Sziasztok! Itt az új rész és remélem tetszik majd nektek. Fogalmam sincs, hogy így van-e, de imádom ezt a történetet írni és csak remélni tudom, hogy ti is szeretitek egy kicsit :)
Jó olvasást, szeretlek titeket :)!

UI: Tudom, hogy aki már olvasta az látta, hogy ez a szöveg eddig még nem volt itt, de mentségemre szóljon, hogy észre se vettem, míg tesóm nem szólt, hogy nem írtam nektek semmit...Ezért bocsánat :)
UI2: Egyre többen olvastok aminek nagyon örülök! Köszönöm.

19. Fejezet

Ház a tónál

(Gyáva )

3.rész

A ház mely eddig nevetésektől és bolondozásoktól volt hangos, most csendesülni látszott. Szépen lassan mindenki nyugovóra tért és édesdeden alszanak, mint a jóllakott napközisek az oviban. Egyedül én nem bírok elaludni. A nappaliban ülve szépen lassan rájövök arra, hogy nem húzhatom sokáig a kamu tévénézős alibimet, mivel lassan hajnali kettő lesz. A földön ülve nézek a már alvó szöszire, aki a matracát, hol máshol mint a tévé előtt helyezte el, közel mindenhez amire szüksége lehet az éjszaka folyamán. Matracán ülve elgondolkodok, hogy mi lenne ha én is itt maradnék, de kicsit furcsa lenne, hiszen odafenn van egy helyem ami csak rám vár. Az egyetlen dolog ami visszatart abban, hogy végre nyugovóra térjek, az, hogy a szobámat meg kell osztanom mással is. Meg kell osztanom vele...

 Fejemet megrázva próbálom magam emlékeztetni arra, hogy Harry nem egy sorozatgyilkos akitől menekülnöm kell, de lényegében semmi sem segít a helyzetemen. Egy apró sóhaj kíséretében nézek, a már szintén alvó Benny-re, aki a kanapén fekve pihen. Mélyeket lélegzik, jobb kezét feje alatt tartja, ajkai pedig kissé szétnyílnak amitől elnevetem magam, de próbálom nem hangosan tenni ezt, hisz eszem ágában sincs felébreszteni őket. Hálásnak kellene lennem neki, hogy úriember módjára lemondott a kényelemről és hagyta, hogy én fekhessek az ágyban, de tudva a körülményeket lehet csak azért csinálta, hogy ne kelljen óvadékot letennem érte, ugyanis elképzelésem sincs arról, hogy mi lett volna ha Benny alszik a fürtössel. Nem kedvelik egymást, de nem is csodálom azok után, hogy úgy összekaptak, hogy Harry egy hétig a szeme alatt viselt zöld monoklit, míg Benny az arccsontján büszkélkedhetett egy nagy vörös folttal. Akkor is csak engem védett. Emlékeztetem magam. Harry meg akkor is csak engem szapult. Jövök rá és bár nem számítok rá, egy kis keserűséget érzek a szívemben ha erre gondolok. Sokszor nem tudok mit kezdeni a hangulatváltozásival. Néha komolyan úgy érzem törődik vele, néha meg éppen az ellenkezőjét és arra gondolok, hogy még mindig utál. Bosszant, hogy ennyit foglalkozok vele, ahogyan az is, hogy olyan hatást gyakorol rám, ami miatt rettegek felmenni az emeletre. 

Nagyot sóhajtva nyúlok a távirányítóért, de abban a pillanatban össze is rezzenek, ugyanis trappolások hallatszódnak a lépcső irányából. Félve fordítom a fejem abba az irányba, reménykedve, hogy nem Harry jött le. Ugyanis bár az vagyok, nem akarok gyávának tűnni. Valaki olyannak, akiről tudják, hogy zavarban van és az érzései csatát vívnak lelkében, arról mi is a helyes.

Azonban megkönnyebbülök mikor Liam félmeztelen alakját fedezem fel a sötétségben. Szinte csukott szemmel megy előre és egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy alvajáró. Meredten nézem sétáló alakját. Már a konyha ajtónál jár, mikor egy másodpercre megáll, mutatóujját feltartja, majd rükvercbe  kapcsol és háttal visszasétál a kanapéhoz.

- Kimberly? - Kérdez rá álmosan, hangja fáradságtól rekedt.

- Igen? - Nagyot nyelek, bár nem tudom mitől is paráztam be annyira. Talán a helyzettől, meg attól, hogy Liam szinte pucéran, csukott szemmel sétálgat a házamban.

- Te még nem alszol? - Hunyorogva néz rám, ha nem ismerném szinte azt is hihetném, hogy stíröl, de tudom, hogy nem lát és amúgy se tenne ilyet, szóval egy fokkal nyugodtabban adok választ kérdésére.

- Nem.

- Miért? - Harry barátod miatt. Mondanám legszívesebben, de visszafogom magam. Inkább terelem a témát.

- Te miért nem alszol?

- Nem alszok? - Vakarja meg tarkóját, nekem meg vissza kell tartanom a feltörő nevetést.

- Nem. - Adok választ.

- De miért nem? - Ásít nagyot. - Aludnom kellene, rohadt fáradt vagyok.

- Nem tudom éppen a konyhába készültél menni. - Tájékoztatom.

- A konyhába. - Mondja. - A konyhába. - Ismétli meg. - Ó hát persze, hogy oda igyekeztem, most már rémlik. Köszi Kimberyl. - Bólint aprót, de pár lépés után visszafordul. - És azt nem tudod, hogy mit akartam csinálni a konyhában? - Hát nem aranyos? Csak mosolyogni tudtam.

- Enni? - Vetem fel az ötletet. Liam a tévé feletti digitális órára néz, majd megrázza a fejét.

- Nem. - Mondja. - Ahhoz már túl késő van, nekem......- Ásít nagyot - vigyáznom kell az alakomra.

- Akkor inni?

- Igen! - Csettint egyet az újával. - Inni. Ja. Inni akartam. - Indul meg, de újra megtorpan. Fejét kicsit oldalra dönti, úgy néz ám. - De mit akartam inni?

- Te most szórakozol velem? - Nevetek fel kicsit.

- Komolyan nem tudom. - Sóhajt nagyot. - Víz, narancslé, tea és tej. Ez túl sok egy férfi számára, hogy döntsön. Ehhez kevés vagyok. - Hajtja le fejét, de nem azért mert elszégyellte magát, hanem mert egy pillanatra bealudt és kellett neki pár másodperc míg összeszedte magát. Fejét kicsit megrázva tért magához.
-Liam szerintem igyál hideg vizet, az jót fog tenni.
- Rendben. - Ásít nagyot, majd hihetetlen, de végre bemegy a konyhába. Hallom ahogyan kotorászik, kinyitja a hűtőd, majd tölt magának egy pohárral. Alig egy perc múlva már ki is jön onnan és csak vigyorogni tudok, mikor víz helyett szőlőlét vélek felfedezni kezében.
- Jó éjszakát. - Köszön el, majd szabad kezével int egyet.
- Neked is. - Mondom majd visszafordulok a tévé irányába, de nem telik el tíz másodperc és egy hatalmas csattanást hallok. Ijedten fordulok mag, de Liam már sehol nincs, azonban megszólalásával biztosra veszem, hogy ő volt a hunyó.
- Jól vagyok! - Kiálltja. - Csak megbotlottam......Túl magasak ezek a lépcsőfokok. - Morogja, majd hallom az ajtó záródását, így megnyugszok, hogy már nem tehet magában nagyobb bajt.
Lassan én is tudomásul veszem, hogy ideje lenne lefeküdni, így csiga módjára feltápászkodok helyemről, kikapcsolom a tévét, de nem bírom megállni, hogy ne adjak jó éjt puszit a két fiúnak. Először Benny felé fordulok, apró csókot hintek arcára, mire kicsi megmozdul, de nem kell fel.
- Álmodj szépeket. - Suttogom és remélem tényleg, így is lesz. - Te is. - Nézek a szőkére, akinek szintén adok egyet, majd még hozzáteszem. - Édes vagy mikor alszol, de akkor is legyőzlek. Kikapsz Horan. - Vigyorgok és most már tényleg elindulok felfelé. A lábam alig érinti az első lépcsőfokot, mikor halk dünnyögést hallok. Niall adta ki magából.
- Azt még meglátjuk Hercegnő.

A szívem a torkomban dobog, nem merek benyitni. Mit csinálhat? Alszik? Biztosan így van, de még így is feszengek. Talán tényleg jobb lett volna a matracon....Fut át a gondolat a fejemben, de elég szánalmasan hangzik, hogy nem vagyok képes bemenni a saját szobámba, a saját otthonomban, így hát nagy levegőt veszek és kitárom az eddig csukott ajtót. A hasam görcsbe rándul, ahogyan észreveszem a göndört, aki a legkisebb mértékben sem alszik. Nagyon nem! Miért nem? Telefonját nyomkodja az ágyon és csak annak halvány fénye világítja meg arcát. Azonban mikor észreveszi, hogy más is van a szobában felnéz, de csak egy pillanatra, majd újra a ketyeréje bűvöletébe esik. Meg is nyugszok annyira, hogy a fürdő felé vegyem az irányt. A nyomasztó, de mégis kellemes csöndet ő töri meg.
- Azt hittem fel se jössz....Már kezdtem hiányolni a társaságod, de ha jobban belegondolok jobb volt nélküled. - Hitetlenkedve nézek rá. Még arra se veszi a fáradságot, hogy mondandója közben rám nézzen. Sértett a tudat, hogy így beszél velem, ahogyan az is, hogy ezeket a szavakat ilyen könnyen ejti ki a száján. Fogalma sincs mivel játszik!
- Rendben. - Válaszolom, bár nincs értelme. Belefáradtam a vitákba és abba, hogy ellenkezzek vele. Ennyi volt. Nem érdekel mit mond vagy tesz, mostantól szarok rá és arra amit érzek. Egy idő után csak elmúlik nem?
Szédelegve léptem be a fürdőszobába. Nem vagyok túl jól, de tudom, hogy egy frissítő zuhany mindent megold. Telefonomat a szennyes tartóra rakom, amire rádobálom levett ruháimat is. Már csak a fehérnemű van rajtam, mikor a tükörhöz lépve, egy erős kontyba fogom a hajam. Saját tükörképemet méregetem és rájövök mennyire nincs élet a szemeimben. Biztos csak az álmosság teszi.....Biztatom magam, bár hiába.
Elmélkedésemből egy alig hallható pittyegés zökkent ki, amiről hamar rájöttem, hogy a telefonom az. Előkotortam a ruhakupac alól és vigyorogva vettem tudomásul, hogy Colin írt nekem. Furcsán hatott rám a tudat, hogy ennyire boldog lettem tőle, de komolyan úgy érzem, hogy mi nem találkoztunk hiába. Az, hogy ő aznap ott volt és, az, hogy ilyen nyíltan megbeszéltünk egymással mindent, nem lehet a véletlen műve. Komolyan úgy gondolom, hogy ez így volt megírva. Hogy találkozzak valakivel, akinek szenvedései felérnek az enyémmel. Aki úgy tud segíteni és beszélni velem, hogy pontosan tudja mi is az igazi fájdalom. Elhívott fagyizni és azóta a kellemes délután óta, rengeteget beszélgettünk, így hát boldogan nyitottam meg üzenetét, de hamar lehervadt az arcomról a mosoly mikor elolvastam, hogy mit is írt. Gyorsan válaszoltam neki. Egy hosszas üzenetet írtam, olyan dolgokról amikről azt hiszem meggyőzőek lehetnek. Nem hagyom, hogy hülyeséget csináljon. Nem fogom őt is elveszíteni!

