy pillanatra tényleg elhiszem, hogy ennyire idióta és részeg, hogy elhiszi minden szavamat, de a gúnyos vigyor az arcán meggyőz, hogy pontosan tudja hol van és kivel beszél.

- Rém vicces vagy. - Jegyzem meg.

- Mondj újat. - Sóhajt fel, majd egy laza, de határozott mozdulattal lerántja magáról surranóját és nevetve a háta mögé dobja. Ezt megismétli a másikkal is és felpattan, azonban ahogy arra számítani lehetett, a piálás megtette hatását mert szédülve dőlt neki a falnak. Arca egy pillanat alatt hófehér lett, szája kiszáradt és láttam rajta, hogy mennyire fáradt. Megpróbált feltápászkodni, járni, de nem aratott nagy sikereket. Egy ideig mulatságosnak találtam, de később már megsajnáltam.

- Na gyere! - Mondom, majd egyik kezét átdobtam a tarkóm felett és próbáltam biztos támaszt nyújtani neki, hogy legalább a fotelig eljusson. Mikor ez megtörtén, mint egy rongybaba úgy dőlt el az ágyon. Mint akinek nincs gerince. Szemeit lecsukta, pillái olykor meg-megrezzentek. Édesen szuszogott és motyogott valamit amit nem teljesen értettem.

Mivel nem láttam nagy esélyét annak, hogy Harry felkel a fotelből, hoztam neki takarót és betakartam. A kis üvegasztal mellé pedig, raktam neki vizet és gyógyszert. Már épp felfelé indultam, mikor egy kéz markolt rá csuklómra.

- Köszönöm. - Suttogta halkan, lehunyt szemmel.

- Semmiség. - Mondom kicsit zavartan. - Jó éjszakát!

- És a puszi hol marad? - Vigyorodik el még mindig csukott szemmel. Olyan aranyos látványt nyújtott így, hogy mosolyt csalt az arcomra.

- Megleszel te anélkül is. - Mondom, de hangomban ott rejtőzött az a fajta dallamosság, amitől ő is pontosan tudta, hogy nem haragszom.

- És ha nem? - Kérdez vissza.

- Hidd el, hogy nem vesztesz sokat. - Legyintek.

- És ha mégis? Honnan tudod, hogy nincs szükségem erre a puszira, amit most adni készülsz. - Miért? Lenne? Kérdeztem volna, de nem mertem. Félő, hogy Harry csak hülyéskedik, én meg nem tetőzöm az amúgy is kínos helyzetet. - Mikor mész dolgozni? - Kérdése annyira meglepett, hogy levegőt venni is elfelejtettem. Ő az egyetlen aki tudja.

- Holnapután. - Felelem, hisz minek titkolnám. A fürtös hirtelenjében kinyitotta szemeit és mereven engem bámult. Szorítása erősebb lett, de szinte azzal egy időben el is engedett. Zavarná? 

- Meg kéne engedned, hogy mi is fizessünk valamit. -Néz rám komolyan.

- Erről szerintem inkább ne beszélgessünk, rendben?

- Miért? Azért mert kellemetlenül érint, vagy mert tudod, hogy igazam van? Mondd csak mért nem engeded, hogy segítsünk. Ettől nem leszel kevesebb. Élből visszautasítasz minden segítőszándékot!

- Nem hiszem, hogy bármi közöd lenne hozzá! - Ráztam meg fejem.

- Persze hisz nekem semmihez sincs semmi közöm, igaz? Nincs közöm hozzád, a gondjaidhoz és ahhoz, hogy megoldjam a problémáid. Ahogyan ahhoz sincs, hogy megkérdezzem, mit csináltál a konyhában az éjszaka kellős közepén. Azt hiszed vak vagyok? Hogy nem látom a szenvedésed, a művigyorod és, hogy félsz a változásoktól? 

- Te se vagy jobb. - Vágom hozzá és látszólag meglepődött. - Te megengeded, hogy bárki belelásson a problémáidba? Nem hiszem, hogy vak vagy, de én se vagyok az. Látom ahogyan felkelsz és nem találod a helyed. Látom, ahogy elmész és részegen térsz vissza. Tudom, hogy valami bánt, ahogyan azt is milyen makacs vagy. Komolyan azt hiszed, hogy másabb vagy mint én? Mert ha igen, akkor nézz tükörbe! Látom, ahogyan rám nézel. Abból, ahogy mosolyogsz. Te se vagy boldog! Valld csak be! - Kitörésem számomra is meglepetés volt, de jól esett. Némiképp megnyugtatott.

- Jobb? - Kérdezte.

- Jobb. - Válaszoltam.

- Akkor elmondanád, hogy miért nem alszol még? Mi a baj? - Lágy hangja különös érzelmeket váltott ki belőlem. Az igazság felszabadít...

- Mostanában nem alszok valami jól....Rémálmaim vannak. - Hangom elcsuklott. Ha létezik ember aki fél az elalvástól, akkor az én vagyok..

- Miről? - Ránéztem és szemeiben valami olyasmit fedeztem fel, amit sosem gondoltam volna. Félelemet. Aggodalmat. Vágyat?

- A szüleim haláláról. Az öcsém elhurcolásának éjszakájáról. - Homályosan láttam a világot, de sírni már nem tudtam. Mindig eljön az a pont ahol már a könnyek sem segítenek, hogy az ember megnyugodjon. 

Harry megragadta kezemet és ölébe rántott. Én nem ellenkeztem. Minek is tettem volna? Min segített volna?

- Nyugalom szépségem. Semmi baj. Nagy levegő és kifúj. - Mondogatta, én pedig tettem amit kér. - Így ni. Most már jobb igaz? - Aprót bólintottam. - Na gyere azt hiszem épp itt az ideje, hogy lefeküdj. - Mondta, majd felemelt, mint a menyasszonyokat szokás és felvitt az emeletre. Honnan van ennyi ereje? Az előbb még felállni se tudott..Azonban nem tudtam sokáig ezzel foglalkozni. Harry karjaiban biztonságban éreztem magam. Szépen lassan benyitott a szobámba, ahol még mindig ment a tévé és ez némi fényt is csalt a sötétségbe. Végigfektetett az ágyon és örültem, hogy nem nappal teszi ugyan ezt, mert tuti, hogy vörösödik az arcom.

- Köszönöm. - Hebegtem zavartan.

- Semmiség. - Válaszolta most ő, majd pont úgy mint én jó éjszakát kívánt. És most rajtam volt a sor, hogy visszatartsam.

- Aludj velem. - Kértem. Félek. Akartam még hozzá tenni, de felesleges lett volna, mert Harry így is szó nélkül befeküdt mellém. Közelebb vont magához, mire megcsapott férfias illata. Egyáltalán nem érződött rajta piaszag. Megjátszotta? De őszintém? Jelen pillanatban nem érdekelt. Mert ahogy a fejem a mellkasán pihent, elnyomott az álom és hosszú ideje először végre tényleg alhattam.

Nem tudom mi a teendő ha valaki a szakadék szélén áll. De érzem, hogy szüksége van a támogatásra, az őszinteségre és arra, hogy letudja valakin vezetni a feszültséget. Az, hogy mind ez én vagyok még számomra is meglepő. Fel nem tett kérdések. Mikor lett ilyen fontos számomra? Miért? És ez neki miért nem tűnik fel? De az is lehet, hogy érzi csak nem mondja ki. Vagy nem érzi és azért nem mondja ki? Nehéz, nagyon nehéz. Tartom magam amíg lehet. Elviselem, hogy ordibál velem ha szükségét érzi. Tűröm, hogy kielemezzen pedig, ez az a dolog amit elképesztően utálok. Ha kiismernek. Ha tudják mi fáj és mi az amivel még megbirkózom. Ő átlát rajtam, ami rémisztő, de ez kölcsönös lehet, hisz én is kiderítettem minden apró kis baját, amit nem mert, vagy csak nem akart elmondani. Itt fekszik a mellkasomon és alszik. Egyenletes lélegzése pedig megnyugtat. A szívem dübörög, szinte kiugrik a helyéről. Akarom, hogy boldog legyen. Akarom, hogy mosolyogjon. És azt is, hogy annak a mosolynak én legyek az okozója. Azt akarom, hogy egy jó barátot lásson bennem, aki segít neki ha kell. Azt akarom, hogy fontos legyek számára. Szeretném. Vajon miért? Magam miatt vagy miatta? Remélem, hogy miatta. Mert ha magam miatt, akkor az azt jelentené, hogy beleszerettem....Nem, az nem történhet meg....Barátok. Ezek leszünk mi!

12. Fejezet

Sziasztok! Itt az új rész, remélem tetszeni fog.

Jó olvasást!  

Sors. Végzet. Isten.

A szobám sötétjében a plafont bámulom. Csak a faliórám egyenletes kattogása emlékezetet még arra, hogy telik az idő és lassan megérkeznek újdonsült lakótársaim. Furcsa üresség járja át a szívem, az elmém és úgy általában mindenem. Mintha nem is lennék. Nem érzek dühöt, csalódottságot, de még izgalmat se az érkezésük miatt. Pedig a fiúk nagyon rákészültek a mai napra. Barátnőik kedvéért, kitakarították a házat, megcsinálták a szobájukat, rendbe szedték a kertet és még a konyha is csillogott-villogott, csak azért, hogy jó benyomást keltsenek. Érdekes volt látni, hogy mennyire felcsigázta őket, a tény, hogy szívszerelmeik ideköltözhetnek. Liam és Louis már azt is eltervezték hova viszik majd őket vacsorázni és, hogy milyen programokat szerveznek nekik, ha megérkeztek.