 Fogalmam sincs miért csináltam azt amit. Hogy miért szóltam be neki, amint belépett a szobába. Egyszerűen csak zavart a jelenléte és az, hogy őt is zavarja az enyém. Nem vagyok egy idióta, tudom, hogy egészen eddig miattam nem jött fel, de akkor is! Ennyire szar társaság lennék? Inkább lent ül hajnali kettőig, holtfáradtan, mint, hogy feljöjjön aludni? Normális ez? Én meg már csak azért is megvártam, tudván, hogy ezzel kellemetlen helyzetbe hozom. Nem zavart a tudat. Egy cseppet sem. Az viszont igen, hogy ennyire tart tőlem. Akartam én valaha is rosszat neki? Na jó lehet, hogy akartam, de nem szerepelt a terveimben, hogy megerőszakolom alvás közben, bassza meg! Tényleg nem! Az, hogy hozzáérek, vagy, hogy megcsókolom már számtalanszor végigfutott, az én kis elmebeteg agyamban, de könyörgöm hozzá se nyúlnék, hacsak ő maga nem úgy akarná. Eljátszanék a gondolattal, de ez nem jelenti azt, hogy meg is tenném! Komolyan ennyire elviselhetetlen vagyok a számára? Jó beismerem tettem és mondtam neki dolgokat és való igaz a próbafülkébe rákényszerítettem az akaratom, de attól még nem vagyok szenilis! Az, hogy néha teszek olyan dolgokat amik nyomulósnak hathatnak, nem feltétlen azért van, hogy őt ezzel megsértsem, csak elképesztően viccesnek találom azt, ahogyan reagál. Most is mikor megérkeztünk és kihúztam a vízből, úgy éreztem ha nem mondok valamit amitől a plafonra mászik, nem is lenne kerek a mai nap. Ráadásul biztosra veszem, hogy titkon ő is élvezi ezt. Melyik lány ne tenné? Melyik? Lehetetlen, hogy pont ő a kivétel. Lehetetlen! Mindig szembeszáll velem és ezt vártam tőle most is. Rendben? Rendben??? Komolyan csak ennyit tudott mondani? Tartok attól, hogy most túl messzire mentem, vagy, hogy most tényleg megbántottam. Vagy csak feladta volna? Az is lehet, de én ebbe nem nyugszok bele. Nem bizony. Ordítani fog velem! Fog, mert kierőszakolom belőle. Ha haragszik, hát haragudjon. Ha mérges, akkor mutassa ki. Csinálhat bármit! Akármit! Csak nem mondja azt, hogy rendben. Nem hagyom, hogy magába fojtsa a dolgokat. Gyűlölhet. Tényleg nem zavar, csak érezzem valamit irántam. Valamit ami nem merül ki annyiban, hogy rendben.
Idegesen túrok bele hajamba. Kimberly már egy ideje elfoglalta a fürdőt, de tudom, hogy ezzel is csak az időt húzza, de ha már eddig kihúztam alvás nélkül akkor nem most fogok elszundítani. Azonban jobbnak látom, ha lecuccolok a földre, ugyanis tartok attól, hogy így még kevesebb az esélye annak, hogy egy légtérben legyen velem. Csak most jöttem rá arra, hogy mennyire is vele akarom tölteni az éjszakát. Ha nem is mellette, de vele egy helyen. Az ágy jobb oldalára leterítettem a vastag takarót, levettem néhány párnát és kényelembe helyeztem magam. Kurvára nem kényelmes, de jobb mint a semmi. Nagyot sóhajtok és a plafont bámulom. Utálhat, de közbe szeressen. Csak egy kicsit. Annyira, hogyha elmegyünk a jövőhéten, megöleljen és, hogy azt mondja hiányozni fogok neki. Turné......Jön a következő gondolatom, de megszakítja az ajtó nyikorgása. Néma csend telepszik a szobára.
- Harry? - Hallatszik törékeny kis hangja. - Ez nem vicces, ha elbújtál gyere elő. - Mosoly kúszik ajkaimra. Ennyire ördögi azért nem vagyok..... - Harry? - Üti meg fülem újra a kérdés, de most sokkal közelebbről. Kicsit oldalra fordítom a fejem és Kim halványkék szemeivel találom szembe magam. Haja kontyba van foga és egy hosszú fekete, a méreténél kétszer nagyobb, Batman-es poló volt rajta.
- Tetszik a felsőd. - Húzom féloldalas mosolyra a számat. Kimberly lenéz a pólójára és ő is elvigyorodik.
- Louis adta. - Mondja. - Kicsit nagy rám, de szeretem. Te mit csinálsz a földön? - Komolyan megdöbbenek azon, hogy egyáltalán hozzám szólt, így zavartabban adok választ kérdésére.
- Nem akarsz velem aludni..... - Mondom, mire ő összeráncolja homlokát. Harry te barom állat! - Tudom, hogy miattam nem akartál feljönni. Nem okozok több gondot szóval itt alszom.
- A földön?
- Ja.
- Az nem kényelmetlen?
- Nem.
- Nem akarom, hogy itt aludj.
- Nem? - Hökkenek meg. Ő csak aprót bólint. - Miért? - Kérdezem, de ő csak vállat vont.
- Gyere fel. - Sóhajt nagyot. - Kibírom a társaságod. Nyugodtan aludj velem. - Kaján vigyorra húztam a számat, így gyorsan módosított. - Persze az ágy másik végén. Ott ahol nem én alszok.
- Értem. - Nem bírom abbahagyni a mosolygást. Vissza fekszek az ágyra és megbabonázva figyelem a szőkeség minden mozdulatát. Szépen lassan elhelyezkedik, betakarja magát, majd álomra szenderedik. Így már nekem is könnyebben megy az elalvás.
Mégse utálna annyira, vagy csak ennyire jó ember? Szerintem a második, de reménykedek abban, hogy az első is igaz.


Zayn Malik

 Magam se tudom miért, de zaklatottan keltem. Hiányérzetem volt, de oly annyira, hogy bűntudat társult hozzá. Valamit elfelejtettem. Valami olyat amit nem kellett volna. De mit? Mi volt az?  Telefonom után nyúlok és szomorúan veszem észre, hogy még csak hajnali négy van. Nem bírom kivakarni a fejemből, hogy valami nincs jól. Erősen koncentrálok, de semmi sem jut eszembe, aminek eszembe kéne jutnia. Elhagytam valamit? Otthon marad valami? Elfelejtettem szólni a srácoknak, hogy vigyázzanak a lépcsővel? Mi a franc az? Ingerülten ülök fel ágyamba. Arcomat kezembe temetem, próbálom lenyugtatni magam.
- Minden rendben szívem? - Perrie fáradt hangja üti meg fülem, amit elképesztően imádok, de most még ez sem nyugtat meg igazán.
- Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valami kiment a fejemből.....Pedig tudom, hogy fontos.
- Édesem ne fáraszd magad feleslegesen, majd rájössz, de most túl fáradt vagy ehhez. Aludj inkább, holnap majd eszedbe jut.
- Lehet, hogy igazad van. Biztos csak túlparázom a dolgot.
- Biztosan így van szerelmem.
Fejemet a párnára hajtom, már épp újra álomba készülök merülni, mikor szemeim hirtelenjében pattannak ki.
Rájöttem! Rájöttem, rájöttem! De bár ne így történt volna. Bár kussolt volna a hang a fejembe.
Kimberly.....Hiszen nem tudja, hogy a hétvége után turnéra megyünk. Ez a gondolat egészen reggel kilencig ott motoszkált a fejemben. Megpróbáltam neki elmondani a reggelinél, az ebédnél és akkor is mikor csak úgy kint ültünk a teraszon, de nem bírtam megszólalni. Összetöröm a szívét. Így lesz és ennek már megint én vagyok az okozója. Itt hagyom pedig még szüksége lenne rám. Borzasztó barát vagyok.......és gyáva is....

Sziasztok! Itt az új rész, amit sikerült végre hosszabbra megírnom :)
Remélem tetszeni fog majd nektek és örömmel elolvassátok majd.
A véleményeket szívesen fogadom!:)
Jó olvasást! 

18. Fejezet

Ház a tónál

( Élvezd, hogy élsz )

2. rész

A motor leáll, az ajtó nyitódik. Megérkeztünk, azonban az én szemem csukva marad. Nem merem kinyitni, nem akarom látni mi lett abból a házból, ami már akkor is állt, mikor még meg sem születtem. Hallom, ahogyan Zayn nagyot ásítva kel fel a hátsó ülésről és azt is, ahogyan kiugrik onnan. Talpa alatt megtörik néhány faág, recsegnek a falevelek és nem tudom eldönteni mi is lenne most a legjobb. Niall nevetése is felcsendül, majd Liam szitkozódását is hallom, amiből arra következtetek, hogy történt vele valami. Perrie hangja is megüti fülemet, ahogyan az útról mesél valamit, meg arról, hogy nemsokára bepisil. Louis sikkant egyet, bár ezen meg se lepődök, majd Benny szólal fel, amitől a szívem kihagy egy ütemet. Emlékszem a napra mikor először járt itt. Elevenen ég benne a kép arról az éjszakáról, mikor besétált a házba, abba a buliba amit Zayn tizenhatodik születésnapjára tartottunk. Már akkor is különc volt. Testét tetkók borították, szájából cigi lógott, mosolya pedig inkább illett egy banditához, mint egy tizenhét éves sráchoz. Nem ez volt az első alkalom, hogy találkoztam vele, hiszen egy suliba jártunk, de akkor ismertük meg egymást igazán. Eleinte nem beszéltem sokat, ha ő is a közelemben volt, de ahogyan haladunk előre az éjszakában, úgy lettem egyre nyitottabb én is. Onnantól kezdve szinte minden nap találkoztunk és egy idő után kezdem őt más szemmel nézni. Vonzott benne minden és szerettem, úgy ahogyan eddig még senkit. Nem jobban mint Zayn-t, de másképp. Számított a véleménye és az, hogy megdicsért ha csinosnak látott. Akartam, hogy figyeljen rám, de mindezt úgy, hogy ő ne vegye észre, hogy akarom. Néha ha megsértett valami kis aprósággal, egy beszólással vagy hasonlóval, direkt rájátszottam, hogy bűntudata legyen és, hogy megnézzem mennyit jelentek számára. Volt, hogy utánam jött, volt, hogy nem. Pont ezért nem tudtam sohasem eldönteni, hogy ő, mit érez irántam. Ez a kétely pedig szépen lassan felemésztett és inkább magamban tartottam érzéseimet, hiszen barátok lettünk és ha más nem is, de ez legalább kijutott nekem belőle. A barátsága. Ettől pedig, jobban érzem magam.

- Nem ér tetetni, hogy alszol. - Zökkent ki Harry. - Bár így sokkal szimpatikusabb vagy....Olyan csöndes és nyugodt. Tudod mit? Nyugodtan maradj így.

- Bunkó. - Morgom. - Utállak.

- Na most elrontottad a pillanatot, pedig már kezdelek megkedvelni.

- Attól mentsem meg az Isten! - Pattantak ki szemeim és egyenesen Harry íriszeire szegeztem azokat. - Nem kell! Köszi.

- Áú. - Játszott rá. Kezét a szívére helyezte. - Ez most fájt. - Szája féloldalas mosolyra húzódott, amit bár legszívesebben letagadnék, de rohadt jól állt neki.

- Inkább kiszállok. - Fújtam ki egy nagyadag benntartott levegőt, majd a kocsiajtó nyitására koncentráltam, de próbálkozásom mindhiába volt, mert nem akart megmozdulni. Nem nyílt ki. Visszafordultam és a kinti tájat kezdtem el szuggerálni, bár az idegességtől nem láttam sok mindent. Harry halk kuncogása ütötte meg a fülem, amitől csak még ingerültebb lettem. - Szóval, szerinted ez vicces? - Kérdezem nyugodtan, amivel magamat is meglepem.

- Nagyon. - Nevetett fel.

- Ugye tudod, hogy te is bent ülsz, a kocsiban?

- Igen. 

- Értem. - Bólintok aprót. - És, ugye azt is tudod, hogy a többiek csak ránk várnak?

- Igen.

- Értem. - Nagyot sóhajtok. - Akkor mi értelme van ennek? - Tárom szét karjaim, majd egyenesen rá nézek. Harry kicsit elgondolkodik. Úgy látszik nehéz feladat elé állítottam.

- Semmi. - Válaszolja végül. - De a többiek nem érdekelnek és engem nem zavar, ha össze vagyunk zárva. - Itt közelebb hajolt hozzám, szinte éreztem a leheletét magamon. Mentolos. Édes. Barom vagyok! Mikre nem gondolok...

- Engem azonban zavar. - Fordultam vele szembe, de bár ne tettem volna. Olyan közel volt hozzám, hogy ajkai szinte az enyémeket súrolták. Próbáltam nem rá nézni, de be kell valljam nehezen ment. A szemébe nézni azonban még nehezebb volt. Szinte már fájdalmat okozott, hogy ennyire csodálatosnak találtam.

- Csakugyan? - Vonta fel szemöldökét. - Akkor elengedlek. - Huncut, kisfiús vigyor ült ki arcára. Előre féltem, hogy ennek mi lesz a folytatása.

- Na akkor, ha megtennéd azt...

- Egy feltétellel! - Szólt közbe. Tudtam, hogy lesz valami.

- Mégpedig? 

- Ma velem alszol. - Jelenti ki, engem pedig az ájulás kerülget.

- Na persze. - Horkanok fel. - Inkább kitöröm a kocsi ablakát.

- Az drága mulatság lenne. Ráadásul felesleges, mivel csak vicceltem. - Húzódik el, majd egy kattanás jelzi, hogy az ajtó nyitva.

- Szemét vagy. - Jelentem ki, majd szinte azonnal ki is szállok az autóból.