Illedelmes házigazdaként az lenne a feladatom, hogy kellő tisztelettel és barátságosan várjam őket, de valahogy mindig egy hatalmas gombóc nő a torkomban, ha velük való találkozásra gondolok. Persze tudom, hogy bolond vagyok, hisz három kedves, aranyos és gyönyörű lányról van szó és valószínűleg nem velem fognak foglalkozni, hanem a barátaikkal. Mégis úgy érzem, hogy meg kell felelnem számukra. Hogy muszáj elnyernem a szimpátiájukat, hiszen együtt fogunk élni. Félek attól, hogy utálni fognak, hogy ellenszenvet váltok ki valamelyikükből és Louis, Liam, vagy akár Zayn emiatt eltávolodna tőlem. Rettegek a gondolattól, hogy Zayn barátnője, mit fog hinni, milyen ember is vagyok. Talán majd defektesnek gondol, vagy ijesztőnek, hisz ezekre a jelzőkre rászolgáltam az utóbbi hetekben. Megeshet, hogy senki nem mondta a szemembe, hogy bolondnak tart, de attól még gondolhatják ezt....

Fejemet oldalra fordítva, meglátom a szürke égboltot és a fák hajladozó ágait az ablakon keresztül. A szél szinte leszaggatja leveleit és hallani lehet süvítő hangját. Nagy vihar dúl odakinn, ahogyan a lelkemben is. Az eső szépen lassan elered és először csak apró pöttyökben koppan az ablakon, de kis idő elteltével leszakad az ég.

Pillanatok alatt lett sötét és komor a világ. Bár még csak délután kettő volt, jogosan hihettük volna azt, hogy elmúlt már öt óra is. 

Szeretem az esőt. Kicsinek akárhányszor eleredt, az öcsémmel szaladtunk is a kertbe, hogy ugrálva, nevetve gyerekként viselkedhessünk. A szüleink sosem szóltak ránk. Sosem mondták, hogy mennyünk be mert megfogunk fázni. Inkább kijöttek ők is és velünk együtt mulattak. Ajkaimra egy pillanat erejéig mosoly kúszott, ahogyan felidéztem az emlékeimet, de ez tényleg csak egy pillanat volt, mert kezdtem érezni, ahogyan szemeimet szinte marják a könnyek. Nem sírok...Nem fogok. Mély lélegzetet vettem, majd kifújtam. Az órámra néztem és rájöttem, hogy kevesebb mint egy óra múlva a lányok megérkeznek. Lassan felültem az ágyamon és bár nem tudom miért, de nagyon nehezen ment. A fejem fáj és kellett egy kis idő míg leesett, hogy az elfojtott sírás miatt a halántékom lüktet és levegőt is alig kapok. Épp, hogy sikerült rendeznem a gondolataimat nyílt a szobám ajtaja és egy sötét alak körvonalazódott ki a félhomályban. Kezeit mellkasa előtt keresztezte és lazán mintha nem is számítana, hogy kopogás nélkül rám nyitott, nekidől az ajtófélfának. Nem nézek rá. Elég volt egy pillantás belőle. Inkább a szőnyegemet kezdem szuggerálni, mintsem szóba álljak vele. Várok. Meg sem szólalok, de ahogy észreveszem ő sem. Akkor ennek most mi értelme van? Nem azért jött, hogy mondjon valamit? Nagy lélegzetet veszek, majd kifújom, ami némi képen lenyugtatott és tekintetem visszatér az ajtóban álló alakhoz. Végignézek rajta és bár rengeteg dolgot kérdeznék nem teszem, mert ahogyan neki sincs köze az én dolgaimhoz, nekem sincs az övéhez. A következő mozdulatával azonban meglep. Szobámba lépve, becsukja maga mögött ajtómat, majd lassú léptekkel felém közelít.

- Harry.. - Szólalok meg végül én, de olyan halkan, hogy még abban is kételkedtem, hogy kimondta-e a nevét. Azonban ő megtorpan, mintha csak rájött volna hol is van. Bizonytalansága hamar szertefoszlik, továbbsétál, majd megáll előttem. Pont olyan távolságra, hogy rákényszerítsen arra, hogy fel nézzek rá. Makacsságom azonban nem engedi, hogy ezt tegyem. 

- Nézz ide! - Szól rám és nem tudtam nem észrevenni az idegességet a hangjában. Mit akar? Mi baja már megint? - Kimberly! - Harry hangjára összerezzentem, amit ő is észrevehetett, mivel lágyabb hangon szólt újra. - Hercegnő. - Elmémbe düh lobbant.

- Semmi jogod így szólítani! Semmi! - Ülőhelyzetemből felpattanva néztem bele fakón csillogó szemeibe. Furcsa volt és egy kicsit meg is ijedtem tőle. - Mondd csak jól vagy? - Lágyult el hangom, bár utáltam magam amiatt, hogy ilyen hamar elfeledtem bunkó stílusát. Már megint..

- Jaj hát persze, hogy minden rendben! Mi bajom is lehetne? - Tárja szét kezeit, majd ügyet se vetve rám, dől háttal ágyamra.

- Harry te részeg vagy? - Kérdésemre felnevetett.

- Én? - Mutatott magára. - Soha. - Rázta meg a fejét. 

- Nem hiszek neked. 

- Csakugyan? - Kérdezte. - Végül is - rántja meg a vállát - mindenki abban hisz amiben akar.

- Harry... - Kezdtem volna bele, de belém fojtotta a szót.

- Van aki Istenben hisz, de vannak akik a sors, vagy a végzet mellett teszik le a voksukat. Személy szerint jobban örülnék az utolsó kettő létezésének, mert ha van Isten akkor én rohadt nagy bajban vagyok. - Sóhajt fel, majd hátáról az oldalára fordul. Fejét pedig megtámasztja kezén. Döbbentem figyelem és hallgatom. Mi ütött ebbe a gyerekbe?

- Miért lennél bajban? - Kérdezem végül.

- Miért? Na ez egy jó kérdés. - Bólint aprót. - Egyszerű a válasz. - Húzza széles mosolyra ajkait. - Mert, egy ritka szar ember vagyok, azért! - Most tiltakoznom kéne?

- Te tényleg részeg vagy.

- És ez az előtt, vagy az után esett le, hogy Istenről beszéltem? - Kíváncsiság tükröződött szemeibe. Mint egy ötéves.

- Valahol a kettő között. - Vágom rá. - De most komolyan Harry mi bajod van? Nem szoktál te ilyen lenni.

- Nem? - Gondolkodik el. - Tényleg nem. Vagy mégis? Mondd csak Kimberly, honnan is tudhatnád pont te, hogy milyen is szoktam lenni? - Jogos.

- Igazad van. Sehonnan.

- És ebből mi következik? - Mint egy tanár. 

- Hogy nem ismerlek...

- Bingó! - Mintha csak megkönnyebbül volna, úgy dőlt ismét hátára és úgy figyelte a szobám sötétjét, mint én néhány perccel ezelőtt. Merengve, elgondolkozva....szomorúan

Ő se szólt én se szóltam. Én ültem, Ő feküdt. Én azon gondolkoztam, hogy mit kéne mondanom, Ő meg valószínűleg azon, hogy a házban hol lehet még eldugott pia. Abszurd volt a helyzet és igazából, nem is tudtam vele mit kezdeni.

- Elhagyatottnak érzed magad, igaz? - Kérdése meglepett. Fel se fogta. - A szüleid, az öcséd és most Zayn.  Kettő halott, egy az intézetbe van, a harmadik pedig napok óta nem is törődik veled, mert jön a barátnője. Szar lehet...- Kegyetlen. Gondoltam, de rá kellett jönnöm, hogy csak az igazság fáj. Még magamnak se tudtam bevallani, hogy mitől és félek annyira, ez a göndör srác meg simán benyögi. Szemeimbe könnyek gyűltek. Ujjaimat babráltam, a számat véresre harapdáltam. Erre most mit mondhatnék? 

- Szar is. - Mondtam végül és bár nem néztem oda, éreztem, hogy Harold meglepetten figyel. - Pár évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy én vagyok az elátkozott gyerek, akinek minden balul sül el, de sajnos erre se foghattam mert, azelőtt jó életem volt. Úgy értem nem szenvedtem hiányt semmiben. A szüleim mindig is jók voltak hozzám. Blake mindig is jó testvér volt. Szóval arra jutottam, hogy nem lehetek elátkozott és ebben az is megerősített, hogy Zayn-t a barátomnak mondhattam. Persze, csúnyán fogalmazva elhagyott, de pontosan tudtam akkor is, mint most is, hogy szeret. Hogy fontos vagyok neki. És mikor erre rájöttem, mikor ezt felfogtam, jöttem rá arra, hogy valószínűleg csak az élet bánt el velem ilyen csúnyán. Nevezhetjük ahogyan akarjuk. Sors, végzet, vagy Isten....Egyre megy, mert akármelyik is irányítja ezt a nagyvilágot, az rohadtul kicseszett velem. És tudod ez egyáltalán nem igazságos! Mert soha nem voltam rossz gyerek. Soha nem tettem olyat, amivel kiérdemeltem volna, hogy egyedül maradjak. Még is így történt és nem tudtam felfogni, hogy miért. Én rontottam el valamit? És ha igen, akkor mit? Mi a frászt tehettem, hogy ilyen pórul jártam? Magamban kerestem a hibát. Elkezdtem értékelni az életemet. Olyan pontokat keresni, ahol azt mondhattam volna, hogy: Igen megérdemeltem! De nem találtam. Egyetlen apró momentumot se tudtam felhozni az életemben, ami miatt jogos lett volna a szüleim elvesztése, vagy az öcsém intézetbeadása. Jogtalannak tartottam Zayn eltűnését, holott tudtam, hogy az álmaiért küzd. Fájt mikor sorra elvesztettem mindenkit. Fájt, mert sok dolog történik ebben a világban, amire azt mondhatjuk, hogy jaj de igazságtalan. De senki, még egyszer mondom senki, nem érdemel egyedüllétet! Egy embert akartam csak, aki mellettem marad. Aki nem csak a rossz dolgokra emlékeztet. Egyet Harry! De nem kaphattam meg ezt a lehetőséget! És ez igazságtalan.... - Zokogtam. Nagyon régen volt már, hogy utoljára így elmondhattam, hogy mi bánt. Éreztem, ahogy a könnyeim utat törve maguknak a kézfejemre zuhannak, ami görcsösen szorított a ruhám szélét. A fejem lüktetett, a kezem fájt, de mégis a szívem volt az ami igazán megszenvedte a monológomat. Úgy éreztem mintha kilyukasztották vagy kitépték volna. 