A friss levegő, azonnal megcsapja orromat én pedig úgy érzem végre lenyugodhatok egy kicsit. Becsukom szemem és hallgatom a szellő süvítő hangját, a madarak csicsergését és a többiek vidám hangját ami számomra megmagyarázhatatlan örömöt ad. Csendben figyelem, ahogyan kiveszik táskáikat és bőröndjeiket a csomagtartóból, majd szépen lassan mind körém gyűlnek. Benny a hátam mögé sétál, szorosan átölel, majd fejét a vállamra helyezi, de még előtte ad rá egy puszit, amitől mindenem megborzong. Szinte összeesek annyira jól esik közelsége, de tartom magam hiszen jelen pillanatban mindenki engem figyel.

- Ez elképesztő. - Jön oda utoljára Niall, aki már most a tó bámulatába esett. - Mondtátok, hogy jó hely, de basszus....Észrevettétek, hogy a ház verandájáról, egyenesen a vízbe lehet ugrani? 

- Feltűnt. - Válaszolt Zayn.

- Miért érzem azt, hogy most gúnyolódsz? - Tette keresztbe kezeit.

- Mert így is van. - Válaszolta, mire Niall egy nyelvnyújtással felelt.

- Bemehetnénk? - Érdeklődött kedvesen, bár szenvedő fejjel Perrie. - Már lassan egy órája ki kell mennem.

- Persze. - Mondom. - Zayn itt a kulcs, menj előre! Nekem van még pár dolgom a kocsiban.

- Rendben. - Vigyorodik el. Le se tagadhatná mennyire izgatott és boldog. 

    A többiek szépen lassan elindulnak, de én csak állok ott, egy helyben és nézem a házat. Azt a házat amit apukám épített és ahol a nyaraink nagy részét töltöttük. Szinte látom magam előtt aput, ahogyan a húsokat forgatja a grillen és közben hevesen magyaráz a foci rejtelmeiről. Látom anyut, aki eközben vidáman csinálja a salátákat, vagy éppen tereget és fülemben hallom szidalmát, mikor arra kér minket az öcsémmel, hogy ne ugráljunk teli hassal a vízbe, mert nem tesz jót. Látom a helyet, ahol imádtam élni és ahova mindig szívesen jöttem. Elképesztő, de semmi nem változott. Poros, a fű megnőtt, de még a régi. Nem omlott össze, nem történt vele semmi. Ott áll, mint annak idején és várja, hogy beköltözzön egy kis élet a falai közé. Csak vigyorogni tudtam.

- Boldog vagy? - Jött a kérdés és én már el is felejtettem, hogy Benny még itt van. Csak bólintottam. - Örülök. - Ad puszit arcomra, majd a fülembe súgja. - Tudod az én kedvenc helyem az a fa ott. - Mutatott a hatalmas fűzfára a ház mellett. - Szerintem sejted miért. - A szívem vadul dobogott. Hát persze, hogy tudom. Hogyan felejthetném el?

Sírni támadt kedvem. Utáltam magam a félénkségem miatt. Mit számít egy csók? Mit számít, hogy ez lenne az első? Rengeteget. Elképesztően sokat. Tapasztalatlan vagyok és ezt látni, sőt érezni fogja ha megtörténik. Luke nem olyan lányt érdemel, aki elrohan csak mert tart a dolgok alakulásától. Normális az egyáltalán, hogy szinte rettegek ettől? Más vágyik rá és elképzeli az elsőt, de én csak azon kattogok mit kéne csinálnom és hogyan. Meg ha már csinálom akkor csináljam jól, nem? Így viszont nehéz. Luke Dalton, a lányok álma a suliban kivitt az erkélyre, megmutatta a csillagokat és már épp megcsókolni készült, mikor én elrontottam mindent. Minden! Pedig szép pár lennénk. Nagyon szép! Idegességemben belerúgtam egyet a hatalmas fűzfába, amit meg is érzett a lábam, mert azonnal fájdalom hasított belé.
- A picsába már! - Ugráltam a lábamat fogva, mintha az segítene. Tizenhat évesen ennyi eszem van. Úr isten mi lesz velem később?
- Mit ártott neked az a fa. - Hallom meg Benny hangját.
- A fa? - Mutatok rá. - A fa semmit. Ez egy jó fa. Kiskorom óta itt áll. Semmit nem ártott nekem ez a fa.
- És ki ártott? - Kérdezi, miközben leül a fűz tövébe. 
- Senki. - Sóhajtok fel, majd követem példáját és lecsúszok a földre. Lábaimat felhúzom és államat térdemre hajtom. - Én ártok saját magamnak.
- De ugye ez nem ilyen, vagdosom magam cucc, igaz? - Kérdezi félve én meg vagyok annyira tuskó, hogy ezt ki is használjam.
-  Pedig....Az élet nehéz. - Ezzel mondjuk nem hazudok sokat.
- Na ezt most fejezd be! - Szól rám ingerülten. - Ne is viccelődj ilyennel. Nem szép dolog. Féltelek.
- Te engem? - Kérdezem kicsit hitetlenül. - Az utóbbi időben, nem így tűnt. - Gyerekes vagyok.
- Az utóbbi időben lekötött téged az a Dalton srác. És ki vagyok én, hogy a szerelmetek útjába álljak?
- A barátom vagy. - Nézek rá. A holdfényben kék íriszei ékkőként világítanak. - Ha úgy gondolod nem hozzám való....
- Jézusom, hát nagyon nem. - Nevet fel, bár ez inkább volt gúnyos mint vidám. - Az egy köcsög.
- Na de Benny ez nem szép. - Hitetlenkedve figyelem. Nem hallottam még így beszélni. Legalább is előttem még nem csillogtatta meg az ilyesfajta szókincsét. 
- Ez az igazság. - Mondja. - Semmivel sem jobb mint én, vagy Zayn. Ha pasit akarsz magadnak inkább közülünk válassz egyet, ne pedig azt a barmot. 
- Zayn a legjobb barátom. - Gondolkodok el. - Te is az vagy.
- Az. - Morogja.
- De Luke nem az.
- Nem. Nem az.
- Fent a teraszon megakart csókolni. - Benny-re néztem, de ő nem nézett rám. Elfordította fejét.
- Értem. - Válaszolta egyszerűen.
- De én elrohantam. - Sütöttem le szemem. - Féltem.
- Tett veled valamit? - Dühösen fordult felém. - Csinált valami olyat amit nem akartál? - Kérdezi, de én csak csendben figyelem őt. Furcsa de tetszik, hogy így kiborult. - Jaj válaszolj már, az Isten szerelmére! Vagy tudod mit? Megyek és kiverem belőle a választ. - Már épp felállni készült, mikor a kezénél fogva visszahúztam.
- Nem mertem megcsókolni. - Nyögöm ki végül.
- Mert? Csak nem büdös volt a szája? - Röhögött fel.
- Szemét vagy, ugye tudod? - Kicsit megbántottnak éreztem magam. - Azért igénytelen pasival nem smárolnék.
- Akkor mi volt a baj? - Kicsit haboztam a válasszal. - Ugyan Kimberly nekem elmondhatod.
- Én...szóval... - Dadogtam. - Én még...nem...szóval nem.
- Még nem csókolóztál? - Arcára akkora vigyor ült ki mint a Bécsi kapu.
- Ez nem vicces. - Nézek rá mereven.
- Hát igazából...- Gondolkodik el. - egy bizonyos szintig az. - Nevet.
- Gyökér. - Mérges lettem. Nem elég, hogy így is parázok, ez a hülye gyerek még ki is röhög. - Elegem volt. - Mondtam majd felálltam, de nem jutottam messzire. Hátam a fűzfának simult, Benny karjai a derekamat tartották én magam pedig a szívroham szélén álltam.
- Bocsánat. - Nézett mélyen a szemembe. - Nem akartalak megbántani. Csak meglepődtem. Azt hittem Malik csak a vagány csajokra bukik.
- Kikérem magamnak. - Förmedek rá. - Én vagány vagyok és Zayn nem bukott rám soha. Ő tényleg a barátom.
- És én? - Kérdezi.
- Te is. - Mondom, kis hezitálás után.
- Ugyan olyan barát? 
- Nem. - Vallom be. - Zayn szinte a testvérem.
- Akkor furcsa lenne ha megcsókolna, igaz?
- Nagyon. - Válaszolom. - Elképesztően furcsa.
- Az kár. 
- Miért?
- Mert az első csók olyantól jár aki igazán szeret. Aki bármi van tisztelni fog pont ugyan úgy és pont ugyan annyira mint az elején. Az első csókodat ilyentől kel kapnod......Bízol bennem? - Kérdése meglepett, de a válasz egyértelműen jött.
- Igen. 
- Akkor csukd be a szemed. - És én megtettem, de kíváncsiságom miatt hamar ki is nyitottam. Ekkor azonban már nem számított ez sem. Benny ajkai az enyémekhez értek és éreztem a bizsergést mely szétáradt testemben. Szívem vadul dobogott, s mikor visszacsókoltam ő erősebben tartott. Gyengéd volt és lágy mégis vággyal teli. Mozdulataim reflexből jöttek. Kezem hajába túrt, mire ő belemosolygott csókunkba. Mindenre számítottam csak erre nem. Többet akartam. Többet belőle. Többet abból amit most kapok. Ilyen lenne a tökéletes? Ez lenne az? Ezt kell éreznem amit most érzek? Teste szinte nekem simult és ez már minden érzékemre hatással volt. Jobbnak találtam ha megszakítom csókunkat. Hiszen barátok vagyunk....Lihegve váltunk el és kínos csönd keletkezett. Keletkezett volna, ha Benny nem menti meg a helyzetet.
- Tudod....ahhoz képest, hogy ez volt az első.... - Vártam mint mond. - Egész jó voltál.
          Én pedig örültem, hogy ezt mondja. Nevettem is rajta. Nevettem vele. Nevettem mindenhogy, mert csak így tudtam eltitkolni mennyire élveztem ezt az egészet.

Az emlékektől kicsit vörösen, de kellőképpen nyugodtan léptem be a ház ajtaján. Belül egy kicsit poros még, de a lányok már el is kezdek takarítani, amibe jobbnak láttam ha beszállok. Végül is ez a mi házunk. Jobban mondva az enyém....Már csak az enyém.
         Sepregettem, törölgettem, közben a vacsorát is figyeltem, miközben a fiúk már fürdőgatyára vetkőztek és ide-oda rohangáltak.
- Akkor beleugorhatok a verandáról? - Kérdezte Niall.
- Igen. - Válaszoltam.
- De ez biztos?
- Igen.
- Ezer százalék?
- Igen!
- Halálosan komoly? - Aj te gyerek.
- Igen, de még egyszer megkérdezed és belefojtalak.
- Mibe? A verandába? - Komolyodott el. - Te olyat is tudsz?
- Csak menj! - Adtam fel. - Ugorj ahonnan akarsz, csak menny és ne lássalak.
- Rémisztő....Tisztára mint az anyám. - Kicsit oldalra billentette a fejét. - Anya? Anya te vagy az?
- Hát én feladom. - Ráztam meg a fejem.
- Szerintem vicces volt. - Mosolyodott el, szemében pedig megcsillant az ördög. Tudtam baj lesz. - Na gyere csak! - Jött közelebb majd felkapott. - Most úszunk egyet.
- Nem!Nem, nem ,nem. Hallod Niall? Nem! Niall én megöllek! - Kalimpáltam össze-vissza. - Ha bemersz dobni a vízbe...
- Akkor mi lesz? - Vonta fel egyik szemöldökét.
- Nincs vacsora és kint alszol a teraszon! - Látszólag elgondolkodott, de vigyora nem arról árulkodott, hogy meggondolta volna magát.
- Egyszer élünk. - Vonta meg végül vállát. Felemelt és egy másodpercig csodáltam erejét, hogy így kitud nyomni, azonban a következő pillanatban már inkább megrémített, mert éreztem, ahogyan a hideg víz a testemhez ér, a ruháim rám tapadnak és halottam ahogyan a szöszi, szépen elegánsan, mint azt egy férfihoz illik kiröhög. Éppen ezért támadt egy nagyon jó ötletem. Nem jöttem fel azonnal, fogtam egy marék sarat és gondosan a hátam mögé rejtettem. Mikor a feljöttem Niall még mindig kacagott, s mikor meglátott ez egy cseppet sem változott. Addigra már a fél társaság kint állt és figyelt. A lányok kicsit másképp értékelték a dolgot, mint a srácok, mivel ők dőltek a nevetéstől. Ekkor azonban lendült a kezem és elhajítottam a sárdarabot. Mindenki észrevette a szőkén kívül, akit teljesen arcba kapott a kis golyóm. Szemét alig bírta kinyitni, haja is csupa sár lett. Elégedett voltam és én is jót nevettem, most már a többiekkel együtt.
- Ez nagyon bekaptad haver. - Támaszkodott a térdén Liam, kinek feje vöröslött a röhögéstől.
- Milyen jól áll a hajad. - Lépet oda hozzá Louis. - Új zselét használsz?
- Rém vicces vagy. - Motyogta Niall, majd rám emelte tekintetét. - Ha harc, hát legyen harc. - Mondta. - Pontban egykor, itt ezen a szent helyen találkozunk és eldöntjük ki is a király.....vagy királynő, bár a király menőbben hangzik, na de mindegy.
- Pontban egykor? - Kérdezem.
- Pontban. - Válaszolta
- Pontban egykor ebéd lesz. Csirkét csinálok krumplipürével.
- Csirke? - Csillannak fel szemei. - Módosítok. - Köszörüli meg torkát. - Pontban kettőkor. A hely nem változik. Benne vagy?
- Kihívás elfogadva. - Kacsintok rá.
    Szépen lassan mindenki visszamegy a házba, engem persze a tó vízében hagyva. Mivel a terasz túl magasan van, így nem igazán tudok ott felmászni, pont ezért ki kell úsznom a partra.
- Király. - Dünnyögöm magamba.
- Segítsek? - Hallom meg hangját, mire megáll bennem valami egy pillanatra.
- Nem kell. - Dacoskodom.
- Nem csináld már. - Oda kapom tekintetem és meglátom ahogyan félmeztelenül a teraszon ül, lábát a tóba lógatva. Nehezen álltam meg, hogy ne bámuljam izmait. - Na, gyere! - Intett kezével, én meg feladtam az ellenkezést. Odaérve ő felállt én meg a kezem nyújtottam.
- Harry nem vagyok könnyű szóval.... - De feleslegesen kezdtem bele, mert olyan könnyen kikapott a vízből, mintha súlytalan lennék. Meglepődtem és ezt ő is észrevette, de nem tette szóvá. Már megakartam tenni egy lépést mikor kicsúszott a talpam alól a föld és centinken múlt, hogy újra a tóban kössek ki, azonban Harry megragadta a derekamat, így megmentve a zuhanástól. Olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem a melegséget mely testéből áradt.
- Ügyetlen egy némber vagy, tudod-e? - Hangjába most inkább huncutság csendült, mint gúny. Még mindig tart. Nem enged el. Miért nem? És én miért nem ellenkezem? Félve nézek rá. Zöld szemei kedvesen csillognak. Nem látom utálat, vagy rosszindulat nyomát. Csak egy gyönyörű zöld szempárt látok, ami eddig még sosem nézett így rám, mint most.
- Tudom. - Sóhajtok fel.
- Azért... -Távolodik el tőlem, ami meglepően rosszul esik. - fürödj le, mert nem szeretem ha koszosan az ágyamban fekszenek. - Vigyorog de nem tudom, hogy min. Koszosan. Az ágyában? Fekszenek? Döbbenten nézek rá. - Ó hát nem hallottad? Ma velem töltöd az éjszakát. - Vonta meg vállát. - Aki utolsónak jön, annak az utolsó eshetőség marad.
- Cserélek valakivel és, Benny-vel alszok. - Mondom egyből.
- Az nehéz lesz. - Kacag fel. - Mivel Benny a kanapén alszik. Tudod nincs annyi hely, hogy mindenki ágyban aludjon, így ő lemondott a kényelemről a te kedvedért. Hősies nemde? Persze cserélhetsz valakivel, de nem lenne ésszerű. Mindenki a párjával alszik, kivéve persze Niall-t, de ő hozott magának matracot, szóval azt hiszem én maradtam.
- Ez...
- Nagyszerű?
- Borzasztót akartam mondani.
- Ugyan már. - Néz rám. - Ne félj, nem harapok. - Mondja, majd a fülembe súgja. - Még....de ha szeretnéd...
- Beteg állat. - Csapok mellkasára, majd befelé veszem az irányt. Minél messzebb tőle, annál jobb.
          
Sokszor mondják, hogy az életet élvezni kell és kihasználni minden pillanatát, mert véges. És ez igaz, de egy valamit azért elárulhatnának nekem, azok a "nagyon" bölcs emberek, akik ezt ki találták. Milyen felindulásból dönt a szív, hogy valami olyasmit élvez amit egyáltalán nem kéne? Miért szórakozik velem a józan eszem? Köszönöm, de ha ez ezzel jár akkor én nem akarom élvezni az életet. Nem akarom élvezni vele! Harry Styles? Nem! Nem és nem! Soha! Ez olyan biztos, mint az a tény, hogy Niall holnap kikap a sárcsatában. 
És, hogy az mennyire biztos? Na ez egy jó kérdés.....Csak remélni tudom, hogy nagyon....

Sziasztok! Már meg is hoztam az új részt! Egyre többen olvassák a blogom aminek nagyon örülök és hálás is vagyok érte. Köszönök mindent és remélem élvezitek majd ezt a részt.

Jó olvasást! :) 

17. Fejezet 

Ház a tónál

(Az utazás)

1. rész

- Kimberly! -Ordít. - Kelj fel, mert indulunk! - De hova? Kérdezem magamtól, miközben morogva kinyitom szemeimet. Épp, hogy elaludtam. Dühösen nézek a felém tornyosuló fiúra, aki hatalmas vigyorral az arcán, kicsit sem kedvesen a fejemhez vágja. - Borzasztóan nézel ki. - Mellkasánál ellököm kicsit, majd felülök és hozzávágok egy párnát. Ennek persze meglett az eredménye, mert Louis rám vetette magát. Csinált már ilyet, de most különösen nehéz volt elviselni súlyát, mivel tegnap szereztem egy nagy kékeszöld foltot az oldalamra. A gyomrom is görcsbe rándul, ha arra a szemétládára gondolok, aki tegnap megpróbált megverni. Hiába ígért sok pénzt, vannak olyan dolgok amikre én se mondok igent. Ő ilyet kért. Én nem teljesítettem a kívánságát...Ez lett a vége.... Így nem tehettem mást, lenyeltem a fájdalmat és próbáltam mosollyal elrejteni sérelmeimet. Hálát adtam az égnek, mikor egy lágy hang hangzott fel az ajtó felől, mivel Louis így leszállt rólam.

- Liam azt kérdezi, hogy mit csomagoljon? - Kicsit értetlen fejet vághattam, mert Sophia gyorsan hozzátette. - Kaját. Milyen kaját csomagoljon? - Még mindig nem értem. Louis ekkor nevetett fel igazán, de annyira, hogy azt hittem megfullad. 

- Mi bajod? - Kérdeztem, miközben úgy meredtem rá, mint aki ufóval találkozott. Bár Louis esetében, ez az eshetőség több mint valószínű...

- Te teljesen elfelejtetted, hogy ma hova is megyünk, igaz? 

- Megyünk valahova? - Nézek a lányra, mert Louis-tól nem várok semmiféle értelmezhető választ. Sophia csak bólint.

- De hova? - Teszem fel a kérdést, mire már mindketten felnevettek. - Mi olyan vicces?

- Az, hogy a te házadba megyünk és még csak nem is tudsz róla. - Ekkor esett le a tantusz.

- Te jó isten, már Szombat van? - Ijedek meg és már pattanok is ki az ágyamból. - Semmit sem készítettem elő, semmit nem csináltam meg a ház körül. Miért nem szóltatok? - Vonom őket kérdőre.

- Szóltunk. - Jelenik meg az ajtóban Benny.

- Mikor? - Döbbenek le. - Nekem biztos nem! - Hisztizek, miközben a szekrényem tartalmát a földre dobom. - Azt se tudom, hogy mit vigyek. Milyen idő lesz?

- Szép. - Válaszol Benny, miközben lazán az ajtófélfának dől, hogy tovább nézhesse szenvedésem.

- Mikor indulunk? 

- Fél óra múlva. - Köszörüli meg a torkát Louis. - Szóval én sietnék a helyedben, mert miattad nem tudjuk magunkat tartani a Liam által összeállított ütemtervhez. - Forgatta meg szemeit.

- Ütemterv? Payne írta, az ütemtervet? Tudja egyáltalán,  hogy hova megyünk?

- A tó melletti házatokhoz. - Csendül fel az említett hangja.

- Még mindig nem értem, hogy én erről miért nem tudtam! - Nézek mereven.

- Tegnap szóltunk, hogy ma megyünk és, hogy készítsd ki a ruháidat, meg a cuccokat amiket hozni szeretnél.

- Én erre miért nem emlékszem?

- Mert buta vagy. - Jegyzi meg Benny, komoly fejjel. - Én mentem be hozzád este, hogy szóljak. - És ekkor megvilágosodtam. Ez mind azután történt, hogy a bárban olyan csúnyán elintézett az-az ember. Ha Diego nincs, nem is tudom mi lett volna a vége...De talán nem is akarom....Így viszont már értem, hogy miért ment ki a fejemből. Ez volt a legkisebb gondom amivel foglalkozni akartam abban a pillanatban, így mikor System bejött, fel se fogtam amit mond, csak bólogattam, hogy kimenjen és nem lásson sírni. 

   Lassan de biztosan, mindenki a szobámba gyűlt, hogy végignézze, ahogyan szerencsétlenkedek a ruháim kiválasztásával és a dolgaim elpakolásával. Egyedül a lányokban volt némi együttérzés, így segítettek a bepakolásban

- Nektek nincs jobb dolgotok mint engem nézni? -Kicsit kezdek ingerült lenni.

- Őszintén? - Kérdezi Zayn. - Jelen pillanatban nincs. - Rázza meg a fejét.

- Na csak várj, megyünk mi még a tóhoz, majd ott megkapod a magadét. - Morgom az orrom alatt, de olyan hangerővel, hogy azt még meghallhatta.

- Na azt majd megnézem. - Vigyorodik el, én meg reflex szerűen hozzávágtam valamit. Jelen esetben az egyik pólómat.

- Édes vagy, de ez nem a méretem.

- Hová tűntek a lányok? - Döbbenek meg, mikor felfedezem, hogy nincsenek a szobámban.

- Elmentek bevásárolni. Kell még néhány dolog. - Válaszol Louis.