Percekig fel se fogtam, hogy Harry eközben karjaiba vont. Kezeit körém fonta, mint egy inda úgy szorított, mégis gyengédség és önuralom volt érintésében.

- Sajnálom hercegnő. - Suttogta halkan, szinte alig hallhatóan. - Nem kellett volna....Sajnálom. - Harry fejét nyakamba temette. Csak most fogtam fel igazán, milyen helyzetben is vagyunk. Észre se vettem, hogy időközben teljes egészében az ágyon ültem törökülésben. Harry a térdén tette ugyanezt miközben közrefogta testemet. Hallom a szívverését. Milyen gyors...

Nevetések csendültek, üdvözlések és boldog hangok töltötték be az eddig komor házat. A komor lelkemet. 

- Szerintem le kéne menned. - Szólt Harry csöndben, mintha csak attól félne, ha túl hangos elijeszt és elfutok. - Úgy hallom megjöttek. - Aprót bólintottam mire elengedett. Szemeibe nézve elöntött egy megmagyarázhatatlan aggodalom. Én sírtam ő hallgatott. De vajon mire gondolt közben? Ő miért jött be? Hisz részeg. A szemei kábultan csillognak. Mit szeretett volna tenni? Mit szeretett volna elmondani.? Elhatároztam, hogy legközelebb megkérdezem.

***

Nagy levegő és kifúj. Ismételd meg! Gyerünk! Ezt eljátszottam még vagy háromszor, és kibújtam a lépcső takarásából. Ha észre is vesznek valamit rajtam, úgy sem most említik majd meg. Lány nevetések. Milyen rég hallottam ilyet. Nem tudtam megszólalni, de szerencsére nem is kellett, mert a mindig szemfüles Liam már ki is szúrt.

- Kimberly! - Üdvözölt vidáman, mintha ezer éve nem látott volna. - Lányok ő itt Kimberly Lockwood.

- Örülök a találkozásnak. - Jött oda, egy hosszú barna hajú lány, kinek aranyos és egyben gyönyörű arca még engem is elkápráztatott. Jobbját nyújtotta, amit szívesen el is fogadtam. - Eleanor Calder. - Üdvözölt, mire én csak biccentettem egyet. Ő Louis barátnője.

- Én is nagyon örülök neked. - Mosolyogtam rá, amit viszonzott.

- Sophia Smith. - Mutatkozott be a másik, úgyszintén csodaszép lány. Szemei ragyogásából észrevettem mennyire boldog, hogy itt lehet. Nagyon szeretheti Payne barátunkat. - Hálás vagyok, hogy megengeded, hogy ideköltözzünk egy kis időre. Sokat jelent. 

- Semmiség. - Válaszolom, magamat is meglepve, hogy milyen meggyőzően.

Az idő lelassult, de a szívem hevesen vert. Perrie maradt. Találkoztam már vele, de akkor nem is beszélgettünk. Nagyot nyeltem, mikor a közelembe lépett. Furcsa mód, Ő nem a kezét nyújtotta mint a többiek. Hatalmasra tárta karjait, és megölelt. Meglepett viselkedése, de válla felett átnézve észrevettem Zayn büszke pillantását. Fontos neki, hogy szeressem a barátnőjét, ahogyan neki is fontos, hogy Perrie szeressen engem. Visszaöleltem és talán még örültem is neki, hogy ilyen közvetlen velem.

- Rengeteget mesélt rólad Zayn. - Vállt el tőlem. - Alig várom, hogy megismerhesselek.

- Ezt én is nagyon várom. - Tényleg.

Sors? Végzet, vagy Isten? Bármelyik is dönt az életem felől, ennyi rossz után csak egy valamit kérek, mégpedig családot. Nem tudom, hogy mennyire kivitelezhető, de erre vágyom a legjobban. Már nagyon régóta...Család....Lehet még nekem olyanom?

11. Fejezet

Sosem fogod megérteni!

- Nyertem. - Jelentem ki büszkén egy hatalmas vigyorral az arcomon. Élvezem Benny fejét nézni, ahogyan rájön már megint vesztett. Kiterítem lapjaimat, majd egyenesen halványkék szemeivel nézek farkas szemet.

- Csak tudnám, hogy hogyan csalsz. - Ártatlan kis buksijáról az értetlenség tükröződik. Úgy tűnik nem bírja a vereséget.

- Én nem csalok, ezt te is tudod. - Igazából szoktam, de ezt akkor se vallanám be neki, ha kötelező lenne.

- Nem hiszek neked. - Sóhajt fel, majd elterül a nappali szőnyegén. - De elnézem neked hercegnő, hisz imádlak. - Benny mondatára elmosolyodom. Annyira jó, hogy ideköltözött, bár félek attól, hogy csak miattam és a lelki állapotom miatt. Szinte biztos, hogy Zayn elmesélt neki mindent, ő pedig annyira megijedt, hogy azzonnal fogta magát és ideköltözött hozzánk. Annyira önzetlen. Annyira szeretem.

Odakúszok hozzá, majd egy nagy puszit nyomva arcára, boldogan sétálok a konyha irányába.

- Még egy menet? Mindent vagy semmit alapon? - Kérdezi reménykedve, de én csak megrázom a fejem.

- Elfáradtam.

- A kártyázásba?

-  Nem. Abban, hogy állandóan nyerek. - Próbáltam komoly lenni, de nem ment, mivel hamar elnevettem magam.

- Te kis szemtelen! De tudod mit? Megbocsáltok ha csinálsz nekem egy szendvicset.

- Ez megoldható. -Nevetek fel és már indulok is a konyha felé. Beérve nem fogad nagy meglepetés hisz mindenki a fejét tömi. Niall épp a polcról készül levenni valamit, így megragadta az én figyelmemet is. Fedetlen felsőteste vonzotta a tekintetem, de furcsa mód nem mozgatott meg bennem semmit, egyszerűen csak elkönyveltem magamban, hogy egyre jobban néz ki. Elnézem őt és most is meghökkenek azon, hogy mennyire egyformák vagyunk. A kék szemün, a fehér bőrünk és a szőke hajunk. Persze tudom, hogy az övé festett, de akkor is elképeszt. Arról nem is beszélve, hogy belsőleg is nagyon hasonlítunk. Lehet, hogy van egy elveszett ikertesóm?

- Mi olyan érdekes a szöszin? - Zökkent ki a gondolat menetemből Louis, aki éppen egy kanál müzlit emelt a szájához és ropogtatva várta a válaszom. Mindenki felém kapta a fejét, Niall pedig csak vigyorogni tudott.

- Éppen azt az elméletet feszegettem, hogy milyen menő lenne már, ha én meg a szöszi tesók lennénk.

- Iker tesók. - Tette hozzá Niall én pedig büszke lettem arra, hogy ennyire egy rugóta jár az agyunk. 

- Szerintem ijesztő lenne! - Fűzte hozzá Liam.

- Miért? - Kérdeztük egyszerre a szöszivel. Ez egyre jobban megy.

- Ezért. - Válaszolta meg egyszerűen.

- Szerintem meg drámai lenne. - Szólalt meg Louis. -  Szeretem a drámai dolgokat.
- Igen azt tudjuk.- Forgatta meg a szemeit Zayn és innentől kezdve kezdődött el a szócsata, amiből szinte semmit nem tudtam értelmezni. Számomra teljesen ismeretlen dolgokat hoztak fel és említettek meg. Nem tudom pontosan, de azt hiszem Louis valami két évvel ezelőtt eseményt hozott fel, ami hatására már Niall is beszállt a buliba. Értetlenkedve figyeltem és hallgattam őket, mert furcsa volt, hogy igazából nem is veszekedtek, csak próbáltak ész érveket felhozni a másik ellen. Ez ment nekik a legkevésbé. Olyan nevek hangzottak el mint a Shelly, Sebastian és a Josh, de egyikről se tudtam megállapítani, hogy kicsoda. A helyzet egészen odáig fajult, hogy már nem is Louis drámaiságát firtatták, hanem valami vidámparki kavarodásról beszéltek. Nem tudom őket követni, de talán jobb is. Nevetve indultam meg a hűtő felé, hisz eredeti célomról sem feledkeztem meg. Benny szendvicséhez kivettem a hozzávalókat, miközben megrökönyödtem azon, hogy Louis valami olyasmiről beszélt, hogyha ő nem lenne, akkor a világ szegényebb és sivárabb lenne. Ez már furcsa...Kivettem a vajat, a felvágottat és mivel tudom, hogy szereti a paradicsomot, abból is kikotorásztam egyet. Kinyitottam a konyhaszekrény ajtaját és pipiskedve megpróbáltam levenni az egyik tányért. Nem sikerült, de ennek kivételesen nem az alacsony termetem volt az oka, hanem az, hogy a kezembe nyilalló fájdalomtól üvölteni tudtam volna. Azonban ezt nem tettem, mert egyáltalán nem hiányzik a fiúk aggódó tekintete. A kötés még mindig rajtam van, amit elképesztően utálok, mivel nem csak engem de a srácokat is arra emlékezteti, hogy nincs minden rendben velem. Azonban a fájdalom nem múlt el és sóhajtva vettem tudomásul, hogy átvérzett a kötésem. Csak észre ne vegyék. Csak észre ne vegyék..
- Úr isten Kimberly! - Nem már. Liam - persze ki más-volt az aki először észrevett és attól a másodperctől fogva már senki nem törődött a két, három vagy tudom is én négy évvel ezelőtti események felhozásával. Mindenki engem nézett és ez nagyon felbosszantott.
- Hozok fáslit! - Szólalt meg Niall, aki már rohant is az emeletre, miközben a többi fiú odatömörödött hozzám.
- Miért nem szólsz ha valami nem megy? - Vont kérdőre Zayn én pedig mint egy kisgyerek lesütöttem szemeimet és hallgattam ahogyan kiosztanak. Mert ezután következett a szokásos duma, hogy figyeljek jobban a testi épségemre, meg, hogy nem kéne túlerőltetnem magam. Csak, hogy nekem semmi bajom. Semmi. Persze tudom, hogy hitegetni másokat nem szép, saját magadat meg hülyeség, de épp elegen sajnálnak, én nem fogom ezt eltűrni, ha azt mondom nincs semmi bajom, akkor higgyék el és kész!
- Ez nem nagy ügy Zayn... - Szólalok meg végül, de bár ne tettem volna.
- Nem nagy ügy mi? - Emeli fentebb a hangját, de hamar érzékelhette, hogy ez felesleges volt, mert mély levegőt vett majd folytatta. - Sajnálom. - Mondta. - Meg kell értened, hogy csak féltelek. Nem akarom, hogy bajod essen. Nem bírnám ki...
- Kimberly ha segítség kell akkor legközelebb szólj, mert így sose fog begyógyulni a seb. - Rovott meg apai hangon Liam is.
- Legközelebb saját magamnak csinálok szendvicset. - Meglepetten kaptam fel a fejem Benny hangjára. Mikor jött be? Mióta van itt? Mély levegőt vettem, ahogyan hagytam, hogy mindannyian elhalmozzanak jó tanácsokkal és féltő szavakkal. Túl sokat törődnek velem. Túl sokat...
Egyetlenegy ember volt, aki még szóra se méltatott és talán most az egyszer hálás is voltam érte. Harry legalább Harry maradt. De én ki leszek, ha ezt így folytatom?