- Én is akartam menni. - Teszi hozzá Niall, mire mindenki megrázza fejét és elmondja, hogy jobb, hogy nem ment.
- Seggfejek. - Szűri ki fogai közt az szőke. - Nem is foglalkozok veletek többet. - Teszi keresztbe kezeit, mire én halványan elmosolyodok. Olyan ilyenkor mint egy kisgyerek, akitől elvették a játékautóját. - Inkább segítek neked! - Ül le mellém a földre és a ruháimat kezdi válogatni. - Ebben dögösen festhetsz. - Néz rám kacéran, miközben az egyik fehérnemű szettemet mustrálja. A többiek nevetéssel díjazzák a lehetetlen helyzetet, de próbálok nem zavarba jönni. Rájuk nézek és tekintetem találkozik a fürtösével, aki abban a pillanatban el is fordította fejét a másik irányba. Hirtelen eszembe jutott, a próbafülkés jelenet és éreztem, ahogyan a vér az arcomba szökik, a szívem hevesebben ver és, ahogyan az ajkai, az enyémekhez érnek. Rosszul voltam a gondolattól, hogy ő, milyen módon is vélekedhet ugyanerről.
- Azt amúgy is el akartam vinni. - Bólintok aprót, csak, hogy eltereljem a gondolataimat. - Jó ízlésed van Horan. - Kacsintok rá, majd elveszem tőle és azt is elrakom a táskámba.
- Köszönöm. - Válaszolja. - De ezt mindig is tudtam.
      A félórából lassan kettő lett, mivel a tervezetnél jóval tovább tartott a bepakolás. Ráadásul a srácok nem tudták eldönteni, hogy kivel szeretnének egy kocsiban ülni, így azt is végig kellett hallgatnom, ahogyan arról panaszkodnak, ők az igazi férfiak, hogy hol nem bírnak utazni. Liam csak vezetni szeret, Niall nem ül hátra, vagy ha igen akkor csak középre, Louis nem ül a baloldalon, míg Zayn az anyósülésre pályázott A fiúk közül csak Harry és Banny volt az, akik úgy döntöttek nem érdekli őket, a kívánságok sokasága. Harry beült az egyik kocsiba, várva azt, hogy elindulhassunk. Senki számára nem volt kérdés, hogy ki vezet. A végén abban maradtunk, hogy a három lány és Liam egy kocsival mennek. Louis, Niall és Benny utazott a másodikkal, míg mi hárman Harry-vel. Zayn beült a göndör mellé, míg én helyet foglaltam hátul. Magamban káromkodtam egy sort, hogy közel két órán keresztül egy levegőt kell szívnom valaki olyannal, akit ki nem állhatok, de másfelől örültem, hogy Malik itt van velem. A két fiú remekül elbeszélgetett és nekem eszem ágában sem volt közbeszólni vagy kifejteni a saját véleményem, mivel még ahhoz is fáradt voltam, hogy lélegezzek. Fejemet a kocsi ablakának döntöttem és figyeltem az elhaladó tájat. Szívemben izgatottság és elmémben félelem vegyült, mivel nem tudhatom milyen is lesz újra látni, azt a kis faházikót, amelyben a boldog nyaraimat töltöttem. Persze örülök, hogy újra láthatom, de az emlékek amik odakötnek szószerint  fájnak. Nevetések csendülnek füleimben, de ez nem a két fiú az első ülésen. Szinte hallom öcsém kuncogását, ahogyan az egyik fa törzse mögül, ki-ki kukucskál, bújócskázás közben. Megint képzelődök....Mély levegőt veszek majd kifújom és szépen lassan elterülök a kocsi hátsó ülésén. Nem hallom őket. Nem hallom őket. Nem hallom őket. Kántálom magamban, hogy lenyugodjak. Lassan ülök fel, fejembe fájdalom hasít. Ez egyre gyakrabban történik. 
- Minden rendben? - Jön a kérdés és én hirtelenjében teljesen észhez térek.  Zayn aggódó tekintetével
találkozok, ami csak még rosszabbá teszi helyzetemet.
- Persze. - Hazudok. - Csak kicsit fáradt vagyok. - Zayn szemeiben látom a kétséget és így van ez a vezetőülésen helyet foglalóval is. Visszapillantójából méreget és íriszei arról árulkodnak, cseppet sem hisz mesémnek.
- Eléggé lesápadtál. - Jegyzi meg Harry.
- Jól vagyok!- Mondom határozottan, mire ő csak egy vállrándítással válaszol. Mondjuk mit is vártam?
- Megállnál egy kicsit? - Szól közbe Zayn, s Harry úgy teljesíti kívánságát, hogy meg sem kérdezi ennek indokát. - Cseréljünk helyet.
- Nem kell! - Rázom meg a fejem. Szívem vadul kezd dobogni. Semmi kedvem előre ölni. Azonban Malik nem tűr ellenvetést, mivel még pontosan emlékszik, hogy kiskoromban hányingerem volt hátul és emiatt, ha mentünk valahova, mindig én ültem elől. Ez persze régen volt. Ha a mostani indokot tudná, nem hátra akarna ültetni, hanem bolondokházába dugni.....Így inkább helyet cseréltem vele és próbáltam nem a mellettem ülőt figyelni. Bevallom nehezen ment, mivel akaratlanul ugrottak be képek a csókunkról, ami még mindig olyan elevenen élt bennem, hogy sokszor beleremegett még a testem is. Gyűlölöm őt...Igaz?
- Azt hiszem bealudt. - Szólalt meg fél óra csend után Harry. Hátranéztem és tényleg így volt. Zayn édesen szuszogott, ami mosolyt csalt arcomra. - Megint olyan fura rohamod volt? - Kérdése hallatán a szívem kihagy egy ütemet. Mi a fene? Kikerekedett szemekkel meredek rá.
- Nekem..nem...szóval nem. - Dadogom.
- Nem kell ferdíteni. - Néz rám, tekintete dühöt sugároz.Mérges lenne? De miért?
- Honnan tudod? - Kérdezem végül, fejemet lehajtva. Hihetetlennek tartom, hogy erről pont vele kell társalognom. Torkomban gombóc nő, fejem meg szinte szétrobban az idegességtől. Mit fog most tenni, vagy mondani? Nem....Én ezt nem akarom. Miért teszi mindig ezt velem?
- Nem nehéz kitalálni, hogy mikor van bajod. Ilyenkor csöndes vagy, a szemeidben semmi élet, ha mondanak, vagy kérdeznek tőled valamit oda se figyelsz. Lesápadsz és mélyeket lélegzel. A szádat pedig, szinte véresre harapdálod, ami egyébként egy nagyon csúnya szokás, igazán leszokhatnál róla. - Sóhajt fel, én pedig a teljes megdöbbenés határán állok. Ennél már csak az lenne furább, ha kiderülne, hogy léteznek rózsaszín tehenek, vagy tudom is én Pán Péter, meg az ehhez hasonló képzeletbeli teremtmények.
- Sajnálom. - Nyögöm ki végül. - Én sajnálom, hogy ilyen vagyok. - Ökleim rászorítanak ruhám szélére, könnyeim pedig apró pontokat hagynak rajta. - Nekem ez nem megy. - Veszek nagy levegőt. - Bocsánat.
- Miért? - Kérdezi. - Mi nem megy?
- A továbblépés. Annyira akarom, de nem megy Harry. - Suttogom. Félek, hogy Zayn felkel. - Örülök, hogy a tó melletti házunkhoz megyünk, de nekem ez kínzás! Mindenki aki valamikor is fontos volt nekem, nevetett, de legfőképpen élt abban a házban! De most senki se vár...Senki nem süt nekem palacsintát reggel és senki nem köszönt puszival és öleléssel ébredés után. Senki nem mondja nekem, hogy főzzek vele mert az jó móka, pedig igazából nem az! Pedig tudok főzni. Finomat. Ezt sokan mondják....
- Kik azok az elvetemültek? - Kérdez közbe vigyorogva.
- Ó fogd be! -  Nézek rá. - Nem érted a lényeget.
- Nem? - Csendül fel hangja. - Na lássuk csak. Az emlékek melyek a házhoz kötnek kellemesek számodra és soha nem szeretnéd elfelejteni őket, azonban mégis fáj mikor visszagondolsz ezekre. Hisz boldog voltál és életvidám. A családod minden tagja élt és virult, ami szintén fáj neked mert felteszed a kérdést: Most miért nincsenek velem? Persze a választ tudod, de nem mered kimondani, mert az is csak még jobban összetörne lelkileg, ami lássuk be, tényleg padlóra küldene egy életre. Reménykedsz egy jobb életben, ahol majd lehet egy boldog családod, de a szíved mélyén tudod, hogy a sebeid sose fognak begyógyulni teljesen. És talán ettől félsz a legjobban. Rettegsz attól, hogy minden nap azzal az érzéssel kelsz a szívedben, hogy semmi sem változott, hogy az életed ugyan olyan, a szeretteid ugyan úgy halottak és te ugyan olyan magányos vagy mint tegnap. Ezt én mind értem. Egy kérdésem lenne hozzád. Miért nem engeded, hogy segítsenek neked ebben? Zayn a barátod, Benny meg a pasid. Életed építőkövei, ők még se tudnak semmit arról mi zajlik benned. Pedig ha tudnák, sose hagynának el. Egy pillanatra sem. Nem ezt szeretnéd?
- Először is...- Kezdek bele. - Benny nem a pasim.
- Apróságok. - Legyint bár halványan elmosolyodik, amit nem tudok hova tenni.
- Másodszor pedig....Tévedsz. Nem mindenben, de tévedsz.
- Igazán? - Kérdezi. - Na hagy halljam, miben tévedek? Ki vele, csak bátran, kaptam már sokkal rosszabbat is, mint azt, hogy az orrom alá dörgölik a tévedésem. - Hangjában fájdalmat véltem felfedezni.
- Kiskoromban elképzeltem a jövőmet. Gondolom mindenki tesz ilyet, ha fiatal. Szerettem volna egy iskolát építtetni, ahol a szegényebb gyerekek is kitűnő oktatást kaphattak volna. Kiszerettem volna járni a sulit, majd főiskolára menni, ott beleszeretni egy fiúba, aki talán nem hozzám való, de huszonévesként mindenki követ el hibákat. Én erre a hibámra rá is jöttem volna, dobtam volna Danielt, mert igen ezt a nevet képzeltem el neki. Később valahol, egy átlagos helyen, mondjuk egy kávézóban, vagy egy parkban összefutottam volna egy fiúval, aki mindent megadott volna nekem amire vágyok. Örömöt, esküvőt, gyereket. Akkoriban én már úgy gondolkodtam, hogy Zayn teljesíti az álmát és híres énekes lesz, így elképzeltem, ahogyan a gyerekeim, az egy szem fiam Luke és a lányom Lena, majd azzal büszkélkedhetnek, hogy a keresztapjuk, egy sztár, akit mindenki imád. És Benny lett volna a menő nagybácsi aki csenve piát ad a gyerekeimnek, amiért én össze is vesztem volna vele. Úgy akartam, hogy George, a férjem, vegyen nekem egy szép kertes házat, egy olyat amilyenben én is felnőttem gyerekként, mert mindent megakartam adni nekik ami nekem is kijutott. Megálmodtam, ahogyan apu vígan játszik az unokáival és ahogyan anyu főz nekik finom pitét. Elképzeltem milyen is lenne az életem. Én nem attól félek, hogy a szívemben nem változik majd semmi, mert az mindig fájni fog. Örökkön-örökké, hiszen elvesztettem a szüleimet és ez fáj. Ez mindenkinek fájnak, akinek kicsit is fontosak. Nem. Én attól félek, hogy körülöttem nem változik majd semmi. Hogy az álmaim nem teljesülnek. Hogy nem lesz Daniel, se George, de legfőképpen, attól félek, hogy nem lesz családom. Saját családom. Amiben én vagyok az anya. Ahol én félek, nem pedig engem féltenek. Én ettől rettegek. - Tekintetem Harry-re szegeztem, aki elgondolkodva meredt az útra.
- Proeliator. - Mondja végül.
- Milyen gladiátor? - Ráncolom homlokom.
- Nem gladiátor. - Nevet fel. - Proeliator. Latinul, harcost jelent. - Most komolyan kedves velem?
- Nocsak értelem is szorult abba a bunkó fejedbe? -  Lepődök meg.
- Ilyen kedveset se kérdeztek még tőlem. - Bólint aprót.
- Hogy én ezen miért nem lepődök meg? - Tárom szét karjaimat.
- Pedig egy tag egyszer megkérdezte hogy nem-e venném el a feleségét, mert neki már elege van belőle.- Húzta el száját.
- Hazudsz. - Dermedek le. - Ilyen nincs.
- De van. - Mosolyodik el.
- Ez beteg. - Röhögök fel.
- Az volt.
- Köszönöm. - Nézek rá hálásan.
- Mit?
- Azt, hogy jobb kedvre derítettél. Azt, hogy meghallgattál és azt, hogy őszinte voltál velem.
- Szóval nem utálsz a múltkori miatt? - Kérdezi furcsállva, miközben hol rám, hol pedig az útra figyel.
- De. - Mondom. - Nem volt szép amit tettél.
- Tudom.
- Akkor miért csináltad? - Komolyan miért?
- Mert feldühítettél. - Jegyzi meg lazán. - Kicsit szemtelen vagy, ugye tudod?
- Te pedig egy seggfej, ugye tudod?
- Nem vitatkozok veled. - Sóhajt fel színpadiasan.
- Mert nem is tudnál. - Döntöm neki a fejem az ablaknak. - Álmos vagyok. - Ásítok nagyot és csak pillanatok kellettek ahhoz, hogy el is aludjak. Már csak két szó ütötte meg a fülem, aminek csak az egyik felét értettem meg igazán.
- Te iubesc Proeliator! - Kis nyelvész. Gondoltam félálomban.


Akkor még nem tudtam, hogy Harry nem csak Latinul, de Románul is nagyon jól tud. Ahogyan azt sem sejtettem, hogy ami ezen a hétvégén történik, az megváltoztat mindent. Nem csak körülöttem, de bennem is. Akkor még nem is sejtettem, hogy a szenvedéseim még csal most kezdődnek...

Tudom, hogy rengeteget késtem a résszel, de remélem nem haragszotok nagyon. Ez a rész nem lett a legizgalmasabb, de úgy gondolom sok minden kiderül belőle.
Remélem tetszeni fog nektek és a véleményeiteket is szívesen fogadom
Jó olvasást!
 
16. Fejezet 

Család?

Kómásan pislogok párat, szinte már ott tartok, hogy hallucinálok, de a hangok a fejemben újra, meg újra felszólalnak, szinte ordibálnak velem. Próbálok lenyugodni, eltörölni a rémképeket melyek gyötörnek, de ez a legkevésbé sem megy. Fordulok egyet, a párnát a fülemhez nyomom, de még így is hallom őket. Hallom az embereket, akik fájdalomtól felüvöltve kérlelik az Istent, hogy kegyelmezzen nekik. Látom magam előtt a repülőt, mely sebesen zuhan a semmibe és látom a szüleimet, akik összekulcsolva kezeiket imádkoznak, hogy épségben landoljanak. De ez nem történt meg... Emlékeztetem magam és a szívem szinte darabokra törik. Fejemben kavarognak a gondolatok és az ötletek, hogy mit is kéne most csinálnom. Érzem ahogyan a harag szépen lassan átjárja mindenem, pont úgy mint minden alkalommal, mikor a családomról álmodok. Miért? Kérdezem magamtól. Miért van az, hogy nem hagynak nyugodni ezek a gondolatok? Öt éve történt..

- Kimberly! - Ordít egy távoli hang. Úgy látszik ma mindenki csak kiabálni tud. Mérgelődök magamba, de hamar feleszmélek, hogy ez nem a fejemben szól, hanem valahonnan kintről, amit az én elmém csak foltokban fog fel. Felülök és meglepetten tapasztalom, hogy fejem nem ütközik semmibe, ugyanis Louis most nem volt a szobában, nem fürkészett ég kék szemeivel és nem vigyorgott bele a pofámba, látván mennyire megijedtem. Nem volt senki...Ez is csak az agyam szüleménye lett volna? Már épp elfogadtam volna a tényt, hogy igen mikor újra megütötte fülemet egy éles gang, melyet ezer közül is felismernék.

- Kimberly! - Szólít türelmetlenül Tomlinson.

- Mi van? - Kiáltom.

- Mi az, hogy mi van? - Kéri ki magának. 

- Akkor, tessék? - Forgatom meg szemeimet, mert úgy tesz mintha teljesen normális lenne, hogy kora reggel a földszintről osztja az észt.

- Így mindjárt jobb. - Hallom és szinte biztosra veszem, hogy elégedetten vigyorog. - Gyere le!

- Alszok! - Válaszolom.

- Már, hogy a csudába aludnál? Tudtommal beszélgetünk, az pedig nehezen megy, ha az ember alfában van. - Jegyzi meg, még mindig ordibálva. 

- De okos lettél. - Teszem hozzá félhangosan.

- Ezt hallottam. - Köszörüli meg torkát. - És nem volt szép...Én mindig is okos voltam.

- Na jól van Louis, ha nem mondod meg miért kell lemennem, akkor fennmaradok, mert rohadt fáradt vagyok.

- Itt van valami ipse, aki téged keres. - Nyögi ki végül.

- Ipse?

- Srác, fiú, csávó, legény....

- Felfogtam! Mindjárt megyek. - Nehezen ugyan, de kikászálódtam az ágyból, megnéztem magam a tükörbe és mikor felvettem egy melegítőt és egy pulcsit késznek is nyilvánítottam magam. Hajamat összekontyoltam és már ballagtam is le e lépcsőn. Kis mosoly kúszott ajkaimra, mikor megláttam az előbb okoskodó Louis-t és barátnőjét, ahogyan ölelkezve a tévét nézik.

- A konyhában van. - Mondja, majd megfordulva hozzáteszi. - Nem ismerem, nem akartam beengedni, de állította, hogy tudja ki vagy. Ha baj van sikíts és leütöm. - Komolynak tűnt és annak is hangzott, mégse tudtam komolyan venni, így inkább elnevettem magam. - Nem vicces Lockwood! Most egyedüli férfi vagyok a háznál, s kötelességem megvédeni a gyámoltalan nőket. - Bólint aprót, mintha valami okosat mondott volna. Egyszerre leszek boldog és csalódott. Boldog mert Louis törődik velem, de mégis csalódott mert ha nem ismeri az érkezőt, az rám nézve csak bajt jelenthet. Gyámhivatal, adóhivatal. Egy csomó hivatal, melyek számára egy potenciális jelölt vagyok arra, hogy teljes mértékben kikészítsenek. 

 Nagy sóhajjal és egy hatalmas gombóccal a torkomban indulok meg a konyha felé. A fejemben pörögnek a nevek. Dolly, Nick, Brody és Lea. Négy név, négy különböző gond.

  Megsemmisülve nyitok be az étkezőbe, már felkészülve arra, hogy milyen indokot mondok, a tartozásom ki nem egyenlítése miatt, mikor a helységbe érve még a lélegzetem is elakadt a meglepődöttségtől. Egy szót se bírtam kinyögni, mert bár örömömet leltem, abban a zöld szempárban, mely fakón csillogott, mégse lehettem boldog. Kísért a múltad Lockwood.

- Mit keresel itt? - Hangom rideg volt és ellenszenves.

- Kimi. - Mosolyodik el és már felállni készül, mikor kezemmel intem, hogy inkább ne.

- Mit keresel itt? - Ismétlem meg a kérdést, kicsit ingerültebben.

- Beszélnünk kell. - Mondja komolyan.

- Nekünk nem kell semmiről sem beszélnünk.

- Szóval meg sem hallgatsz? - Kérdezi meglepetten.

- Nem szeretnélek. -Ráztam meg a fejem. - Semmit sem szeretnék tőled, csak, hogy menny el innen és soha többé ne lássalak!

- Hogy mondhatsz ilyet? A családom része vagy Kimberly! - Szemeiben fájdalom csillog szavaim miatt, de nem hathat meg, hiszen őt se hatották mag annak idején az enyémek.

- Család? - Horkanok fel. - Ez nem család.

- Öt percet kérek tőled!

- Öt másodpercet sem érdemelsz! -Szűröm ki fogaim között.

- Meddig fogsz még rám haragudni? - Sóhajt fel.

- Könyörögve kértelek, hogy mentsd meg az öcsémet attól a banyától!

- Te is pontosan tudod, hogy annak mi lett volna a vége! - Csattan fel.

- Neki kellett volna hazamennie veled.. - Gyerekes haragom hamar elpárolgott és átvette helyét a szomorúság. - Ő megérdemelte volna.

- Mindketten megérdemeltétek volna. - Teszi hozzá és szemeibe nézve, tudom tényleg így gondolja. - Egyedüli gyámotok voltam. Én viszont nem kerestem annyit, hogy mindkettőtöket eltarthassam, így döntenem kellett. Te vagy Ő. És én téged választottalak.

- Miért? - Kérdezem sírva. - Mondd meg Logan bácsi, miért? - Sokkal fiatalabb volt, szinte még gyerek. Akkor miért?

- Mert féltem, hogy nem bírnád ott egyedül. Hisz így is szenvedsz. A két rossz döntés közül is a jobbat próbáltam meghozni. - Alaposan megfigyeltem bácsikám vonásait. Szemei be vannak esve, borostája megnőtt, haja össze vissza áll. Ruhája egyáltalán nem illik, egyébként elegáns stílusához és arcáról süt a fájdalom és a kétségbeesés. Ha vak lennék is észrevenném, hogy valami nincs rendben vele. Ez nem az a Logan Lockwood akire kiskoromban úgy felnéztem. Te voltál a hősöm Logan...Milyen régen is volt már az.
  Az eszem ordibált, hogy ne, de a szívem azt súgta meg kell őt hallgatnom, így nehezen ugyan de leültem a vele szemben lévő székre. Idegesen rágcsáltam a szám szélét, fogalmam sem volt, hogy mit is kéne mondanom.
- Azt hittem leszoktál már erről a csúnya szokásról Kimi. - Dorgál meg bácsikám, de hangjában báj és kedvesség bujkál, ami csak még nehezebbé teszi a helyzetet.
- Figyelek minden egyes szavadra. - Mondom végül.
   Bácsikám hatalmasat sóhajt, szemeit összeszorítja és kicsivel később fejét is megrázza, mintha csak elakarna tüntetni valamit onnan. Látom rajta, amit most mondani készül, nem lesz egy kedves kis történet, aminek a vége happy and. Félve nézek rá, várva, hogy mi is a baj.
- Emlékszel Healy-re?
- A feleséged. - Bólintok aprót, hisz pontosan él bennem egy kép, egy mindig kedves, mosolygós, gyönyörű barna szemű nőről, aki a nehezebb napjaimon mindig segíteni próbált. Persze én ezt sose fogadtam el...
- Már nem. - Néz rám fájdalmasan.
- Ezt, hogy érted? - Döbbenek meg, hiszen lehetetlen, hogy Healy elhagyta.
- Zac és Missy. - Ejti ki fájdalmasan, a számomra ismeretlen neveket.
- Kik ők? - Kérdezem félve, bár sejtem a választ.
- A gyerekeim. A te unokaöcséd és húgod. - Megdöbbent a válasz, hiába erre számítottam.
- De hisz ez remek! - Mondom őszinte mosollyal.
- Kimberly?
- Igen?
- Mit ér a család, ha nem teljesen egész? - Kérdezi. - Lehet még boldog és örömteli? Mert szerintem nem! - Hangja felerősödött. - Szerintem el vagyunk átkozva. - Hajtja le fejét én pedig mély megdöbbenéssel figyelem őt.
- Mi történt, bácsikám? - Remegő hangommal el se titkolhatnám, hogy rettegek.
- Healy meghalt. - Mondja ki végül. - Belehalt a szülésbe. - Megszólalni se bírtam. - Hogyan történhetett ez meg? - Kérdezi sírva. Nehéz így látnom őt. Nagyon nehéz. - Egyik nap még boldogan tervezgetjük a gyermekeink nevét és találgatjuk, hogy kiből mit örökölhettek. Olyan szépek Kimberly és olyan okosak, de Ő ezt már nem élhette meg és ez borzasztó. - Szemeiből csak úgy potyogtak a könnyek. - Tudom, hogy rengeteg dolgon mentél keresztül és tudom, hogy nincs jogom téged arra kérni, hogy segíts, de szükségem van rád! Egyedül én ezt nem bírom... - Csuklik el a hangja. - A munkahelyemről kirúgtak, mert a gyerekeket mégse hagyhatom egyedül otthon. Tartozásim lettek és a ház is eladósodott. Két hét múlva ki kell költöznünk. - A szívem is belesajdult a gondolatba, hogy két ártatlan gyerek, akik ráadásul a családtagjaim az utcára kerülhetnek.
- Szóval segítséget kérsz? - Teszem fel a kérdést, mire bácsikám aprót bólint. - Nem tudok pénzt adni, de beköltözhetnétek a nagyiék házába. Itt laknátok mellettünk.
- Ebben biztos vagy? Hiszen rád hagyták, nem rám.
- Én nem bírom betenni oda a lábam, azok után amilyen híreket ott kaptam. A szüleim halála óta be se mentem oda. Gondolom elég poros lehet, de biztos kitudjátok majd pofozni.
- De a gyerekek...
- Ők majd megszokják az új környezetet és így te is eltudsz menni munkát keresni, hisz itt mindig van valaki akire hagyhatod. Meg amúgy is, Zac és Missy a csonka családom része, így szeretném, hogy nekik teljes és boldog életük legyen. Healy meghalt, de mi még itt vagyunk nekik. Van még egy csodálatos apukájuk és egy annál is csodálatosabb nénikéjük. - Logan beszélgetésünk alatt most nevetett fel először és ettől én is boldog lettem.
- Te vagy a legjobb. - Mondja majd feláll és szorosan magához ölel. Érzem ismerős illatát és a hálát mely szorításában rejlik. Visszakaptam volna valakit, akiről azt hittem soha nem lesz már mellettem? 

***

Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy vajon Isten milyen játékot űzhet az én kis életemmel. Miért térnek vissza hozzám olyanok, akiken nagy nehezen továbbléptem? Sokszor úgy gondolom a sebeim sosem fognak igazán begyógyulni. Hisz hogyan is felejthetném el ennyi ember halálát? Hogyan léphetnék túl ezeken a dolgokon? Lesz az életemben, olyan nap mikor nem gondolok majd egyikükre sem? Vagy egy olyan éjszakám, amit végigalszok rémálmok nélkül? Hisz volt már ilyen...Emlékeztetem magam. De inkább a rémálmok, mit Harry ölelő karjai..

- Mit csinálsz itt kint? - A kérdésre összerezzenek, nem számítottam társaságra. Kezemmel egy fűcsomó után nyúlok és azt kezdem el tépkedni.

- Csak kijöttem levegőzni. - Válaszolom, mire odaérve hozzám lefekszik a fűre. Én is így teszek.

- Sajnálom, hogy mostanában nem voltunk annyit együtt. - Néz bele bűnbánóan szemembe. - Szeretném, ha holnap elmennénk együtt a faházba. - Mosolyodik el kisfiúsan.

- Zayn, nem voltunk ott, már vagy hat éve. Azóta lehet, hogy összeomlott.

- Apukád építette, szóval szerintem ennek kicsi az esélye. Ráadásul jó időt mondanak, így lemehetnénk a tóhoz is fürdeni.

- Szerintem jöjjenek a többiek is. - Teszem hozzá.

- De Kimberyl...

- Nincs semmilyen Kimberly! - Vágom rá. - Megszerettem őket. Perrie a barátnőm lett és nem lenne szép, ha itthon hagynánk őket. Tudod nekem az is bőven elég, hogy itt vagy velem. Az én házamban, ott ahol a gyerekkorunkat éltük. Sokat jelen és köszönöm.

- Nem értelek...Túl jó ember vagy és ennek ellenére az én legjobb barátom. Mivel érdemeltem ezt ki?