...

A kanapén ülök és a tévét kapcsolgatom, bár nem sok értelmét lelem, hisz úgyse arra figyelek. A fejemben gondolatok ezrei kavarognak arról, hogyan kéne elhitetnem a srácokkal, hogy semmi bajom. Túlságosan óvnak. Nem kell ennyi törődés. Ennyi emlékeztetés arra, hogy mit tettem. Betörtem egy fürdőszoba üveget és akkor mi van? Nem leszek egyből elme roggyant.. 
Valamit ki kell találnom...
- Na mi van csöppség? - Vetődik le mellém Louis, akire még ránéznem is nehéz. Nem azért mert mérges lennék rá csak egyszerűen nem bírom azt a tényt elviselni, hogy ő volt az első aki meglátott véres kézzel törülközőben az ágyszélén ülve, ahogyan éppen zokogok. Tudom, hogy megrémült mikor meglátott. Ki ne tette volna?
- Semmi. - Válaszolom a betanult mondatot ha éppen nincs sok kedvem a csevegéshez.
- Minden rendben? - Kérdezte ő amit pedig egyre gyakrabban tesznek föl nekem.  Ez vajon gond?
- Mindben rendben Louis. Jól vagyok. - Még én se hinném el saját magamnak. Ritka rossz színész lennék.
- Akkor miért nézel természetfilmet a csigák szaporodásáról?
- Mert leköt.
- A csigák szaporodás? - Kérdezte furcsán, ami persze érthető volt. Dehogy érdekel, csak egyszerűen nem figyeltem azt, hogy mit nézek, de erről neked nem kell tudni Louis..
- Mondd csak lehívnád a többi fiút? Mondani szeretnék nektek valamit.
- Persze. - Sóhajtott fel, majd indult is felderíteni a srácokat.  Tudom mit teszek. Ez biztos leköti őket. Legalábbis egy részüket...Türelmesen vártam, hogy meghalljam a fiúk lépteinek zajait és mint mondani szokás: Türelem rózsát terem, mert a következő pillanatban az összes fiú leözönlött a lépcsőn. Az elején Niall loholt, mintha csak egy versenyt akarna megnyerni, de sorban követte őt a többi srác is. Ez is milyen furcsa már, hogy hat fiúval élek együtt. Na ezen az arányon most változtatunk egy kicsit. Szinte hallottam, ahogyan a kisördög kacag a vállamon...
A fiúk leözönlöttek és mindannyian a helyüket keresték. Zayn és Benny mellém ültek, Niall közvetlenül előttem foglalt helyet a szőnyegen, mint mindig ha filmet néztünk. Liam és Louis a másik kanapéra ült, míg Harry az egyszemélyes fotelbe. Körbenéztem a szobában és észrevettem, hogy mind kíváncsian várják, hogy vajon miért is hívtam ide őket. Tekintetem a szösziével találkozott aki mosolyogva várta, hogy mi lesz a közlendőm, de mivel ő háttal ült nekem, így kénytelen volt visszafordulni én pedig, hogy levezessem valahol az idegességemet a hajával kezdtem el játszadozni. Lehet, hogy ez nem is olyan jó ötlet?
- Szóval...- Kezd bele Liam és tudom, most már nincs menekvés.
- Szóval azért hívtalak le titeket, mert szeretnék mondani valamit.
- Igen azt sejtettük. - Magyarázott bele Harry, akinek ekkor gúnyos vigyor ült ki az arcára, de próbáltam nem törődni vele.
- Az van, hogy sokat gondolkodtam ezen és arra jutottam, hogy nagyon sokan vagyunk és...
- Most kiakarsz rakni minket? - Sikkantott fel Niall egy eddig számomra ismeretlen hangfrekvencián.
- Mi? Dehogy is akarlak. - Nevettem fel.
- Akkor? - Vonta fel szemöldökét.
- Én vagyok egyedül lány. - Nyögtem ki végre, de a fiúkat elnézve nem nagyon vágták le a dolgot.
- És? - Vonta meg a vállát Liam. - Engem nem zavar.
- Engem igen. - Szólalt meg Harry. - De ezt inkább hagyjuk. - Legyintett, amire én még dühösebb lettem rá, bár nem tudom, hogy miért.
- Én csak azt akarom mondani, hogy...
- Szerzel új csajokat? - Vágott közbe újra Niall
- Nem tudom mennyire lesz új. - Válaszoltam.
- Elvesztettem a fonalat. - Dőlt előre Louis. - Te most azt mondod, hogy nőket hívsz a házadba, akik újak lesznek vagy nőket hívsz a házadba, de olyanokat akiket mi is ismerünk?
- Újak? - Nézett rám Zayn.  - Sose szeretted ha idegenek jöttek a házadba.
- Na álljunk meg egy pillanatra! - Fordult meg most már Niall is és kicsit hátrébb kúszott, hogy normálisan láthasson. Törökülésbe ült és úgy kért számon. - Mi is idegenek voltunk mikor idejöttünk. Nem szerettél minket? - Ez volt az egyetlen dolog ami megragadt benne? Drága Niall, hisz én örültem nektek. Örültem mert végre nem voltam egyedül...
- Niall. - Nevettem fel kínomban. - Most szeretlek titeket, az nem elég? - A válasz csak egy mosoly volt, így tudtam, hogy elég.
- Most akkor mi van? - Érdeklődött Benny is. Szegénykém ha megtudja....
- Louis, Zayn és Liam! Azt szeretném kérdezni, hogy mi lenne, hogyha a barátnőitek ideköltöznének? - Síri csend, még a légy zümmögését is hallani lehetett volna.
- Ez most komoly? - Kerekedett ki Louis szeme, mire én csak bólintottam.
- Ez biztos? - Kérdezte Liam.
- Biztos, hogy ezt akarod? - Szállt be Zayn is.
- Biztos, hogy nem újak jönnek? - Biggyesztette le ajkait Niall, mire mindenki felröhögött.
- Persze, hogy biztos. - Válaszoltam, mire Zayn szorosan magához vont és megölelt. Halkan suttogta a fülembe.
- Te vagy a legjobb! - Miben Zayn? Az össze-vissza hazudozásban? Abban, hogy eltereljem magamról a figyelmet? Vagy, hogy elhitessem veletek, hogy ez mekkora örömet okoz? Mert ha ezekre gondolsz, akkor tényleg én vagyok a legjobb, de nem még valószínűleg ebben sem én....

...

Ideges vagyok. Mostanság semmi sem megy úgy mint kéne. 

Fáradtan lépek ki a ház teraszára, ahol megcsap a hideg szél fuvallata, de valahogyan nem tud érdekelni. Ugyan mi bajom lehetne? Nekem a híres neves Harry Styles-nak? Röhejes...

Figyelmemet azonnal felkelti egy szőke hajzuhatag, aki a terasz lépcsőjén ül és csendben figyeli a lemenő nap sugarait. Legszívesebben visszafordulnék. Elrohannék és vissza se jönnék, mert nem bírnám elviselni ha meglátná rajtam azt, amit tudom, hogy senki más nem lát. És nem azért, mert annyira jó barátom lenne, vagy akár több. Pont azért félek, mert számára én nem vagyok senki. Senki akivel törődnie kéne. Senki vagyok, az ő szemében biztosan. Ennek ellenére a dühöm felülírja azt érzést a szívemben, amit próbálok minél inkább elnyomni. Felveszek egy álarcot, lazán nekidőlök a falnak és felkészülök a viharra, ami abban a pillanatban lesz teljes amint megszólalok.

- Mondd miért csinálod ezt magaddal? - Teszem fel a kérdést, amire nem várt választ kapok. Se egy kiakadás, se egy megvető pillantás, semmi. Egyszerűen nem néz rám, csak továbbra is az eget nézi.

- Azért, mert ezt látom jónak. Mert úgy gondolom, így a legjobb. - Hangja szinte eltűnik a levegőben, mintha nem is lenne.