- Azt én sem tudom. - Nevetek fel. 

- Nagyon szeretlek.

- Én is téged Zayn.

- Hallom Logan ideköltözik. Örülsz neki?

- Jönnek az unokatesóim is. - Mosolyodok el. - Velük újra kezdhetem.

- Ezt, hogyan érted? - Kérdezi furcsállva.

- Kiskoromtól kezdve csak elvesztem azokat az embereket, akik fontosak nekem. Őket viszont nem hagyom. Jó életük lesz és erről én gondoskodom.

- Imádni fognak.

- Remélem.

- Tudod vannak dolgok, amikre nem kapunk választ az élettől, de a legfontosabb az, hogy mindig előre nézzünk és, hogy meglássuk a jót az életünkben. Ha egy pillanatig is egyedül érzed magad, tudd, hogy én mindig itt vagyok neked Kimberly. Ha turnézok akkor is. Soha többé nem lesz olyan, hogy nem látjuk egymást évekig. Mert te az én családom része vagy és, aki hozzám tartozik, az hozzám is fog. Bocsi, hogy ezt mondom, de vénségedre is itt fogok feküdni melletted a fűben, mert szeretlek és a szeretet lényege az, hogy kis is mutassuk. Fontos vagy nekem és az is maradsz örökre. - Zayn mondandójára nem tudtam mit mondani, csak sírni. Közelebb bújtam hozzá és élveztem a nyugalmat, amit magából árasztott. Démonjaim mindig is voltak és mindig is lesznek, de míg ilyen barátom van mint Zayn, talán képes vagyok őket elviselni. Mert Ő is fontos nekem és én is nagyon szeretem. Azt akarom, hogy sokáig mellettem legyen....Remélem így lesz.

15 Fejezet

Önuralom.

Fejemben ezernyi gondolat. El se hiszem azt ami azt előbb történt, de őszintén szólva nem is akarom. Hogyan történhetett ez meg? Itt állok a próbafülkébe, a fejem vöröslik, a szívem vadul kalimpál, a fejem meg olyan szinten feszül, hogy legszívesebben ordítanék a fájdalomtól. Harry csókja miatt olyan szörnyen érzem magam mint még soha. A sírás kerülget, de nem hagyhatom, hogy emiatt akár egy kósza könnycseppet is ejtsek. Nem előtte és legfőképpen nem miatta. Nem tudom miért volt jó ez neki és, hogy miért csinálta, de nem is akarom tudni. Kihasználta a helyzetet és csak beakarta bizonyítani, hogy ha nagyon akarná akkor bizony az övé lehetnék egy szempillantás alatt. Csakhogy ezt nagyon rosszul gondolja.

Mély levegőt veszek, majd kilépek a próbafülkéből. Körbepillantok de sehol se látom a fürtöst, ami először megkönnyebbüléssel tölt el, de hamar rájövök valószínűleg itt hagyott. Lassan sétálok a hely felé, ahol a bevásárló kocsit hagytuk és nem lep meg mikor azt se találom sehol. Mivel fogalmam sincs merre lehet, így elindulok a pénztár felé. Óvatosan nézek körbe, a szívem mélyén remélve, hogy nem látom meg, de sajnos lehetetlen nem kiszúrni. Napszemüvegében és sajátos hajkoronájával ezer közül is felismerném, de bár máshogy lenne. Bár soha nem ismertem volna meg..

Már épp fizetni készül, mikor felemelve fejét megtalálta az én tekintetemet is és bár fogalmam sincs mire számítottam, de az biztos, hogy nem erre. Harry rám mosolyog, de ez nem az a kedves vagy éppen barátságos mosoly amit az emberek úgy szeretnek benne. Gúnyos és rideg, amitől még a hideg is kiráz. Ekkor érzem azt, hogy teljes mértékben át lettem verve. Mindenki azt hiszi, hogy emberséges, kedves és bájos, de ez egyáltalán nincs így. Süt belőle a gonoszság és, hogy egyáltalán nem érdekli mi is zajlik most éppen bennem. Zayn azt mondta az összes fiú jó fej, de ezek szerint nem ismeri elég jól barátját. Ennek ellenére nem állok ott tovább, elindulok felé és mikor a pénztároshoz érek, mosolyt varázsolok arcomra és boldogan köszönök neki. Nem lepődök meg magamon, hogy milyen hihetően is csinálom mindezt, hisz ha az ember évek óta rejteget valamit akkor kialakul ez a bizonyos rutin.

A pénztáros visszaköszön, majd megjegyzi, hogy az úr - vagyis Harry - már rendezte a számlát. Vidáman elrebegek neki egy köszi-t, de mikor felnézek rá, úgy érzem ölni tudnék a tekintetemmel. Nem hiába nem engedtem meg eddig se, hogy ő, vagy ők fizessenek bármit is. Nem szeretek másokra támaszkodni. Utálom ha függök valakiktől és Harry szerintem ezt pontosan tudja. Ezzel is csak bosszantani akar. Szépen lassan bepakoljuk a cuccokat a szatyorba és megindulunk kifelé. Styles végig előttem megy és látom rajta mennyire feszült. Merev testtartásának látványa biztossá teszi számomra, hogy van még valami ami nyomja az ő picike szívét, de őszintén remélem nem kívánja ezt megosztani velem. Azonban minden reményem tovaszáll mikor kocsijához érve szinte nekem ront.

- Mit képzel magadról, mondd csak? - Hangneme feldühít. Még ő van kiakadva? 

- Én? Te mit képzelsz? - A kocsi másik oldaláról nézek vele farkasszemet, de a dühöm csak egyre nagyobbodik. - Nem volt elég a reggel, igaz? Még itt is folytatnod kellett!

- Segíteni akartam.

- Segíteni? Mivel? Azzal, hogy szemét módon behurcolsz egy próbafülkébe, majd rám kényszeríted az akaratod?

- Ugyan. - Válaszolt flegmán. - Nem kellett téged semmire se kényszeríteni.

- Utálatos féreg vagy Harry! 

- Jaj kérlek, ne tegyél úgy, mintha még sose csináltál volna ilyet senkivel. Bár lényeges különbség az, hogy én nem is fizettem érte. - Nem teheti ezt! Nem mondhat ilyet...

- Neked ehhez semmi közöd! - Vágtam rá ordítva. Hogyan vághatja ezt a fejemhez? Azt hiszi ez nekem akkora öröm? Gyűlölöm magam a munkám miatt, de neki akkor sincs joga ítélkezni!

- Persze semmi, de nem is kell, hogy közöm legyen hozzá, hogy megmondjam milyen ember is vagy. - Szavai fájtak, de nem mutathattam ki.

- Miért, milyen vagyok? - Hangom elcsuklott. Féltem a választól, hisz tudtam mi következik.

- Egy mocskos ribanc vagy, aki pénzért dolgozik. Egy álszent, barátokat átverő kis fruska, akinek hinni sem érdemes, mert minden szava hazugság! - Nem kiabált, nem ordítozott. Teljesen nyugodtan mondta, mintha csak arról beszélne, hogy kék az ég. Ez pedig nagyon fájt. Kész tényként kezeli, azt, hogy ki is vagyok. Nem bírtam tovább, könnyeim utat törve maguknak hullottak az földre. Leszegett fejjel álltam egy darabig és néztem, ahogyan könnyeim kis pontokban zuhannak lefelé.

- Takarodj. - Suttogtam halkan.

- Bocsi mit mondtál? - Kérdezte bár pontosan tudom, hogy hallotta.

- Húzz a picsába! - Néztem fel rá. - Utállak Harry! Gyűlöllek! Nem tudom miért vagy ilyen, de már nem is érdekel. Csak menny el, mert én ezt már nem bírom! - Hisztis hangnemem még engem is meglepett, de folytattam. - Nem bírom elviselni, hogy tudsz rólam mindent mégis ilyen vagy. Nem tudom és nem is akarom elismerni, hogy igazad van. Csak tudod azt hittem, ha nem is nagyon, de egy kicsit azért megkedveltél....Borzasztóan bánom, hogy ismerlek. Mert te egy nagyon gonosz ember vagy Harry!-  Nem szólt egy szót sem. - Egy szívtelen szörnyeteg!

- Én ezt nem hallgatom tovább! - Mondta, majd beszállt a kocsijába.

- Fáj az igazság igaz? - Kérdeztem bár hangom már nem jutott el hozzá, mivel ő bent ült én meg kint álltam. Egy pillanatra rám nézett, majd a gázra taposott és elhajtott. Én meg ott maradtam mint egy árva gyerek, akit kidobtak. Milyen kár, hogy ez a hasonlat rám teljesen igaz...

Egyszeriben úgy érzem elhagy minden erőm. Lábaim felmondják a szolgálatot és összecsuklok. Nem ijedek meg, de még csak meg se lepődök, hisz számtalanszor történt már ilyen. Stressz helyzetben mindig előjön és ez a szüleim halálának estéje óta mindig így van. Pontosan tudom mit kell tenni, így hát lefekszek a földre és mélyeket szívok a friss levegőből. Tüdőm megtelik és úgy érzem már is jobb lett minden. Lassan kifújom és ezt még eljátszom párszor, mire odáig jutok, hogy már csak az eget szemlélem, ami egyre sötétebbre változik. Persze, hogy esni fog. Ki hitte volna? Hirtelenjében feleszmélek arra, hogy haza kell sétálnom, mert nagy valószínűséggel Harry nem fordul vissza értem. Hívni se tudok senkit, hogy jöjjön ide, mert a telefonom a kocsiban marad és a legszebb az egészben, hogy autóval is fél óra az út, így hát a jól számolom majdnem egy óra lesz mire haza érek. Ez azonban nem hat meg annyira, mint talán kéne és csak fekszek mert nem érzem magam elég erősnek, hogy máshogy tegyek. Megbántott, elítélt és itt hagyott. Harry Styles, te úriember, szembeköpni nem akartál? 

- Elnézést, de jól vagy? - Jön a kérdés, mire nehezen ugyan de ránézek az illetőre. Egy velem egykorú fiú áll felettem, aki aggódó tekintettel vizslatott. Nem szólaltam meg, gondolva hátha elmegy, de nem így történt. - Colin Newton vagyok. - Mutatkozott be, bár nem kértem. - És te? Te lennél a Parkolóban fekvő lány?  - Nevetett fel. Nem én csak a saját nyomorúságomban fekszek...

- Kérlek szépen hagy békén, nincs kedvem társasághoz. - Jelentem ki, de nem törődik vele sokat, mert a következő pillanatban lefekszik mellém.

- Kényelmes kis helynek tűnik. - Fordul felém, mire én is így teszek. Kék szemei boldogan csillognak, kisfiús arcán. Jobban megnézve fiatalabb lehet mint én. Kicsit furcsa figura, fehérre festett haja alatt még látszik eredeti színe, ami a barna. Összességében egy nagyon kedves fiúnak tűnt és ha lehet ezt mondani akkor még helyes is.

- Kimberly vagyok. - Mutatkozok be.

- Örvendek Kimberly. - Mosolyog rám, majd fejét az ég felé fordítja. - Különleges kis helyet választottál az égfürkészésre.

- Nem én választottam a helyet, a hely választott engem. - Sóhajtok fel.

- Miden esetre szép.

- Lassan esni fog. - Jelentem ki szárazon.

- Az esőben is vannak jó dolgok. 

- Például?

- Gondolj bele mennyi minden történik ilyen időben. A természet felfrissül vagy elpusztul és új dolgokat is létrehozhat. Mint a pocsolyák.

- Pocsolyák? - Értetlenkedem.

- Igen. Te kisgyerekként nem szerettél bennük ugrálni? Én imádtam. - Nevet fel. - És arról nem is beszélve, hogy mindenki álma, hogy szakadó esőben csókolózzon élete szerelmével. - Akaratlanul ugrott be egy arckép, amitől ismételten furcsán éreztem magam és a hideg is kirázott bár most nem rossz értelemben és talán ez volt a legrosszabb. - Vagy tévedek? - Nézett rám.

- Nem. - Mondom. - Ez tényleg igaz.

- Tudom, hogy nem ismerjük egymást, de azért örülök, hogy beszélgetsz velem. Hálás vagyok érte. - Értetlenül néztem a fiúra, aki épp most köszönte meg, hogy hozzászóltam. Létezik, hogy ennyire jó ember legyen, vagy csak színészkedik? Meg amúgy is, nem is ismerem erre itt fekszek mellettem, az egyre hidegebb földön. Megbolondultam, vagy csak ennyire kétségbeesett lennék? - És már esik is. - Mondja és igaza is volt, mert hirtelen hatalmas vihar kerekedett. Úgy esett mintha dézsából öntötték volna. - Hirtelen felállt és magával rántott engem is.