- De ez nem ok arra, hogy tönkretedd magad. - Mondom egy fokkal idegesebben mint azt kéne, de már nem számít. Itt már semmi se.

- Nem teszem. - Rázza meg a fejét, majd feltápászkodik a földről és szembefordul velem. A szeme nem csillog, mint általában, helyette olyan fakó, mint egy élettelen emberé. Szarabbul van mint hittem..

- De pontosan azt teszed! Azt hiszed nem látszik, hogy a szakadék szélén állsz? Azt hiszed eltitkolhatod? 

- Miért érdekel téged, hogy mi van velem? - Kérdezi semmitmondó hangon. - Nem mondj semmi. - Rázza meg a fejét. - Jobb ha nem mondasz semmit.

- Én elhiszem, hogy szar az életed, de ez nem ok arra, hogy megtagadd a segítséget. - Szemiben düh csillant. Furcsa de örültem neki. Végre úgy néz ki mint aki él...

- Sosem fogod megérteni Harry! Soha! - Üvölti most már, majd beviharzik a házba. 

Nem értem meg? De megértem, csak te ezt nem tudod...Jobb is, hogy nem tudod.. Azt hiszem te is valahogy így gondolkozhatsz. Egy biztos kettőnk közül én vagyok a jobb színész Kimberly....

Sziasztok! 

Úr isten el se tudom nektek mondani, hogy mennyire sajnálom, hogy ennyit késtem az új résszel. Remélem azért nem haragszotok nagyon és tetszeni fog nektek. :)

Kíváncsian várom a véleményeteket.

Ölel: Szabina 

10. Fejezet 

Meglepetés a köbön.

Az ágyamban fekszek és fejemet a hatalmas plüssmaci hasára hajtom, amit még Liam vett nekem karácsonyra. Tekintetem a kezemre téved, amin egy vastag kötés ékeskedik.

Furcsa mikor az ember rájön, hogy amit eddig hitelesnek hitt az mind csak téveszme és ijesztő mikor rájön az igazságra. A párhéttel ezelőtti események ködösen derengenek és jobban belegondolva semmire sem emlékszem. Az én elmém azt az illúziót keltette, hogy mosolyogva hazaértem majd egy kisebb hisztizés után lenyugodtam és minden ment tovább a maga módján. Hatalmasat tévedtem. Zayn elmesélte mit is tettem miután kiléptem az intézet ajtaján. Összeestem. Zayn kapott el és rakott be a kocsiba. Saját elmondása szerint fal fehér voltam és rettentően megijedt mikor meglátott. Ennek ellenére nem vitt orvoshoz, amiért rettentő hálás vagyok, mert semmi kedvem nem lett volna, az orvosok okoskodásához és ahhoz, hogy elmondják valami nincs rendben velem. Mert ez így van. Valami nem jó, de ezt mélyen elnyomom magamban, mert az igazság fájna és talán lelkileg még jobban összeomlanék. 

Miután Zayn hazavitt, kivett a kocsiból és hatalmas ordítozások közepette bevitt a nappaliba, pár másodperc múlva már az összes fiú körülöttem volt. Legjobb barátom elmondása szerint Louis nagyon megijedt és elkezdett vele veszekedni és kiabálni, mert nem vitt orvoshoz. Felelőtlennek és baromnak nevezte, amin én tényleg nagyon meglepődtem, mert Louis-t valahogy nem tudom elképzelni idegesen. Zayn azt mondta, hogy nagyon aggódhatott értem. Arról is beszámolt, hogy Liam szinte sírva könyörgött neki, hogy kezdjenek velem valamit, mert ekkorra már semmire se reagáltam. Hiába öntöttek le egy pohár vízzel és hiába paskolgatták az arcomat, nem keltem fel, de még csak a szempilláim se rezzentek meg. Elmesélte, hogy talán Niall volt az egyetlen aki nem szólt egy szót sem. Csendben volt, leguggolt mellém és a kézfejemet simogatta. Zayn pedig örült neki, hogy legalább az egyikük nyugodt, még akkor is ha belül nyilvánvalóan tombol. Míg nekem az az emlék rémlik, hogy én meséltem el a többieknek az életem történetét, Zayn felvilágosított, hogy ő mondta el nekik az egészet. A szüleimet, az öcsémet, az örökségemet és mindent ami ahhoz vezetett, hogy ájultan feküdjek a kanapén. Hosszasan taglalta azt is, hogy Harry mennyire kétségbeesett arccal bámult és, hogy bár nem mutatta ki rettentően ideges volt. Ezek után még óráknak tűnő másodpercekig nem történt semmi. Zayn azt mondta, hogy ő ott lelkileg, ha csak egy pillanatra is de meghalt.

   Felkeltem. Szemeimet óvatosan kinyitottam, de nem csináltam semmi mást. Niall ekkor ijed meg igazán. Zayn azt mondta, hogy nem bírta tovább. Elment. Szerinte azért mert, sírt. Én meg remélem, hogy ez nem igaz, mert akkor a bűntudatom csak nagyobbodik. Malik a következő részt, nagyon halkan mesélte el. Szinte suttogta.

- Felkeltét, de nem csináltál semmit. Bámultad a plafont és a szemeidből folytak a könnyek. Nem tudtam pontosan, hogy mi van, csak azt, hogy szenvedsz. Borzasztó volt látni....

A mondatok, bár nem mutattam, engem is rettentően megérintettek. Hogy lehet az, hogy én ezekre még csak nem is emlékszem? Miért van ez?  Bár meglepődtem a dolgokon, de fele annyira se, mint amit ezután mondott.

- Harry volt az első aki odasietett hozzád. Mindenki beszélt neked, de csak neki válaszoltál. Kicsit rosszul is esett, de boldog voltam mikor végre hangokat is kiadtál.

Mert ezután bőgtem. Zayn szerint nagyon. Kiabáltam velük, de nem mondta meg, hogy miket mondtam. Ennek ellenére mindenkitől bocsánatot kértem...

A szobámban lejátszódó jelenetre emlékszem. Lefürödtem és sírtam, de a kettő közt fogalmam sem volt, hogy mit csinálok. Az még rémlett mikor az ágyamon ültem és bánatosan zokogtam, meg még az is, hogy valaki bejött és átölelt. Louis volt az. Louis volt aki elsőnek berontott hozzám, majd sorban követte a többi fiú is. Zayn ennél a résznél falfehérré változott. Előre féltem mit fog mondani.

- Bementünk, mert Louis berontott. Igazából én és Liam hagyni akartunk téged, hogy lenyugodj egy kicsit. Még jó, hogy nem tettük. Még jó, hogy Louis ilyen akaratos. Fogalmam sincs mi lett volna veled, ha nem rontunk be...

- Miért mit tettem? - Kérdeztem félve.

- A kezedből folyt a vér, de nem akárhogy. Ha hagyunk téged, akkor tuti, hogy elvérzel....

Betörtem a fürdőszoba tükrét. Emiatt vérzett a kezem és emiatt hívtak a fiúk egy általuk ismert háziorvost és emiatt vagyok most "házi őrizetben". Zayn ezek után nem engedte, hogy egyedül legyek. Az ünnepeket is vele töltöttem.

- Biztos, hogy örülni fognak nekem? - Kérdezem feszengve, az előttem álló fiút, aki kérdésemet meghallva csak egy megértő mosolyt küld felém.

- Nagyon szeretnek téged. Rég nem láttak, de imádni fogják a tényt, hogy itt vagy. - Zayn szavai egy kicsit megnyugtattak, de nem sokáig ugyanis nyílt az ajtó és egy jól ismert alak lépett ki rajta. A magas barna hajú fiút szorosan magához vonta és boldogan üdvözölte.

- Édesem, hát végre megérkeztél. Jól telt az ide vezető út? - Még meg se várta a fiú válaszát, de folytatta. - A kedvencedet főztem és a lányok csináltak neked mézeskalácsot. Jaj drága szívem úgy hiányoztál. - Még egy cuppanós puszit nyomott Zayn arcára, majd tekintete megakad rajtam. Szemeiben mintha a felismerés lángja gyúlt volna meg, úgy kiáltotta a nevem a nagyvilágnak.

- Kimberly! Édes, drága Kimberly. Hát te is itt vagy?

- Patricia. - Meghatódottságomat nem tudom leplezni, szinte azonnal a nyakába ugrok. Olyan rég láttam. Jellegzetes parfümének illata, keveredett az ünnep illatával és ettől a szívem mérhetetlenül boldog lett. Neki nincs semmi baja. Ő boldog. Ha ő boldog én is az vagyok.

- Apróságom, annyira örülök, hogy itt vagy. Zayn nem szólt, hogy jössz, de ne aggódj van itt elég hely nyugodtan maradhatsz. Ugye maradsz csillagom? - És én nem tudtam nemet mondani, szóval csak bólintottam. - Gyertek beljebb. - Tette még hozzá és már el is tűnt, mert a konyhában nagyban sült a pulyka és főtt a krumpli. 

Lábak trappolása hallatszik és az emeletről előtűnik három lány. Szemeikben öröm csillog, ahogy meglátják testvérüket. Blake. A szomorúság úgy söpört rajtam végig mint még soha. Annyira, de annyira hiányzik. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy Zayn végre magához vonhatja őket és velük lehet. Kicsit arrébb állok, mert úgy érzem most egy felesleges személy vagyok és amúgy is megérdemelnek annyit, hogy egy kicsit együtt legyenek. Mint egy nagy és gyönyörű család. 

- Kimberly? - Hallok meg egy bizonytalan kis hangot a lépcső irányából. Fejemet odakapva észreveszem a kis Safaa-t, aki már nem is olyan kicsi mint amilyenre emlékszem. - Kimberly! - Kiálltja most már és egyenesen nekem szalad. Kis teste az enyémnek ütközik és szorosan közrefog. Letérdelek a parkettára és úgy szorítom magamhoz.