- Most meg mit csinálsz? - Kérdeztem tőle, a vihar miatt kicsit hangosabban. 

- Mulatunk. - Kacsintott rám és maga után húzott a játszótér felé, ami a bevásárló központ mellett volt. Lehetetlennek, elképzelhetetlennek gondoltam ezt az egészet, de valahogy örültem is neki. Kinyitotta a játszótér kis zöld kapuját és egyenesen a hinta felé vette az irányt, így én se tehettem másképp mentem én is. Persze megfordultak a fejemben olyan gondolatok, hogy valami elmebeteggel nevetgélek, de ahogyan ránéztem, rájöttem mennyire gyerek is még valójában és, hogy semmi másra nem vágyik csak társaságra. És én is erre vágytam, szóval hagytam, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek. Csúszdáztunk is és mikor felfelé másztunk csak annyit mondott.

- Az élet megy tovább Kimberly. Bármi is az, ami miatt most szomorú és magányos vagy, az egyik napról a másikra eltűnik majd. Semmi nem tart örökké, ezt ne feledd. - És ez a mondat erőt adott ahhoz, hogy megkérdezzek én is valamit.

- Hány embert vesztettél el?

- Csak egyet. - Mondta. - De ő volt a legfontosabb.  És te?

- Hármat, de ebből egyet nemsokára visszakapok ha betöltöm a huszonegyet. - És innentől kezdve nem beszélgettünk ilyenekről, mert pontosan tudtok, nem érdemes. Majd talán máskor....Talán.

     A csúszdázás után dideregve másztunk be a műanyag kis házikóba. Furcsamód nem fáztam, amit betudtam annak, hogy a folytonos rohangálás miatt teljesen kimelegedtem. Nevetve támasztom meg hátamat a ház falának és várom, hogy Colin is helyet foglaljon. Olyan mintha újra tizenhárom lennék, csak akkor Zayn ült itt velem és vele együtt nevettem. De mára már ez is megváltozott ami azért eléggé elszomorít. Colin is észrevehette hirtelen támad rosszkedvemet, így gyorsan oldani akarta a hangulatot.
- Ma lepisilt egy teknős. - Nem bírtam sokáig, elnevettem magam.
- Ez igaz?
- Nem, de mosolyogsz, szóval megérte hazudni.
- Kegyes hazugság?
- Hiszel benne? - Kérdezi. - Szerinted lehet azért hazudni, hogy másnak jó legyen?
- Lehet, de nem szép dolog. Az ember őrlődik közbe és nem tesz jót a lelkének. - Sóhajtok fel.
- Szóval van egy nagy titkod, mi? - Arcára kisfiús vigyor ül ki, de látja, hogy ez nem érint túl jól. - Ne aggódj, mert nekem is van.
- Tényleg? - Kíváncsiskodom. - Az enyémnél tuti nem rosszabb.
- Nem-e? - Kérdezi. - Én mindenkinek hazudok miatta.
- Én is. Még a legjobb barátom se tudja, akit három éves korom óta ismerek. - Ezt kimondva hatalmas bűntudatom támadt.
- Engem elítélnének a titkom miatt. - Köszörüli meg a torkát.
- Most versenyzünk? - Nevetek fel. - Mert ebben úgy is nyerek.
- Fogadjunk? - Colin kezet nyújt. - Ha én nyerek, akkor eljössz velem kedden fagyizni, ha te nyersz akkor is ez a nyeremény. - Kacsint.
- Te fizetsz?
- Úgy illik nem? - Aranyos vagy Colin. Bár lehetne a férfiakat ötvözni, mert akkor a te személyiségeddel lehetne egy tökéletes pasim..

 - Oké benne vagyok.
- Szóval az én titkom, egy olyan titok amit senki ember fia még csak sejteni se sejt. De úgy érzem jobb is így, mert elítélnének miatta és ez csak nehezebbé tenne mindent. Egy valakinek mondtam el, azt amit senkinek se mertem azelőtt, de meghalt. Ezen kívül ez a titok kihat a családomra és annak megítélésére. Mindennap szembesülök vele és ami a legrosszabb nem tudok előle elmenekülni, mert nem tehetem, és mert nem is akarok. - Colin a végére elcsendesedett. Láttam a szemében a félelmet és őszintén mondom megsajnáltam, így megöleltem. Teste árasztotta a hőt és ha nem is vette észre, de mosolyogva szorítottam őt magamhoz. - Te jössz.
- Rendben. - Bólintok. - Az én titkom egy szégyellni való titok, amit egy ember tud, de ő se azért mert elmondtam volna neki. Ráadásul ez az ember, ma is a fejemhez vágta és ettől rettentően éreztem és érzem is magamat. Ő elítél, pedig csak nem is ismer és félek attól, hogy elmondja másoknak. Olyanoknak akiket szeretek. Ezt a titkot egy valaki miatt őrzöm és csinálom, de csak azért, hogy neki egy nap szép és boldog élete legyen. Ezért teszem, de közben átkozom magam miatta. Sokszor úgy érzem bennem van a hiba, én nem csináltam valamit jól. Utálom magam és azt amit csinálok. Undorodom a gondolattól és legszívesebben leköpném magam ha tehetném. Ráadásul ha ez kitudódna egészen biztos vagyok abban, hogy ártanék a szeretteimnek. Tehetetlen vagyok, bár ez nem igaz. Tehetnék ellene, de nem akarok, mert a cél szentesti az eszközt. Úgy lehetek egy nap boldog, ha most boldogtalan vagyok.... - Néhány másodperc néma csönd következett.
- Mondd csak négy gombóc fagyit le tudsz gyűrni? - Kérdezte végül és én örültem, hogy nem mondott semmi mást.
- Elég lesz kettő. - Mosolyodok el halványan.
- A harcosoknak négy jár. - Jelentette ki. - És nincs vita.
- Értettem parancsnok! - Colin-ra nézve rájöttem, hogyha ha hihetek a filmeknek, akkor most két hasonló sorsú gyerek találkozott, akiknek egy nap szüksége lesz a másikra.
- És az a fiú, aki most itt hagyott, szerelmes beléd? - Kérdése meglepett.
- Honnan tudod, hogy fiú? - Vontam kérdőre.
- Megérzés. - Kacsintott. - Szóval miért?
- Egymásfejéhez vágtunk dolgokat és jobbnak láttam, ha nem megyek vele, mert félő lett volna, hogy megfojtom.
- Szereted?
- Gyűlölöm!
- Ez a két érzés, gyakran jár együtt.
- Bölcs gondolat Newton.
- Ez nem ér, mert én nem tudom a teljes neved. - Gyerekes haragja megnevettetett.
- Lockwood.
- Ez menő. Szóval Lockwood, remélem nem bánod ha hazaviszlek, mivel szakad az eső és egy lánynak nem szabad egyedül mászkálnia.
- Van jogsid? - Lepődök meg.
- Mennyinek nézel, te engem? Tizenhatnak? - Nem mertem megszólalni. - Jézusom, te tényleg annyinak nézel! Pedig azt hittem érettebben nézek ki a koromnál. Ezek szerint nem...
- Hát nem. - Nevettem fel és ő is ugyan így tett.

***

Dideregve szálltam be Colin kocsijába és hirtelenjében eluralkodott rajtam a fáradság. Ráadásul a kocsiban jóval kellemesebb idő volt, mint kint így hamar elálmosodtam.

- Ha lehet, ne aludj el, mert nem fogom tudni merre menjek. - Röhög fel Colin.

- Rendnem, megpróbálom.

Körülnéztem az autóban és meglepődtem mennyire másabb mint a többi pasi kocsi. Itt rend és tisztaság uralkodott. Sehol egy üdítős, vagy cigis doboz, de még kajás zacskók és hanyagul eldobált ruhadarabok sem voltak. 

- Te egy nagyon rendszerető fiúcska lehetsz Newton. - Jelentem ki és elismerően bólintok.

- Mostantól csak a vezetéknevemen fogsz szólítani? Mondjuk nem baj, mert mindig is imádtam. - Colin elkezdett mesélni, amit én szívesen hallgattam. Pár helyen jókat kacagtam, mikor arról mesélt, hogy a mamája egyszer farsangkor beöltöztette dobókockának és onnantól kezdve, mindenki csak Dobinak hívta. Meglepődtem azon, hogy mennyire nyitott, bár sejtem, hogy mi lehet ennek az oka. Ő is rengeteg dolgon mehetett keresztül és neki is meghalt valakije aki rettentő fontos lehetett számára. Nyilván belefáradt ebbe és próbál nyitni és új embereket megismerni. Tisztelem ezért.

   Tekintetem megakad egy képen, ami a kocsi szélvédőjének bal sarkába van felragasztva. Egy fiú van rajta és rettentő édesnek látszik. Bolond fejet vág és a nyelvét is kidugja.

- Ő a testvéred? - Mutatok a képre, mire Colin elmosolyodik, de nem boldogságból, inkább olyan szomorúan. Látom rajta, hogy őrlődik, de a végén megszólal.

- Nem....Ő a szerelmem volt. - Ekkor döbbenek meg igazán. Az információ pörög az agyamban, de képtelen feldolgozni. Ezek szerint Colin a fiúkat szereti. Ez nem baj, hisz nem kenyerem az ítélkezés, de egy valami megütötte a fülem. Volt.....Te jó Isten!!! Ugye nem? Mondd, hogy nem?

- Sajnálom Colin, nem akartam....

- Semmi baj. - Sóhajt fel. - Azt hittem elítélsz majd.

- Jézusom dehogy! Utolsó dolgom lenne! Cserkészbecsszó!

- Te voltál cserkész?

- Nem, de mindig is szerettem volna az lenni. - Colin erre felröhögött. Egy ideig gondolkodtam, de én is megszólaltam. Ha ő bevallotta, akkor én is...

- Táncosnő vagyok...Egy klubban dolgozok és néha többet is vállalok mint tánc. - Hangom bizonytalanul csendült, de megkönnyebbültem.

- Ez nem változtat semmin. - Mondja. - Jössz velem fagyizni. Nem menekülsz! 

- Köszönöm. - Mondom meghatottan, szinte sírva.

- Az elfogadás lényege, az elfogadás.

- Ez is bölcs gondolat Newton.

- Tudom Lockwood. - Vigyorodik el. - Szerintem megérkeztünk. - Mondja és igaza is lett. Az én házam, az én kertem, az én felelősségem.

- Gyere be.

- Ez biztos? Nem zavarok?

- Hazahoztál. Az a minimum ha legalább kapsz valami ehetőt. 

Nem kellett sokáig győzködnöm Colin jött velem együtt. Beléptem a kapun és boldog lettem a gondolattól, hogy haza érkeztem, bár arra nem számítottam ami bent fogadott. Kiabálások ütötték meg fülemet, ráadásul nem is egy. Nagyot nyeltem és Colin-ra néztem, aki ekkor csak kínosan elmosolyodott. Elsétáltam a folyosón és közben tovább hallgattam a vitát.

- Hogy volt merszed otthagyni őt!? - Üvöltött Louis.

- Teljesen bolond vagy? - Kiabált Niall. - Haver elhiszem, hogy nem kedveled, de ez túlzás. Szerinted mi minden történhetett vele? Kint dúl a vihar! És ha baja esett?

- Felelőtlen vagy Harry. - Jegyzi meg Liam csendesebben. Colin-t nézve elfogott a nevetés, hiába volt drámai a helyzet. Tátott szájjal bámulta a fiúkat. Nyilván leesett neki hol is van.

- Szerencséd, hogy Zayn nem az a ütlegelős fajta. - Vetette még oda Perrie is. - Mert akkor már tuti nem te lennél a bunkóság megtestesítője. - Harry fejét lehajtva hallgatta, ahogyan a többiek nem túl kedves hangnemben kioktatják. Azonban fejét oldalra fordítva meglát engem és egy pillanatra felcsillan a szeme, de ahogy meglátja Colin-t, ez rögvest el is múlik.

- Kimberly.... - Suttogja halkan.

- Igen, ez az a lány lesz, akit ott hagytál....Szép dolog, hogy legalább a nevére emlékszel. - Veti oda gúnyosan Louis, bár ő még nem vette észre jelenlétem.

- Kimberly! - Üvölt fel Perrie, majd egyenesen nekem rohan. - Jaj de jó, hogy nincs semmi bajod. - Úgy aggódtunk... - Szemei kicsit fátyolosak lettek, amiről rájöttem mennyire fontos is lehetek számára.

Szépen lassan odagyűltek a többiek is. Elrebegték hálájukat Colin-nak és a hangulat percről-percre oldottabb lett.

Ismételten csak egy ember volt, aki semmit sem szólt, csak figyelt. De ez a figyelem most más volt. Nézett engem és rájöttem mennyire is figyelem azt, hogy ő figyel engem....

Colin Newton