- Tökmag. - Nevetem el magam, de szemeimbe könnyek gyűlnek és a sírás küszöbén állok.

- Végre itt vagy Kimberly. - Mondja csilingelő hangon és olyan sok szeretettel a hangjában, hogy a szívem hatalmasat dobban miatta.

- Safaa. Istenem, de hiányoztál. Annyira megváltoztál. - Mosolygok rá. - Jól megnőttél.
- El se hiszem, hogy itt vagy. Apa nagyon fog örülni. Mióta nem látogatsz meg minket ő se sakkozik. Azt mondja, hogy csak veled szeret. Nagyon boldog lesz.
Yasher. Emlékszem mennyire boldog voltam, mikor megláttam. Lesétált a lépcsőn, de nem szólt semmit. Ő nem az a fajta ember, aki kimutatja az érzelmeit, mégis pontosan érzed, hogy szeret. Lesétált hozzám, összeborzolta a hajam, rám mosolygott és annyit mondott.
- Tudod a gyerekeim nem nagy ellenfelek, mindig legyőzöm őket. Ha jól emlékszem akkor 24-22-re vezetsz. Ez most változik apróság. Na gyere, játszunk egy menetet.
És én követtem és nem egy menetet játszottunk, hanem vagy tized. A végén már ránk szóltak, hogy jó lenne ha abba hagynánk mert kész a vacsora. Nehezen de felálltunk és elmentünk enni. Az ételek finomak voltak, a hangulat pedig békés. Hiába nem vagyok családtag, de mégis úgy bántak velem. Mindig is úgy kezeltek, mint egy hetedik tagod. Ők a második családom. Bár lehetne első is...
A szobám ajtaja halkan nyitódik. Nem érdekel ki az. Mióta hazajöttünk mindegyikük úgy néz rám mintha beteg lennék, pedig nem vagyok az. A sajnálkozó tekintetük az ami teljesen kiborít. Nem kell engem sajnálni. Jól vagyok. Még akkor is ha ez hazugság. Jobb ebben hinni. Sokkal könnyebb.
- Hercegnő? - A szemeim olyan gyorsan pattantak ki mint még soha. Olyan gyorsan ültem fel, hogy meg is szédültem. Hitetlenkedve néztem az előttem álló alakot. Ezt is beképzelném? Most is csak képzelődök?
- Benny? Benny, te mit keresel itt? - Kérdeztem hitetlenkedve. Nem kellene itt lennie, hisz ő már rég nem Angliában lakik.
- Tudod nem pont ilyen fogadtatásra számítottam. - Nevet fel.
- Nagyon örülök neked, de nem értem. Mikor legutoljára találkoztunk azt mondtad, hogy lehet csak félév múlva tudsz visszajönni.
- Ideköltözök. - Jelenti ki egyszerűen az én szívem pedig nagyot dobban.
- Mi?
- Jól hallottad hercegnő. Benny System újra Angliában. - Széles vigyora megdobogtatja a szívem. Mosolyognom kell, de úgy igazából. Boldog lennék? Komolyan boldog? Igen. Méghozzá annyira, hogy az ágyamból felpattanva egyenesen nekirontok. Kezei finoman ölelnek és derekam körül egy szoros láncot alkotnak. Fejemet mellkasának vetem és a szívem őrült tempóban dübörög.
- Szeretlek hercegnő. - Ettől a mondattól pedig úgy éreztem, hogy újra élek.

Sziasztok! Bocsánat a késésért, de megpróbáltam mihamarabb részt hozni. Szerintem nem lett a legjobb, de azért remélem tetszik majd nektek. Köszönöm, hogy vagytok és remélem mindenkinek jól telt a Szilveszter :)

Jó olvasást!

Ölel: Szabina

UI: a következő részt pontosan nem tudom, hogy mikor tudom, majd megírni, de sietek vele. Imádlak titeket!

9. Fejezet 

Mosolygok.

A gyomorom görcsbe rándulva szaltózik egyet, ahogy a hatalmas vaskapu elé érve végre felfogom, hogy ez nem egy álom és, hogy igenis látni fogom az öcsémet, akinek mosolya és nevetés már mindennél jobban hiányzik. Mégis valami visszatart, hogy megnyomjam a csengőt, mely elválaszt attól, hogy végre bejussak erre ez istenverte helyre. A ház hatalmas falai és a barna cserepekkel befedett háztetője barátságos külsőt ad neki, de ránézve inkább a hideg ráz tőle. Van valami a kisugárzásában ami megijeszt és rossz érzést kelt bennem. Ők vették el az öcsémet. Utálom ezt a helyet. Utálom.

  Erőt véve magamon nyomom meg a kis gombot és lélegzet visszafojtva várom, hogy történjen valami. A kapu azonban nem nyílik, amitől kicsit ideges lettem és a fejem dübörgött a sok buta gondolattól. Nem akarnak beengedni. Meggondolták magukat és most hagynak szenvedni. Eme mondatok zakatoltak a fejemben, mikor a ház ajtaja kinyílt és egy apró termetű, kicsit tömzsi szemüveges, körülbelül a ötvenes éveiben járó nénike lépett ki rajta. Valahonnan nagyon régről rémlett a nő markáns és érzelemmentes arca. Tökéletes tartása erőt és magabiztosságot sugárzott. Jéghideg tekintete az ember lelkéig hatol és apró darabokra töri azt. Ő a kaszás. A végső ítéletet kimondó szívtelen és rideg asszony. Elizabeth Huryle. Ugrott be a név és ettől még az eddiginél és idegesebb lettem. Ez a nő vette el tőlem az öcsémet. Ősz haja kontyba van tűzve és tincsei között egy virágos hajtű is felfedezhető, ami egyáltalán nem illik hivatalos megjelenéséhez. 

- Kimberly Lockwood? - Kérdezi az érces hang, mely olyan régóta kísért álmaimban is. Nem akarok ránézni, mert félek a saját reakciómtól. Félek, hogy netalántán nekirontanék és kiverném belőle a szuszt is. Sírva kértelek, hogy engem küldj intézetbe az öcsém helyett. Legszívesebben ordítanék vele, de nem teszem, mert nem emiatt vagyok itt. Erőt veszek magamon és belenézek aranybarna szemeibe, majd határozottan válaszolok.

- Igen én vagyok az. - Gyökér. Tönkretette az életemet és még csak nem is emlékszik rám.

- Kövessen. - Intett egyet a kezével. Mi vagyok én? Kutya? Sértett a tudat, hogy elfelejtett. A bennem tomboló dacos kisgyerek legszívesebben számon kérné rajta a dolgot. Emlékszik rám Elizabeth néni? Én vagyok az a kislány, akinek a szülei meghaltak egy repülőbalesetben. Ó  nem emlékszik? És arra, hogy elválasztott az egyetlen élő rokonomtól? Erre sem? Elizabeth néni, maga már nagyon öreg lehet. Sebaj. 

    A nagy házhoz, nagy kert is dukál. Annak ellenére, hogy gyönyörű virágok és szép szobrok ékesítik ezt a nyomorult helyet, semmit sem dob a hely hangulatán. Olyan szabályos minden, mint egy királyi udvarban. Merev és barátságtalan. Nem tetszik. Itt semmi sem tetszik.

  Éveknek tűnő percek teltek el, míg a ház bejáratához értünk. Lassan kitárta előttem az ajtót és betessékelt. Meglepődve figyeltem a kórházi váróhoz hasonló belteret. A különbség csak annyi volt, hogy fehér és a csúnya zöld árnyalatot felváltotta a barna és a tört fehér. Az egyik kis sarokban egy recepciós lányka nyomkodott valamit a gépen. A falakon hatalmas festmények voltak felaggatva és egy kép amin gondolom az itt dolgozók szerepelhetnek.

- Erre! - Szólalt meg ismét a rémálmom. Követtem. Követtem, mert most ő kellett ahhoz, hogy láthassam azt  a személyt akit tényleg mindenkinék jobban szeretek.

   Egy hosszú folyosón sétáltunk végig, ahol a szobák ajtaján volt egy üvegablak ahol belehetett lesni. Szegényeknek még magánéletük se lehet. Ennek ellenére ember mivoltom révén a kíváncsiságom sokszor legyőzte a józan eszemet és olykor bepillantottam  egy-egy szobába. Szörnyülködve néztem a pár éves vagy éppen hónapos kisgyerekeket, akik nem tudtak mit kezdeni magukkal. Mind elvesztették a szüleiket. Olyan kicsik. Olyan borzasztó.

- Ez lenne az. - Állt meg az egyik ajtó előtt. A szívem a torkomban dobogott és a pulzus számom az egeket verdeshette, mikor rájöttem a vénség eltűnt és egyedül maradtam.

   Óvatosan nyitottam ki a szoba ajtaját. Alszik. Ajkaimra mosoly kúszik, ahogy megközelítem öcsém édesdeden alvó alakját. Leülök az ágya szélére és onnan nézek végig rajta. Rengeteget változott.

Gyengéden végigsimítok arcán és kezdek egyre homályosabban látni.  Nem, most nem sírhatok! Mély levegőt veszek, majd kifújom.

- Blake. - Szólítgatom halkan, de semmi reakció. - Blake. - Nyöszörög egy sort, majd hunyorogva kinyitja szemeit. Először némán figyel azokkal a gyönyörű csoki barna szemeivel, amiket mindig is különlegesnek tartottam, mert a családban csak neki van ilyen szeme, majd utána szorosan magához von. 

- Ez most ugye nem csak egy álom? - Kérdezi halkan, miközben fejét a nyakamba temeti. Kiskorában is mindig ezt csinálta és örülök, hogy ez a szokása megmaradt.

- Nem öcskös. Itt vagyok. - A szívemet melegség öntötte el, ahogy ezt kimondtam. Végre itt lehetel vele. Megölelhetem és elmondhatom neki, hogy mennyire szeretem és, hogy számíthat rám, hogy már nem kell sokáig húznia ezen a helyen, mert hazaviszem és minden sokkal jobb lesz. Az életünk ott folytatódik majd, ahol abba hagytuk.

***

- Ez nagyon finom. - Dicséri meg az öcsém a sütimet, amit még otthon csináltam. Nem válaszoltam, mert csak mosolyogni tudtam, hogy majszolgatja a csokis édességet. Szemeiben gyermeki öröm csillog és ettől még jobban éreztem magam.

- Fogalmam sincs, hogyan hálálom ezt meg Zayn-nek.

- Hatalmas egy figura. - Nevet fel az öcsém. - Elképzelem, ahogy fűzte itt a jó népet, hogy bejuthass. Na igen egy sármos pofi mindenre képes.

- Szerinted Zayn flörtölt az itteniekkel? 

- A vezetőség nagy része nő, ráadásul nagyon de nagyon vének, így szerintem jólesett neki Malik közeledése és megenyhült az egyébként fagyos és kegyetlen szívük.

- Ilyen borzasztóak? - Kérdeztem kétségbeesett hangon. Sejtem, hogy nem a legjobb az itteni élet, de ezzel szembesülni teljesen más dolog. Blake elfintorodott. Ezek szerint rosszabb mint gondoltam.

- Nem a legkedvesebbek, de őket is meg lehet érteni.

- Megérteni? Ugyan miért? Kisgyerekeket tesznek tönkre lelkileg. Én ezeket nem akarom megérteni. - Fakadtam ki.

- Gondolj csak bele nővérkém. Ők csak a munkájukat végzik és ha a helyükbe képzeled magad, akkor nem lehet a legfelemelőbb érzés, hogy halott szülők gyerekeit kell befogadnod, akik nyilvánvalóan magukba zuhannak és utálni fognak téged, pusztán azért, mert dolgozol. Szerintem azért nem teremtenek velünk bensőséges kapcsolatot, mert nekik fájna a búcsú, míg mi boldogan szaladnánk világgá ha tehetnénk. - Blake szavai elgondolkodtattak. 

- Lehet, hogy igazad van, de akkor sem fogom őket megsajnálni. 

- Semmit sem változtál. - Röhögött fel Blake. - Tudod te mindig is olyan önfejű voltál. Ez az egyetlen tulajdonságod amiben teljesen különbözöl a szüleinktől.

- Meglehet.

- Egészen biztos.

- Szeretlek öcskös.

- Ha te tudnád, hogy én mennyire szeretlek téged nővérkém. Te vagy az egyetlen dolog, aki miatt még érdemes élnem.

- Ne mondj ilyet! - Szóltam rá.

- De hát ez az igazság.

- Hidd el nekem, hogy egy nap boldogabbak leszünk mindenkinél. Lesz egy nagy családunk és odaköltözöl hozzám. Veszünk egy kutyát és neked lesz egy feleséged Gyönyörű lesz mint a mesékben. Nekem meg egy férjem és gyerekeink is lesznek, akiknek megadunk mindent. Sok barát és ismerős. Egy nap mid ez meglesz.

- Szép álom.

- Higgy benne!

- Megpróbálok. - Sóhajtott fel az öcsém. - És mondd csak, lehet egy majmunk? 

- Majmunk?

- Elvileg azok, nagyon jó háziállatok. 

- Szerintem egy majom azért túlzás lenne. - Nevettem fel.

- És egy kecske?

- Egyre jobb. Mi van veled? Állatkertet akarsz nyitni?

- Menő lenne. És egy kaméleonhoz mit szólnál?

- Azt, hogy megveszem neked, de ha a szobámba találom kinyírom.

- Szegény kaméleon, mit ártott neked? Még meg sincs de te már most ki akarod nyírni. 

- Blake te is tudod, hogy rettegek az ilyen állatoktól.

- Megszoknád.

- Köszi öcskös édes vagy.

- Annyira szeretem mikor kiborulsz. - Röhögött fel. Nem tudtam rá haragudni, mert annyira édes volt. Ki se nézné belőle az ember, hogy tizenhét éves. 

- Imádlak. - Mondtam, majd olyan erővel szorítottam magamhoz, hogy azon még én is meglepődtem.

- Én is. - Suttogta halkan. - Én is.

***

Mosolyogtam, mikor kiléptem a ház ajtaján. Akkor is mosolyogtam, mikor a kocsiban Zayn megkérdezte, hogy mi volt. Mosolyogtam, mikor hazaértünk és a többiek kifaggattak arról, hogy hol voltunk. Mosolyogva válaszoltam minden kérdésre. Mosolyogva elmeséltem a történetet. Mosolyogva figyeltem a döbbent reakciókat és Harry bánatos tekintetét. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy fontos vagyok nekik. Mosolyogtam, de mikor a szobám ajtaja rám zárult zokogtam. Olyan keservesen mint még soha. A fejem megfájdult és levegőt is alig kaptam. Nem tudtam többet mosolyogni, mert rám tört a hiányérzet. Nincs családom. Nincs mellettem az öcsém és ez így még jobban fájt, hogy vele tölthettem pár órát. Nem volt elég. Nagyon nem.

Zuhany alá állva sírtam, mert itt legalább nem látszik. Kiszállva onnan, megpróbálkoztam felöltözni, de megint rám jött a bőgés. Ekkor két erős kar fonta közre testemet és bánatomban fel sem fogtam ki az. Nem is érdekelt. Önző módon kihasználtam ottlétét. Mert már nem tudtam többet mosolyogni. Egyszerűen nem ment.

8. Fejezet

El se hiszem.

2013.12.07.

Egy sötét utcán végigsétálva azon tűnődöm, hogy mennyit ér számomra az élet. Dönthettem volna úgy, hogy a kivilágított utcarészen ballagok, de valahogy jobban vonzott a sötétség. És, hogy miért? Pusztán azért mert nincs mit vesztenem. Egyszerűen semmim sincs, amit elvehetnének tőlem. Az anyukám és az apukám már rég halott és a barátaimat is elvesztettem már egyszer, de ők is túltették magukat eme problémán. Mert ilyen egyszerű az élet. Az emberek élnek és meghalnak, de leginkább csak emlékeznek. A régi időkre, a szép pillanatokra, a mosolyokra és a kedves szavakra. Mert ha egy ember eltávozik köreinkből, akkor a jó dolgok megmaradnak és a rosszak feledésbe merülnek. Vajon ha nem lennék, kinek hiányoznék? Zayn biztosan hiányolna és, ahogy őt ismerem lelkileg összetörne, de erős fiú és egy idő után túl lépne rajta. Így van ez a többi fiúval is, hisz ők még alig ismernek, bár tudom, hogy szeretnek. 

Benny. A világoskék szeme, a huncut mosolya, a hangja és a szeretete, olyan dolgok amik nélkül nehezen élném túl a mindennapokat. Én nem tudnék abban a világban éni, ahol ő nem létezik. Vajon ő is így van ezzel? Mert ha belegondolok, soha de soha nem mondta ki nyíltan, hogy mit is érez irántam. Ami ha még jobban belegondolok eléggé fáj. Annyiszor vártam, arra a mondatra, ami minden lány álma. Annyiszor elhitette velem, hogy fontos vagyok neki. Haragudnom kéne rá, de nem megy. Nem megy, mert szeretem.

Hirtelen ér a felismerés. Blake! A szívem a torkomban dobog. A fejem zakatol. Mégis hogyan feledkezhettem meg róla? Ő miatta kell élnem! Neki kell segítenem! Miatta muszáj kibírnom! Nem szabad, hogy egyedül maradjon! Nem szabad... 

Rossz érzés kerít hatalmába. Hirtelen nyomasztó lesz a sötétség és lépteimet szaporábbra veszem. Egyik pillanatról a másikra mintha eltűnt volna minden. Azon kapom magam, hogy a semmi közepén állok. Se egy üzlet, vagy növény. Egyetlenegy ember sincs az utcán. Hova tűntek? Legszívesebben üvöltenék, de nem tudok. Megnémultam. 

Egy sötét alak rajzolódik ki a távolban. Megint elönt egy furcsa érzés. Mintha ismerném...

Félek, olyannyira, hogy a lábaim szó szerint remegnek. Közelebb jön mire én tiltakozva csak a fejemet rázom. Belül tombolok. Szemeimet összeszorítva próbálom kizárni, de mindhiába, mert halkan suttogja.

- Sajnálom.

Levegő után kapkodva ülök fel ágyamon.

- Csak egy rossz álom. - Nyugtatom magam, de sikertelenül. Lábaimat óvatosan a padló hűvös parkettájára 

teszem és lassú, megfontolt lépésekkel elballagok egészen a másik szobáig. Az ajtó előtt megtorpanok egy pillanatra, de erőt veszek magamon és benyitok. Ajkaimra mosoly kúszik, ahogy meglátom édesdeden alvó alakját. Látszik, hogy ma sokáig dolgoztak, mivel még mindig az aznapi ruhája volt rajta, nem pedig a szokásos mackónadrágos és szürke pulcsis szettje. Leülök az ágy szélére és végignézek alakján. Sokat változott az évek során, de valahogy mégis ugyan az maradt. Emiatt pedig elképesztően büszke vagyok rá, mivel nem szállt el és nem lett nagyképű. 

- Zayn. - Szólítgatom halkan.

- Már reggel van? - Kérdezi kómásan.

- Nincs.

- Akkor valamelyik fiúval történt valami?

- Nem. - Kicsit kezd bűntudatom lenni. - Itt aludhatok? - Kérdezem félve, de Zayn csak nagyot sóhajtva megpaskolja maga mellett a helyet. Nem kérdez semmi, csak magához húz és szorosan tart.

- Itt vagyok. Nincs semmi baj. - Suttogja halkan, amitől tényleg megnyugodtam. A sírás kerülgetett. Zayn tényleg mindenkinél jobban ismer...

2013.12.22.

Lassan itt a karácsony és mivel a fiúk hazautaznak a családtagjaikhoz, így mi, ma ünnepelünk. Megpróbálok minden olyan dolgot elkészíteni, ami kicsit is karácsonyi. Sütök, főzők, amiben egyedül Liam van segítségemre, mivel az ő célja, nem a sütő felrobbantása, hanem, hogy finomakat együnk. Louis-t szó szerint el kellett zavarni itthonról, mert annyira bepörgött, hogy nagyjából mindent elrontott amivel megbíztuk. Elfelejtette megvenni a fát, összetörte a díszeket és cukor helyet sót rakott a csokis sütibe. Igazából ez engem nem zavart, de a fiúk már ki voltak tőle, így arra jutottak, hogy jobb ha elmegy ajándékokat vásárolni a fürtössel.
- Nagyon ügyes vagy. - Szólal meg mellettem Liam. - Mint egy igazi háziasszony. - Ajkaimra egy féloldalas mosoly kúszik, hisz jól esnek a dicsérő szavak.
- Anya szakács volt. Tőle tanultam. - Fogalmam sincs, hogy miért, de büszkeség öntötte el az egész testem. Anya zseniálisan főzött és ha csak egy kicsit is úgy főzök mint ő, akkor már elégedett lehetek magammal.
- Megjöttünk! - Liam és én is szinte azonnal megindultunk, hogy megnézzük, milyen fát is választott a két fiú. Csak ámultam és bámultam, mert tényleg gyönyörű. Magas, de nem annyira mint egy emeletes ház, hanem pont jó. Szép terebélyes és dús. Tekintetem végigvezetem a két fiún. Niall arca kipirosodott, gondolom a hideg levegő hatására. Fejét egy szürke, kötött sapka díszíti és kék szemében az öröm csillog, ahogy a fát nézi. Mint egy kisgyerek. Imádni való. Zayn már sokkal inkább felnőtt fejjel gondolkodik, mert míg Niall azt tervezgeti, hogy hogyan díszíti fel, addig Zayn már most azon van kiakadva, hogy hogyan fogják belepréselni a fa törzsét a talpba. Elnézem őket és öröm járja át a szívem. Mennyi ideje nem volt már ilyenben részem. Három karácsony volt amit egyedül töltöttem. Most legalább vannak körülöttem emberek....

***

- Ez nagyon finom volt. - Dőlt hátra a székben Louis, miközben a hasát simogatta.

- Sok puszi a szakácsnőnek! - Kacsintott rám Niall, amitől kicsit zavarba jöttem.

- Én eddig is tudtam, hogy jól főzöl, na de, hogy ennyire. - Dicsért meg Zayn is, aki egy elismerő mosolyt küldött felém.

- Liam is segített. - Mutattam az említett fiúra, aki csak a fejét rázta.

- A tiéd az érdem, én csak besegítettem.

- Nem is rossz Lockwood. - A fejem a hang irányába kapom, de mire rátudnék nézni, addigra feláll és tányérjával együtt a konyha felé veszi az utat. Még Harry-nek is ízlett. Ennek azért örülök.

Az idő csak úgy telik. Már majdnem hét óra van, mikor úgy döntünk, hogy ideje lenne megajándékozni egymást. Leülünk a fotelbe, de mivel túl sokan vagyunk én és Niall a szőnyegre telepedtünk le és bár tagadjuk, mindketten tudjuk, hogy az ajándékok miatt ülünk közelebb a karácsonyfához, mely alatt már egy rakatnyi kis, vagy éppen nagy csomag tornyosul. 

- Na akkor kezdjük. - Csapja össze tenyereit Tomlinson úrfi és megindul az ajándékok felé. Szépen lassan mindenki követi a példáját és átadjuk egymásnak, a nagy gonddal becsomagolt ajándékokat.

    Szeretem a karácsonyt. Nem azért mert imádok kapni, hanem mert ilyenkor minden olyan más kép hat az emberre. Jobban értékeli az apróságokat és jobban figyel, azokra a dolgokra amik felett nap, mint nap átsuhan. Kiskoromban apa mindig azt mondta, hogy hibás az, az elmélet, hogy jobb adni mint kapni, mert a kettő szorosan egymásba fonódik. Ha te adsz, akkor valaki kap, de ha te nem kapsz, akkor senki se ad. És ez igaz, mert, ha kapsz valamit és te annak igazán örülsz, akkor az a másiknak is boldogságot okoz, de neked is. Így kerek ez az egész. Ha mindenki boldog.

   Már lassan az ajándékozás végére érünk. Tömérdek csomagolópapír hever a földön, ami idegesíthetne is, de nem tud. Annyi mindent kaptam, hogy komolyan mondom, már a sírás kerülgetett, hogy ennyit költöttek rám. Nem kellett volna. Tényleg nem. Louis egy karkötőt vett nekem, amin apró kis madarak lógnak és csináltatott egy képet, amin az összes eddigi közös fotónk szerepelt. Liam egy hatalmas plüssmacit vett nekem, ami komolyan mondom, hogy nagyobb mint én. Persze ezen szórakoztak is eleget a srácok. Niall nagyon aranyos volt, mert sütött nekem sütit és ez nagyon sokat jelentett nekem, hisz pontosan tudom, hogy nem a konyhai tudásáért díjazzák hetente. Ezen kívül vett nekem egy pulcsit, mondván, hogy most már nem kell elcsórnom az övét. Ezzel vitatkoztam egy ideig, de rájöttem, hogy igaza van, mivel az övében alszok minden nap. Kaptam tőle egy karkötőt is amit gondolom Louis-val együtt vehettek, mivel szinte ugyan olyan volt, csak ezen apró kis levelek lógtak.

- Ez a tiéd hercegnő. - Huppan le mellém Harry és az ölembe ejt egy apró kis dobozkát. Kíváncsian emelem rá tekintetem és szinte farkasszemet nézek zöld íriszeivel. Kaján kis mosoly ül ki arcára, majd közelebb hajolva a fülembe suttogja. - Kibonthatnád. Azért vettem, hogy hord. Remélem, hogy fogod. - Nagy levegőt vettem és kicsit elhúzódtam a fürtöstől. Rendeztem gondolataimat és kinyitottam. Szemeim elkerekedtek és hitetlenkedve néztem a hülyén vigyorgó göndör gyerekre. Ez egy vagyonba kerülhetett. A nyaklánc gyönyörű. Egy ezüstláncra egy gyűrű volt ráhúzva, vagy valami ahhoz hasonló és bár nem vagyok nagy szakértője a dolognak, azt még én is tudom, hogy három kis ékkő, vagy is inkább gyémánt díszíti. Hülye ez a gyerek? Mégis annak ellenére, hogy tudom, hogy méregdrága volt és haragudnom kéne rá, mert még csak nem is kedvel és úgy vesz ilyen ajándékot, nem megy. Nem megy mert költött és gondolt rám.
- Köszönöm. - Válaszolom halkan. - Ez pedig a tiéd. - Nyújtom át neki az ajándékomat. A szívem a torkomban dobog. Vajon tetszik majd neki? Zavartan nézem, ahogy kibontja.
- Ez menő. - Ennyit fűz hozzá és felveszi. Egy papírrepülős nyakláncot választottam neki, ami szerintem pont hozzá illik. Megkönnyebbültem. - Köszönöm. - Mondja még és egy apró puszit nyom az arcomra. Ma már sokadszorra lepődök meg tettein. Mi lelte ezt a fiút?
- Szí...Szívesen. - Dadogom, mert érzem, ahogy a fejem vörösödik és a szívem meg olyan gyorsan kalapál, hogy szinte kiugrik.
- Kimi! - Zökkent ki Zayn. - Az én ajándékomhoz kocsikáznunk kell egy kicsit. Gyere és hozz sütit is. - Kacsint rám. Újabb meglepetés várható, Zayn Malik módra. Talán félnem kéne?

***

Már vagy két órája kocsikázunk és fogalmam sincs arról, hogy hol lehetünk. Ismerős a táj, de valahonnan nagyon régről rémlik valami. A búzamezők és a malomkerekek. A kis falu és a lovarda. Szépen lassan leesik. Szemeimbe könnyel gyűlnek, mikor rájövök, hol is vagyunk valójában. Zayn leparkolt és várt.

- Hogyan? - Kérdeztem bőgve. Sejtem mennyibe fájt ez neki.

- Sokat segít a tény, hogy én vagyok Zayn Malik és, hogy gazdag vagyok. Elintéztem, ne érdekeljen, hogy hogyan.
- Istenem Zayn. -Szorosan magamhoz öleltem, mert jelen pillanatban fogalmam sincs, hogy hogyan tudnám meghálálni neki. - Szeretlek.
- Én is, de menny mert, már vár téged.
- Köszönöm.

Ilyenek az igaz barátok. A megfelelő pillanatban vannak ott melletted és támogatnak ha kell. Zayn is ezt teszi, amiért hálám örökre üldözni fogja. El se hiszem, hogy újra láthatom az öcsémet..

SZIASZTOK !

Nagyon sajnálom, hogy mostanában nincs fent új rész. Ez nem azért van mert lemondtam a blogról, hanem mert mostanában elég nehezen jutok géphez, mivel az enyém most szerelőnél van. Próbálok írni, de valahogy nem megy, ha ezt másoknál kell megtennem. Rövid részekre van időm és épp ezért kérdezem meg tőletek, hogy mi legyen? Ha szeretnétek írhatnék olyan részeket, amikből kiderül, hogy kiben milyen érések tombolnak és, hogy ki mit érez. Lehetnének ilyen visszatekintéses fejezetek. Szóval ha van véleményetek azt szívesen fogadom.

Ui: Következő rész valahol karácsony utánra várható, amit nagyon, de tényleg nagyon sajnálok. 

Szeretlek titeket és remélem nem haragszotok rám emiatt.

Imádlak titeket!

Sok puszi és ölelés: Szabina :)